Ahogy itt lógok egy hideg kőfalon, bilincsbe verve, elgondolkodom azon, hogy hogyan is jutottam ide. Nem nehéz rájönnöm, hogy én csesztem el mindent. Én, és senki más. Sőt, ha hallgatok Gabrielre, akkor most nem lenne ez az egész. Vajon hova vihették szerencsétlent? Lassan felnézek a láncaimra, és megpróbálom őket feszegetni, de tudom, hogy fölösleges. A vasba vésett különös jelek elszívják minden erőmet. De azt hiszem úgy igazságos, ha az elejétől kezdek mindent.
Az aprócska fennsíkról hamar és észrevétlenül jutottunk le. Úgy másfél óra gyaloglással jutottunk el arra a településre, aminek a fényeit láttuk már fentről is. Olyan volt, mint egy igazán ocsmány középkori falu: Romos kőházak, mocskos utcák. A fogadóba vezetett az első utunk. Rácsodálkoztam, hogy emberek vannak itt, mire Gábor elmagyarázta, hogy a menny már egy ideje bezárta kapuit, és a pokol első köre is igen hamar megtelt, így az ilyen helyekre jutókat a Nihilum fogadta be, és csak a szerencsén múlott, hogy egy angyal, vagy egy démon uradalmába kerülnek. Mi egy démonbirtokra jutottunk, így okosabb lett volna meghúznunk magunkat. A fogadó, melyet a Két Lángoló Dárdához címeztek, nem volt épp lakályos, de egynek elment. Úgy gondoltuk, hogy itt többet is megtudhatunk arról, hová is érkeztünk, és hogy a kaszás vajh merre vihette a húgomat. A kocsmáros vidám figura volt, annak ellenére is, hogy arcának egy része, állítása szerint egy pisztolylövésnek köszönhetően hiányzott. És volt egy szemrevaló pincérlány is, furcsa foltokkal a nyakán, akiről a csapos elárulta, hogy a barátja megfojtotta féltékenységből. Már vagy húsz perce próbáltunk részinformációkat kicsikarni a vékony pultosból, mikor beléptek a démonok. Hatan voltak, ebből a vezetőjük emberszerű volt, vörös szemekkel, szőke hajjal, fehér bőrrel, amolyan tipikus nyálas szépfiú, spanyolos ingben, feszes nadrágban. A testőrei nagydarab, gyíkszerű lények voltak, egy-egy méretes bunkóval.
Nem is vettek volna rólunk tudomást, ha nem éled fel bennem a mostanság olyannyira erősködő hősies önérzet. A vezérdémon elkezdett flörtölgetni a pincérlánnyal, amire még nem figyeltem annyira, ám mikor hatalmas pofont mért rá, amitől szegény lány a földre zuhant, nem bírtam tovább. Felugrottam, és ökölbe szorult a kezem, ám Gábor elkapta a karom, és próbált visszahúzni. Sajnos túl későn. A vörös szemű felfigyelt rám, és megszólított.
- Mit ugrálsz, te patkány? Itt én vagyok az úr! – Fröcsögte olyan lenéző stílusban, hogy nem bírtam nem válaszolni.
- Csak a nálad gyengébbeket mered megütni, mi? – Vicsorogtam. – És én vagyok a patkány?
- Azt hiszed, felérhet velem az erőd?
- Tudom… - Ezzel mindkét kezem körül életre hívtam a fagy erőit, ám meglepődöttségemre alig volt hatása, csak pár energiaszál csavarodott öklömre.
- Mi a franc… - Suttogta a ficsúr, majd nagyra nyíltak a szemei. – Ez egy kiválasztott!
Az üvöltés mindent elsöprő volt, ahogy a hatása is. Az öt gyík úgy ugrott felém, hogy Gáborral alig bírtunk kitérni előlük, és egy oldalablakon vetettük át magunkat. Üveg nem volt benne, de a keresztfák még így is rendesen nyomot hagytak rajtunk.
- Miért nem működnek a képességeim? – Kérdeztem miközben feltápászkodtunk, és futni kezdtünk.
- Franc se tudja, nem tudok rólad semmit, te barom! – Üvöltötte Gábor.
- És te miért nem varázsolsz valamit?
