Harmadik fejezet: Égszakadás... (3. rész)

- Én maradnék a Nándor bácsinál, legmélyebb tisztelettel, kedves Törpapa, nem szeretném, ha túl sokan néznének hülyének.
- Ám legyen.
- Főnök, mit tudsz nekem mondani az egészről?
- Csak amit eddig is.
- Hogyhogy?
- Bizonyos dolgokra emlékszem, bizonyos dolgokra nem.
- Az öregkor? Hozhatok Cavintont.
- Vicces fiú vagy… De nem. A lelkem nyolc részre szakadt. Egy-egy minden kiválasztott mellett, egy pedig egy sárkányban.
- A mecsekiben?
- Nem feltétlenül.
- Hány sárkány van még az országban?
- Azon kívül még négy. De bárhol lehet az utolsó darab a világon.
- Hány van a világon?
- Közel ötezer sárkány kószál jelenleg odakint.
- Aha. Maga nagyon hasznos, ugye tudja?
- Annyira azért nem…
- De. Tök jól megfogja a kabátja a port, kevesebbet kell takarítani a szobát. – Ahogy kilépek, elönt a méreg. Ez a vén trotty nem tud segíteni semmit, ám érzem, hogy hirtelen a vállamra nehezedik újfent a keze.
- Mit akar?
- Van itt számodra valami.
- Mi? Egy mondóka?
- Nem. – Ezzel előhúz a zsebéből egy medált, amin egy fekete kristályszerű valami lóg.
- Ez mi?
- Obszidián. Felfénylik a démonok közelében.
- Frodó tud róla?
- Az ki?
- Mindegy.
- De nem is ez a legjobb benne. Fókuszálja a képességeidet. De vigyázz, ha túl sokat támaszkodsz a medálra, végül a túlterheléstől összetörik.
- Jah. Köszi. – Ezzel elveszem, és a zsebembe dugom.
- A nyakadba vedd.
- Igen apu… - Van valami ellenállhatatlan az öregben. Ahogy haladok a lépcső felé teljes csalódottságomban, hallom a szobája felől a hangját.
- Nem mondhatok neki semmit. De ő a legesélyesebb. – Furcsán élettel telinek tűnik, a hangfoszlányokban nyoma sincs a vénembernek. – Bízz bennem. És reménykedj. Az öreg Merlin nem téved.
Leszarom, nem megyek vissza. Kisétálok a portán, és ránézek a naptárra. December huszonhetedike. Lassan itt a szilveszter, eltelt a karácsony, én meg mágusokat vadászok a Gellért térnél és egy hajléktalan szállóban. Ez annyira nevetséges. Lassú léptekkel indulok le a domboldalon.
Ki akarja ezt? Kinek kell ez? Nevetséges színjáték az egész. Röhejes. Szánalmas. Visszamegyek Zitához. Ahogy leérek a térre újra, elered az eső. Már csak ez kellett. Felszállok egy villamosra. Az emberek furán néznek rám, nem tudom miért. Ahogy leszállok, már messziről látom a vöröses fényeket az utcák között. Mi a szent… A francba! A könyvtár! Lángokban áll! Mi történhetett? Nem, nincs időm gondolkodni. Újra futni kezdek. Közben rájövök, hogy új életem szívből gyűlölöm. Átverekszem magam a tömegen, hogy bejussak a könyvtárba. Átvetem magam a könyvtárpult fölött, és rohanok oda, ahol Zitát hagytam. Szegény lány ott fekszik a földön. Már megint elájult?
Ahogy felemelem, rájövök, hogy tévedtem. Nem ájult el, lélegzik, és életben van, csak lesokkolt. Nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg.
- Mi történt itt? – Kérdem halkan.
- Ő… - Hangzik az erőtlen válasz, és elmutat a könyvespolcok között. Egy majd négy méter magas, kék bőrű, szarvas szörnyeteg áll ott, és minket bámul a homlokán ülő egyetlen szemével. Hátából két hatalmas, csontos csápszerű valami áll ki, lábai pedig súlyos patákban végződnek.
- Hallod, ki hányt ilyet? – Szakad ki belőlem a kérdés, majd felkapom Zitát. – Szerinted kijutunk?
- Rajta keresztül? – Kérdi, amint a lény a kijárat elé áll.
- Szép. És most mi lesz? – Kérdem, de nem várok választ. Futni kezdek a lépcső felé, Zitával a karjaimban.
A szörnyeteg elbődül, és utánunk ered. Dübörgő léptei felvernek minket. Nincs időm befordulni az elsőn, mert már túl közel van. Hatalmas ugrásokkal sietek fölfelé, és a harmadikon sikerül kiugranom a lépcsőfordulóból. A kék förtelem jön utánunk. Zitát elengedem az egyik kezemmel, és a hátam mögött borogatom be a könyvespolcokat. Most jól jön az a plusz erő, ami a kiválasztottságomból fakad. Újra lépcsőhöz érünk, és futunk fölfelé.
Hamarosan kiérünk a tetőre, és átvetődöm a szomszédos ház tetejére. Az utca túloldalára. Leteszem a lányt, majd lassan hátrafordulok.
- Hova mész? – Kérdi ijedten.
- Van egy kis elintézetlen ügyem odaát.
- De hát meg fog ölni!
- Vagy én őt.
- Lángol az épület.
- Zita! Ha nem mutatom be az erőviszonyokat, csak tovább fognak üldözni ész nélkül, és ez a kék szörnyeteg téged is veszélyeztetett. Nincs apelláta. Húzz le a tetőről, és várj meg a tömegben.
Ezzel elrugaszkodom a tetőről, és gyönyörű ívben érek át a Szabó Ervin Könyvtár tetejére. Kabátomon, fejemen, arcomon kopognak a nehéz esőcseppek. A démon felér a lépcsősoron, és rám mered.
- Hát elfogadtad a sorsod? – Először azt hiszem, hogy a szörny szólt hozzám, de mikor lenézek, látom, hogy a nyakamban lógó medál felragyog minden szótagnál.
- Mi a sorsom? Hősi halottá válni?
- Nem. Hőssé válni.
- Szép. Nos, Nándor bá’, mit kell tudni a monstrumunkról?
- Nagy és buta. Zárt terekben nehezen manőverez.
- Ez tök jó. Vihetem vissza az épületbe. Még valami tanács?
- Ha hozzáérsz a csápokhoz, szó szerint kővé válsz.
- Fain. Akkor jöhet a második kör.
Ezzel egyesbe rakom a lábaimat, és futni kezdek. Dupla talppal érkezem a monstrum mellkasának, és hatalmasat rúgok rajta. A dög megtántorodik, és hátrál pár lépést, én pedig talpra érkezem. Ökölbe szorulnak a kezeim, és teljes erőből állcsúcson vágom a démont.
- Zárt helyek, egy frászt, működik ez itt is! – Vigyorodom el, ám örömöm rövid életű.
A két hátsó csáp mintha teleszkópos lenne, hirtelen vagy húsz méter hosszúra nő, és felém kap. Épphogy csak el tudom kerülni pár esetlen mozdulattal a támadásokat, majd újra a lény felé kezdek futni, és egy focistához illő becsúszással bejutok a lépcsőházba a lábai között. Egyből felpattanok, és futok tovább. A gigász dühös bömböléssel ered utánam. A dörömbölés tökéletes helyzetjelző. Lefutok a földszintre, és felkapok egy fém ruhafogast.
- Na gyere, Bodri!
A rém dühös bömböléssel veti rám magát, de egy jól irányzott ütéssel átküldöm a szobán. Beépül az egyik falba. Körülöttünk minden lángol, és kezdem szinte már epikusnak érezni a szituációt. A lény a csápjai segítségével lassan feltápászkodik.
- Második forduló. Ütőjátékos Bakonyi Tibor. – Morgom magamnak, majd két kézre fogom a fogast. Újabb támadásánál fél térdre ereszkedem, és kiütöm a lábait, majd felpattanok, a hátára lépek, és egy ütéssel eltöröm az egyik csápot. A rém felüvölt, és fájdalmában megvonaglik, ennek köszönhetően leesem róla. Ahogy feláll, a törött nyúlványból zöld folyadék spriccel kifelé. Felegyenesedem, és egy ütéssel a falhoz szegezem ormótlan fejét.
- Na, ide figyelj, te mocsadék. – A szavakat a fogaim között szűröm, ahogy visszatartom a szörnyeteg mozdulatait. – Most visszaküldelek a pokolba. Mondd meg a főnökeidnek, hogy ha még egyet meglátok belőletek, esküszöm, hogy darabokra cincálom. Sem engem, sem a barátaimat nem bánthatják. Felfogtad?
A szörny hirtelen kirúg a lábával, és kirepít engem az esőbe. Csodás. Mögöttem hatalmas tömeg, felsorakozott tűzoltók, rendőrök, bámészkodók. A kezemben még mindig ott a ruhafogas. Valahol meglátom Zitát. A rém átveti magát a falon, és újra bömbölni kezd.
- Látom, nem fogtad fel. – Vetem oda, és előre lendülök. Megfordítom a fogast, most négy lába mered előre. Mint egy magasugró, letámasztom a fogast, és ellendülök. Bakancsom talpai pont a démon homlokán csapódnak, mire az megtántorodik. Én nem állok le. Újabb mozdulat, amivel újra kiütöm a dög lábait, és a mellkasára állok.
- Add át az üzenetem. – Ezzel a fogassal újra és újra lesújtok. A szörnyeteg feje végül péppé válik. Eldobom a fogast, és megfordulok. A tömeg tapsolni kezd. Mintha a cirkuszban lennénk. Megkeresem a szememmel fogadott húgomat, és odasétálok hozzá. Átkarolom, és elindulok. Többen is a vállam csapkodják, és gratulálnak, miközben a tűzoltók elkezdik végre az oltást.
A lakásomba vonulunk vissza.
- Sikerült valamit megtudnod az öregtől?
- Nem sokat.
- Amit a könyvtárnál csináltál, az nem volt semmi…
- Megesik. A kiválasztottságnak vannak előnyei. – Ezzel kezdek el vetkőzni, majd átöltözni. Szabadidőnadrág, póló, magyarul játszós ruha. Zita kap tőlem egy bő pólót, abban elalhat. Ma nem engedem el a közelemből. Lefektetem, és átlagos dolgokról beszélünk, míg el nem alszik. Én nem bírom lehunyni a szemem. Az ujjaim között forgatom a fekete kristályt, és a falat nézem. Az első éjszaka a Változás kezdete óta, hogy magamtól aludhatnék a szobámban, de nem vagyok képes. Kisétálok a konyhába, és játszom a képzelőerőmmel. Tivald azt írta, tűz és fagy. Akkor lássuk csak. Úgy két óra alatt eljutok odáig, hogy egy szabályos tűzgolyót el tudok dobni, öt órával később képes vagyok a kezembe teremteni egy jégdárdát. Szép eredmény. Végül eldőlök a kanapén, és elalszom…