- Mert ez a Nihilum, itt lassabban tudok csak bármit is csinálni, nagy koncentrációval!
- Erről szólhattál volna előbb is!
- Nem tudtam, hogy ilyen hülye leszel!
Hálát adtam a sorsnak, hogy a fizikai képességeim megmaradtak, de tudtam, a vezérdémon ellen ez nem lesz elég. Hamar beigazolódott a feltételezésem, mert előttünk termett a rohadék, és a következő pillanatban ájultan dőltem el a földön. Így visszagondolva új feljegyzést kell tennem a „Meg kell valósítani” listámra: Több türelem.
Ebben a cellában ébredtünk, a televésett bilincseken lógva. Hamarosan elvitték Gábort, és egyedül maradtam, lógva. A jelek még a fizikai előnyömet is elzárták, így átlagemberként lógok azóta is. Bárcsak…
Megszakad a gondolatmenetem, mert újra felhangzik Gabriel fájdalmas üvöltése. Már vagy ötvenedszer. Nem tudom, mit művelhetnek szerencsétlen sráccal, de iszonyatosnak hangzik.
Majd fél óra, és vagy száz üvöltés telik el, mire visszahozzák. Bár már jó ideje nincs tiszta képem az idő múlásáról. Visszaakasztják mellém a srácot a falra, és lassan ránézek. Iszonyatos állapotban van, a teste csupa vér.
- Szent Isten… - A megrökönyödésemben kiszaladó két szó még engem is meglep, nem szoktam ilyen lenni. – Hogy vagy?
- Mintha több ezer tűt szúrtak volna a testembe…
- Mi a francot műveltek veled?
- Több ezer tűt szúrtak a testembe…
- Fasza… Velem mit fognak csinálni?
- Hello Kitty –s nadrágot adnak rád pink felsővel, és elvisznek shoppingolni.
- Neked még van kedved poénkodni?
- Te cseszted el… Én csak szívok miattad, miért ne legyen humorérzékem?
- Jó, igaz.
- Amúgy meg nem tudom, mit fognak veled művelni, de arról kérdezgettek, hogy honnan ismerlek, és hogy hol van Lucifer.
- És mit mondtál nekik?
- Az igazat. Hogy szellentésem sincs.
- És hittek neked?
- Úgy nézek én ki?
Ekkor kinyílik az ajtó, és belép a vörös szemű nyálkupac. És magával rángatja a… A pincérlányt a fogadóból. Térdre kényszeríti, és előhúz egy hosszú, vékony, borotvaélesnek tűnő, csontból faragott tőrt. Rám néz vigyorogva, majd megszólal.
- Ezt a kis szajhát védted, igaz, te patkány?
Nem válaszolok, csak kiköpök elé. Ez a lány már meghalt, és nem hiszem, hogy egy halott lányban bármi kárt lehet tenni.
- Tudod mi történik egy lélekkel, ha a Nihilumban megölik? – A válaszom megint csak hallgatás. – Ő tudja…
A boszorkánymester felé bök a tőr hegyével, majd kérdőn felhúzza szemöldökét.
- A lélek alapvetően mondhatni védett a Nihilumban. – Kezdi Gábor - Fájdalmat érez, de hamar begyógyulnak azok a sebek, amiket nem életéből hozott magával. Ám ha a Nihilumban szánt szándékkal valaki… Megöl, mert jobb szó nincs rá, akkor a lélek örökké halálos fájdalomban fog szenvedni, szép lassan elkorcsosul, elveszti emberi mivoltát, és végül szörnyeteg lesz belőle.
- Mi van? – Fakad ki belőlem. A lány felzokog. – Ezt nem teheted…
- Ó, én itt bármit megtehetek, Kiválasztott.
- Ne! NE! – Üvöltöm torkom szakadtából, lábaim a falnak feszítem, úgy rángatom láncaimat. – Engem, ne őt! ENGEM! NE!
De ez nem segít. A tőrt a lány torkához emeli, és elkezdi vagdosni a nyakát. Látszik, hogy először iszonyatos fájdalmat akar okozni.
- Én kifejezetten profi vagyok igazán elborult démonok létrehozásában! – Vigyorog a vörös szemű, miközben egyre több helyen vágja bele tőrét a lányba.
Szerencsétlen teremtés üvölt, ahogy csak a torkán kifér, vergődik, majd végül a szörnyeteg egyetlen mozdulattal átszúrja a lány szívét. Már épp fellélegeznék, hogy végre vége, de tévedek. A pincérlány csak még hangosabban kezd sikítani, egyre fájdalmasabban, szeméből vérkönnyek záporoznak, teste vergődni kezd, karjait néha magára kulcsolja, néha szétveti, lábai vonaglanak. A démon mosolyogva kisétál, velünk hagyva az iszonyatos kínok közt vergődő leányzót.
- Meddig tart ez? – Kérdem Gábort, s közben érzem, hogy szemeimből könnyek törnek elő.
- Nagyjából huszonnégy óra.
Csak lehajtom a fejem, és próbálom valahogy elviselni a pokoli sikoltozást, az üvöltést, ám idegeim nehezen bírják. Az alatt az egy nap alatt többször is próbálom eltépni láncaim, és üvöltök, hogy segítsen valaki. De nem jön senki. És mikor végre befejezi a sikítást, nincs vége a borzalmaknak, mert elkezd átváltozni. Nem bírom nézni, ahogy az egykor helyes, édes, vonzó lány testén felszakad a bőr, a hús lüktet vörösen, undorítóan. Pokolbéli metamorfózis megy végbe a szemeim előtt, és egy olyan lény lesz belőle, amit legvadabb álmaimban sem tudnék elképzelni. Csápok, ragadozófogakkal tűzdelt szájak, szemek vad összevisszasága, mintha egy alaktalan zselé lenne. A lény már épp ránk vetné magát, mikor bevágódik az ajtón tíz gyíklény, és kirángatják a förmedvényt.
Én pedig szótlanul lógok, a földre meredve. A könnyeim elfogytak. Üvölteni már nem akarok. A démon belép, és rám mered.
- Most akarsz beszélgetni?
Lassan felemelem a fejem, és belemeredek a vörösen világító szempárba. Látom, hogy egy pillanatra hátrahőköl.
- Nem akarok beszélgetni veled… - Suttogom. – Sem veled, sem a fajtáddal. De megígérhetem… Egyszer kiszabadulok innen, és akkor megkapod, ami jár. Ízekre foglak tépni, érted? Addig fogom tépkedni a húst a csontjaidról, míg nem könyörögsz a halálért, de akkor sem végzek majd. Át fogod élni a pokol legsötétebb kínjait! Hidd el nekem, tudom, miről beszélek. A te sorsod rosszabb lesz, mint ezé a szegény szerencsétlené… Napokon… Nem, heteken át foglak kínozni, és végül pokolkutyák elé vetlek, hogy azok fejezzék be a feladatot, mert érdemtelen vagy arra, hogy én öljelek meg, te rohadék!
- Kár, hogy innen nem fogsz tudni kiszabadulni, Kiválasztott. – És ezzel kisétál.
Gábor felröhög mellettem, majd rám pillant. Szemeiben valahol gúnyt és megvetést látok.
- Mit képzelsz magadról? Miért súlyosbítod az amúgy is hihetetlenül szar helyzetünket? Te kiszabadulsz innen? Tépd el akkor a láncokat! Nincs semmid, ami segíthetne neked! Semmi az ég világon! Te itt csak egy senki vagy, ahogy én is. Nincs a kezünkben… - A szava elakad, és ijedten mered rám.
- Mit bámulsz?
- A szemeid…
- Mi van velük?
- Vörösek.
- A bőgéstől.
- Nem úgy…
- Hát?
- Mint egy démonnak…
Lassan lepillantok a földön terjengő vértócsába, és meglátom. Még mindig a saját arcom néz vissza rám, ám szemeim oly vörösen fénylenek, hogy olyat még démontól sem láttam. Majd meghallok valamit az elmém legmélyén. Egy halk suttogást…
- Most húzd…
- Mit mondtál? – Nézek rá a boszorkánymesterre.
- Én semmit.
- Most húzd… - Hallom újra a hangot.
Nekiveselkedem a láncoknak, és beleadom minden haragomat, minden gyűlöletemet. A következő pillanatban a láncok kiszakadnak a falból, én pedig olyan döndüléssel, mintha több tonna lenne a súlyom, lezuhanok a földre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése