Pár másodperc után kezdem kicsit kínosan érezni magam. Ők nem támadnak, mi nem merünk lépni. Hárman kevesek lennénk hozzájuk, bár még mindig nem tudom, hogy Angi hogyan tudta levágni ezt a két jól megtermett marhát. A kaszás lassan előrébb lép, és rám mered. Ajkai mosolyra húzódnak. Jobban is szemügyre veszem.
Fekete, félhosszú haja van, ajkai betegesen vékonynak tűnnek, bőre pedig túlzottan fehérnek. Fülei szinte már hegyesek. Alakja hórihorgas, vékony, már-már karikatúraszerű. Fekete zakót és nadrágot visel, hozzá fehér inggel és fekete selyem nyakkendővel. Igazi ficsúr. Lassan benyúl a zsebébe, és előhúz egy ezüstösen fénylő zsebórát. Felkattintja, megnézi, majd elrakja. Kimért mozdulataitól a falat kaparnám, ha lenne a közelben. A minotaurusz harcosok csak állnak, kezeik közt fegyvereikkel, és várnak.
- Kedves Bakonyi Tibor! Különleges ajánlattal szeretnék szolgálni önnek! – Szólal meg végre a kaszás bársonyos, szinte már megnyugtató hangján. – Csatlakozzon Belzebub seregeihez, és akkor nem esik bántódása egyiküknek sem.
- Te figyelj… Ez hozzád beszél? – Kérdi Gábor fojtott hangon.
- Igen… - Súgom oda.
- Mitől vagy te ilyen fontos?
- Hosszú történet, majd elmondom. – Ezzel visszanézek a vörös szeműre, és odakiáltok. – És mi lenne az ajánlatod egészen pontosan? Mi lenne a feladatom?
- Egyszerű. Vezeti a pokol hadseregét itt, Európában, és cserébe helytartóvá neveztetik ki a földrészen.
- Ez egész jól hangzik, hagy gondoljam át!
- Te komolyan elfilozofálsz a dolgon? – Ragadja meg a vállam a boszorkánymester. – Teljesen elment az eszed?
- Dehogy, csak próbálok egy kis időt nyerni, hogy kitaláljunk valamit.
- Értem. És van már valami terved?
- Ti mit pusmogtok itt? – Csatlakozik be a társalgásba a húgom, még mindig karddal a kezében.
- Semmi különöset, csak az életünket akarom megmenteni.
- Nagyon jó. Mi a terv?
- Az még nincs.
- Most viccelsz, ugye?
- Nem viccel. Lövésünk sincs, mi a poklot lehetne itt kezdeni. – Szúrja oda Gábor a harcosokat nézve. – Sem én, sem az apróságom nem veszi fel a versenyt ezzel a tömeggel.
- Ugye most nem a farkadról beszélsz?
- Nem. Az impjéről. – Vetem oda.
- Ez a szürke kis gnóm?
- Nem gnóm, imp! – A fekete hajú fiatalember felháborodása a kedvencét ért sérelem miatt jogos, bár a jelen helyzetben kissé ide nem illőnek tűnik.
- Jó, jó, lépjünk ezen túl. Ők hányan vannak? – Próbálom csitítani a társaságot.
- Sokan.
- És mi hányan vagyunk?
- Kevesen.
- Csodás összegzés, mondhatom. Mink van?
- Egy boszorkánymesterünk, egy kiválasztottunk, én a karddal, meg a kis ufó.
- Angi, komolyabban.
- Igyekszem, de viccesen néz ki!
- Te is melltartóban. Egész formásak a… - Gábor nem fejezheti be a mondatot, mert a húgom tenyere akkorát csattan az arcán, hogy abba beleremegne egy kifejlett gólem is. – Ez most fájt.
- Megérdemelted.
- Na kuss. – Zárom le a témát. – A terv a következő. Kitörünk, vagy meghalunk közben. Rendben?
Mindkettejük felől csak néma bólintást kapok. Látszólag elkezdték felfogni a helyzet komolyságát. Lassan odébb lépek tőlük párat, majd ránézek a kaszásra, és nyugodtságot erőltetek az arcomra.
- Nos, gondolkodtam. – Kezdek bele a mondandómba.
- És mire jutott, kedves Tibor?
- Erre. – Ezzel középső ujjam kitartom felé.
Az elszabaduló káosz és zűrzavar szinte már várható volt. A hátam mögül, pont a két vállam fölött vöröses energia csap át, egyenesen a kaszás felé irányulva, ám egy önfeláldozó bikaember beveti magát a nyaláb elé, ezzel adva életét a feletteséért. A lény szinte darabokra robban, az öltönyös pedig int egyet, mire tizenkilenc támadó indul meg felénk a minket körülvevő dombokról.
Angi felüvölt, és harcba veti magát. Pengéje úgy süvít, mintha évtizedek óta forgatna kardot. Most leginkább egy harcos amazonra emlékeztet. Újra és újra lesújt, kardpengés félreismerhetetlen hangját hossza a szellő. Mellette az imp is munkához lát, ketten próbálják keresztülverekedni magukat a tömegen. Gábor a kaszást próbálja lefoglalni, ám minden siker nélkül, ugyanis annak így már volt elég ideje, hogy megvédje magát a mágikus támadásoktól. Kezében megjelenik egy lángoló hosszú kard, én pedig elbizonytalanodom, de csak míg a bikafejűek engem is elérne. Pár ütés elől kitérek, majd tűz és fagy keverékét zúdítom támadóimra. A bikafejűek szívósabbak, mint ahogy először hittem, nem is értem, a húgom hogy vágott le hirtelen kettőt már az elején. Hiába súlytok le rájuk újra és újra, egyszerűen nem hajlandóak elzuhanni. A kaszás pedig csak áll az eddigi helyén, és figyeli az eseményeket.
Kezeimet széttárom, és megidézek közöttük egy jéglándzsát. Ez már hatásosabb fegyvernek tűnik, úgy néz ki, immunisak a mágiára. Gábor felé pillantok, aki valahonnan elővarázsolt két tőrt, és azokkal próbálja visszatartani támadóit. Felkészült a srác. Az öltönyös piperkőc ekkor megindul. Egyből varázslatok hosszú sorát indítom meg felé, de kardjával valahogy kivédi azokat. A lándzsám hatalmasat csendül, ahogy összecsapom kardpengéjével. Kék és vörös energia örvénylik körülöttünk minden ütésnél, szúrásnál, vágásnál, hárításnál és lökésnél.
- Add fel, kiválasztott. Ebben a csatában te nem nyerhetsz.
- Ó, nem olyan könnyű engem megölni… - Vigyorom bárkit elrettentene.
- Ki mondta, hogy meg akarlak ölni? – Kérdi, majd elpillant a vállam fölött.
Ahogy odakapnám a fejem, a lángoló kard markolatgombjával ráüt a tarkómra, mire én elesek. Még homályosan látom, ahogy négy bikafejű rángatja a húgom valahova. Az impet elég súlyosan lefoglalták hatan, Gábor is meg van fogva, őt öten állják körül.
- Ne! – Üvöltöm, és felpattanok. Egyenesen Angéla felé rohannék, de minotauruszok ugranak elém, mögöttük pedig a kaszás vigyorog.
- Öt napod van dönteni, Kiválasztott. A húgod életéért cserébe szolgálj minket. Ha rosszul döntesz, a cicababa meghal.
- Rohadjatok meg! – Kiáltom, és az ég felé emelem a kezem. A felhők a fejünk fölött örvényleni kezdenek.
Pontosan nem tudom, mit csinálok, csak azt látom, hogy mindenki elképedve néz fölfelé. A felhők vörös színt öltenek, és a következő pillanatban halálos tűzesőt kezdenek zúdítani a bányára. Gábor kis barátja mellé ugrik, és vörösesfekete energiaburkot von maguk köré. A kaszás állja a tüzet, de szolgái fájdalmasan felüvöltenek minden napalm-esőcsepp hatására.
Mélyen belenézek a démon szemeibe, és megforgatom kezeim között a jéglándzsát, majd felé hajítom. Könnyedén elüti azt a kardjával. A domb tetejéről pedig különös csatakiáltást hallok. Felpillantok, és négy alakot látok lefelé rohanni.
Az egyik vékony, magas, szőke, szemüveg ül az orrán. Egy lány. Kezében egy hosszú íjat látok, amit egyből felajz, és kilövi az egyik bikalényre. A nyílvessző halálos pontossággal talál be, átütve egy nyaki ütőeret.
A második egy magas, sötétbarna hajú fiatalember. Ő egy tűzoltóbaltát tart a kezében, és még le sem ér hozzánk, máris támad. Leveti magát a peremről, és szétzúzza az egyik bikafejű koponyáját esés közben.
A harmadik egy vörös hajú lány. Térdig érő csizmája, fekete nadrágja, vörös felsője és bokáig érő bőrkabátja egy csábos hölgyet sejtet. Ő érkezik a leglassabban, mivel két bőrkesztyűs kezével mintha folyamatosan furcsa jelek sorozatát mintázná, majd a lábai alól felszálló por különös alakot kezd felvenni. A porszemek lassan izzani kezdenek, és elkezdenek formát ölteni. A gyémánt leopárd, mely a varázslatnak köszönhetően létrejön, hamarosan leveti magát a peremről, mögötte a vörös hajú fiatallal, akinek a kezében szinte a semmiből jelenik meg a hosszú, díszes tőr. A negyedik figura pedig egy… Kicsit nehéz elhinnem, amit látok. Egy majd három méter magas, kissé pocakosnak tűnő lény robog mögöttük mint egy teljes gyorsvonat. Bőre olyan vörös, akár a lenyugvó nap, szemei sárgán villognak. Izomzata hihetetlenül elnagyoltnak tűnik. Ujjai között két mérhetetlenül nagy húsvágó bárdot szorongat. Ahogy ezek megérkeznek, a káosz súlyosbodik.
Az üvegleopárd úgy vadászik, hogy azt öröm nézni. Fogai csontokat zúznak össze, húst tépnek, ám gazdája sem rest. A vörös leányzó olyan gyorsan pörög, ugrik, vetődik, mint egy igazi macska. Tőre nem ejt súlyos sebeket, ám a sok apróbb sebből vérző bikafejűek tántorogni kezdenek.
A rövid, barna hajú fiatalember a baltával viszont már más tészta. Ő nem gyors, de pontos, és látszólag ismeretlen forrásból szerzi az erejét, mivel egy-egy ütéssel kart, vagy épp lábat nyes le. Egyszerre csak egy ellenféllel harcol, de azt szó szerint darabokra szedi.
A vörös bőrű óriás sem lehet épp a szépség és a művészetek híve, mivel ő maga sem szórakozik. Nemes egyszerűséggel minden szembejövő ellenfelére ráüt a húsvágó bárddal, vagy épp hatalmas térdeinek egyike találja elemi erővel gyomron, vagy egyéb kínos részen támadóit.
A szőke íjászlány fentről észveszejtő gyorsasággal ereszti útjára a nyílvesszőket, ezzel szorítva egyre hátrább a Gábort, vagy épp az engem szorongató bikalényeket. A tüzes vihar nem áll el, ám látszólag őket is olyan védőaura övezi, mint a boszorkánymestert.
A kaszás dühösen felhorkan, és eltűnik a szemeim elől. Angi mellett pillantom meg. A lányt még mindig szorosan fogják elrablói, és most ott van a piperkőc is. Int egyet, mire sötét folt jelenik meg a valóság szövedékén. A húgomat szó szerint áthajítják, majd utána ugranak. Támadóink, már akik még élnek, fejvesztve menekülnének, de a kapu hamarosan bezárul. Aki a nyakunkon maradt, azt hamar a túlvilágra küldjük. A kefehajú fiatalember látszólag ismeri a többieket. Kezet fog velük, ölelgetik egymást. A tűzeső is felhagy a hullással, a vörös felhő szétoszlik a fejünk felett. De nem tudok megnyugodni. Elrabolták a testvéremet. A háttérben a többiek halkan tanácskoznak, majd elém állnak.
- Bemutatnám a csapatomat, és jómagamat. Szólíts csak Gabrielnek. – Kezdi Gábor. – Ő itt Susanne, Steve, Lamia és ez a nagydarab vörös itt Robust.
- Csodás. Mit akartok? – Kérdem, miközben lassan leülök egy kőre, és tenyerembe hajtom a fejem.
- Segíteni akarunk.
- Mégis hogyan?
- A lányt minden bizonnyal Nihilumba vitték.
- Hova?
- A pokolba nem teheti be a lábát élő. A földön viszont a felszínen nem járhat démon. Tehát olyan helyre vitték, ahol mind a kettő megfér egyszerre. Ez pedig csak Nihilum lehet.
- És mi ez a Nihilum?
- Fogalmazzunk úgy, hogy a terek közötti tér. Ott elvileg nincs semmi…
- Akkor miért vitték oda?
Gábor elővesz a táskájából egy könyvet, és lapozgatni kezd benne. A könyvön furcsa jelek látszanak, lapjai világosszürkék. Kötése fekete bőr, és csontok, koponyák díszítik, melyeket látszólag a minta eredetijeiből faragtak.
- Bár Nihilumban nem vala semmi sokáig, az alvilág és a sötétség erői nehéz várakat, erődítményeket húztak oda fel, s ott folytatták azon háborút, melyet nem akarták vala, hogy ember szeme lásson. Ott székel a pokol hét legnagyobb hadura: Gula, vagy más néven Baal, Fornicatio, vagy más néven Mephisto, Avaritia, vagy más néven Amun, Tristitia, vagy más néven Teraphim, Ira, vagy más néven Ephiniel, Acedia, vagy más néven Akimus, Vanagloria, vagy ahogy páran ismerik, Vuster, és Superbia, vagy ahogy egyesek hívják, Sephiroth.
- Hét? Ugye nem a hét főbűn? – Sóhajtok fel.
- De. Baal a falánkság. Mephisto a bujaság. Amun a fösvénység. Teraphim a kevélység, Ephiniel az irigység, Akimus a restség, Sephiroth pedig a harag.
- És melyiknél lehet?
- Nem tudjuk még, a kaszások máshoz tartoznak.
- Kihez?
- Hadephim, vagy Hádész a kaszások vezetője. Ő afféle alvállalkozó. Nem igazi gonosz, csak bérbe adja a munkaerejét. Ő alapvetően a purgatóriumban él.
- Fain. Akkor most?
- Nos, két lehetőségünk van. Most rögtön útnak indulunk, és belevetjük magunkat a Nihilumba, vagy épp hazautazunk, és felszedjük a társaitokat. Melyik legyen?
- Menjünk Nihilumba.
- De nem mindannyian…
- Mi?
- Úgy tudjuk, valami készül Pesten. A többiek visszamennek. Csak mi hárman megyünk a semmibe.
- Nekem mindegy. Csak a húgomat akarom visszakapni.
- Ám legyen. Steve, menjetek vissza Susanne –el és Lamia –val Budapestre. Robust, te maradj itt a környéken, itt fogunk felbukkanni.
- És addig mi a francot csinálok? – Kérdez vissza a vörös bőrű lény, hangjában meglepően sok értelemmel.
- Legózol, vagy játszol a sárkánnyal.
- Anyád… - Dörmögi a méretes szörny, de nem vitatkozik tovább.
Robust kinyújtja kezét, mire Gabriel, vagy Gábor, már nem is tudom, hogy hogy hívjam, a táskájából a kezébe nyom egy könyvet. Ahogy az óriás elhúzza azt, látom a szerzőt és a címet: „Victor Hugo: Nyomorultak”. Egy pillanatra meghökkentek, de nem firtatom a dolgot. Miután megtörténtek az újabb búcsúzások, a kecskeszakállas fiatalember rám néz.
- Készülj fel. Amit ott fogsz látni, az durva lesz.
- Miért?
- Képzeld el a legbetegebb, legperverzebb ember álomvilágát, szorozd be tízzel, és add hozzá a hét főbűnt.
- Értem. Csodás.
Gabriel ezzel előveszi a könyvet, és hangosan olvasni kezd belőle.
- Ego to order porta di animadverto! Permissum nos peto nusquam!
Előttünk mintha megremegnek a valóság, és lassan egy fekete folt alakul ki rajta. Egyre tágul és tágul, míg nem egy két méter átmérőjű kör lesz belőle. Ránézek a mellettem állóra, és nem bírom ki megjegyzés nélkül.
- Segget csináltál az univerzumból. Ez impresszív.
- Kösz. – Mondja, bár a fintort nem ismerem fel: Ez vagy mosoly, vagy grimasz.
Int nekem, hogy lépjek előre. Valahogy megbízom az alakban, így lassan felemelem lábam, és átlépek a semmi kapuján. Olyan, mintha ébenfekete zselében úsznék, majd hirtelen szilárd talajt ér a lábam. Az egész nem lehetett hosszabb pár másodpercnél. Hamarosan Gabriel is feltűnik mellettem, és megnyugszom. Körbepillantok. Egy sziklasivatag közepén állunk, egy kisebb hegyen. A távolban egy város fényei égnek. A magasban különös, tollas kígyókra emlékeztető lények szállnak. Alattunk egy csapat pokolkutya látszólag egy mamut csontvázán rágódik.
- Üdv Nihilumban… - Mondja a fiatalember gyászos hangon. Most valahogy megértem a hanghordozását…
Fekete, félhosszú haja van, ajkai betegesen vékonynak tűnnek, bőre pedig túlzottan fehérnek. Fülei szinte már hegyesek. Alakja hórihorgas, vékony, már-már karikatúraszerű. Fekete zakót és nadrágot visel, hozzá fehér inggel és fekete selyem nyakkendővel. Igazi ficsúr. Lassan benyúl a zsebébe, és előhúz egy ezüstösen fénylő zsebórát. Felkattintja, megnézi, majd elrakja. Kimért mozdulataitól a falat kaparnám, ha lenne a közelben. A minotaurusz harcosok csak állnak, kezeik közt fegyvereikkel, és várnak.
- Kedves Bakonyi Tibor! Különleges ajánlattal szeretnék szolgálni önnek! – Szólal meg végre a kaszás bársonyos, szinte már megnyugtató hangján. – Csatlakozzon Belzebub seregeihez, és akkor nem esik bántódása egyiküknek sem.
- Te figyelj… Ez hozzád beszél? – Kérdi Gábor fojtott hangon.
- Igen… - Súgom oda.
- Mitől vagy te ilyen fontos?
- Hosszú történet, majd elmondom. – Ezzel visszanézek a vörös szeműre, és odakiáltok. – És mi lenne az ajánlatod egészen pontosan? Mi lenne a feladatom?
- Egyszerű. Vezeti a pokol hadseregét itt, Európában, és cserébe helytartóvá neveztetik ki a földrészen.
- Ez egész jól hangzik, hagy gondoljam át!
- Te komolyan elfilozofálsz a dolgon? – Ragadja meg a vállam a boszorkánymester. – Teljesen elment az eszed?
- Dehogy, csak próbálok egy kis időt nyerni, hogy kitaláljunk valamit.
- Értem. És van már valami terved?
- Ti mit pusmogtok itt? – Csatlakozik be a társalgásba a húgom, még mindig karddal a kezében.
- Semmi különöset, csak az életünket akarom megmenteni.
- Nagyon jó. Mi a terv?
- Az még nincs.
- Most viccelsz, ugye?
- Nem viccel. Lövésünk sincs, mi a poklot lehetne itt kezdeni. – Szúrja oda Gábor a harcosokat nézve. – Sem én, sem az apróságom nem veszi fel a versenyt ezzel a tömeggel.
- Ugye most nem a farkadról beszélsz?
- Nem. Az impjéről. – Vetem oda.
- Ez a szürke kis gnóm?
- Nem gnóm, imp! – A fekete hajú fiatalember felháborodása a kedvencét ért sérelem miatt jogos, bár a jelen helyzetben kissé ide nem illőnek tűnik.
- Jó, jó, lépjünk ezen túl. Ők hányan vannak? – Próbálom csitítani a társaságot.
- Sokan.
- És mi hányan vagyunk?
- Kevesen.
- Csodás összegzés, mondhatom. Mink van?
- Egy boszorkánymesterünk, egy kiválasztottunk, én a karddal, meg a kis ufó.
- Angi, komolyabban.
- Igyekszem, de viccesen néz ki!
- Te is melltartóban. Egész formásak a… - Gábor nem fejezheti be a mondatot, mert a húgom tenyere akkorát csattan az arcán, hogy abba beleremegne egy kifejlett gólem is. – Ez most fájt.
- Megérdemelted.
- Na kuss. – Zárom le a témát. – A terv a következő. Kitörünk, vagy meghalunk közben. Rendben?
Mindkettejük felől csak néma bólintást kapok. Látszólag elkezdték felfogni a helyzet komolyságát. Lassan odébb lépek tőlük párat, majd ránézek a kaszásra, és nyugodtságot erőltetek az arcomra.
- Nos, gondolkodtam. – Kezdek bele a mondandómba.
- És mire jutott, kedves Tibor?
- Erre. – Ezzel középső ujjam kitartom felé.
Az elszabaduló káosz és zűrzavar szinte már várható volt. A hátam mögül, pont a két vállam fölött vöröses energia csap át, egyenesen a kaszás felé irányulva, ám egy önfeláldozó bikaember beveti magát a nyaláb elé, ezzel adva életét a feletteséért. A lény szinte darabokra robban, az öltönyös pedig int egyet, mire tizenkilenc támadó indul meg felénk a minket körülvevő dombokról.
Angi felüvölt, és harcba veti magát. Pengéje úgy süvít, mintha évtizedek óta forgatna kardot. Most leginkább egy harcos amazonra emlékeztet. Újra és újra lesújt, kardpengés félreismerhetetlen hangját hossza a szellő. Mellette az imp is munkához lát, ketten próbálják keresztülverekedni magukat a tömegen. Gábor a kaszást próbálja lefoglalni, ám minden siker nélkül, ugyanis annak így már volt elég ideje, hogy megvédje magát a mágikus támadásoktól. Kezében megjelenik egy lángoló hosszú kard, én pedig elbizonytalanodom, de csak míg a bikafejűek engem is elérne. Pár ütés elől kitérek, majd tűz és fagy keverékét zúdítom támadóimra. A bikafejűek szívósabbak, mint ahogy először hittem, nem is értem, a húgom hogy vágott le hirtelen kettőt már az elején. Hiába súlytok le rájuk újra és újra, egyszerűen nem hajlandóak elzuhanni. A kaszás pedig csak áll az eddigi helyén, és figyeli az eseményeket.
Kezeimet széttárom, és megidézek közöttük egy jéglándzsát. Ez már hatásosabb fegyvernek tűnik, úgy néz ki, immunisak a mágiára. Gábor felé pillantok, aki valahonnan elővarázsolt két tőrt, és azokkal próbálja visszatartani támadóit. Felkészült a srác. Az öltönyös piperkőc ekkor megindul. Egyből varázslatok hosszú sorát indítom meg felé, de kardjával valahogy kivédi azokat. A lándzsám hatalmasat csendül, ahogy összecsapom kardpengéjével. Kék és vörös energia örvénylik körülöttünk minden ütésnél, szúrásnál, vágásnál, hárításnál és lökésnél.
- Add fel, kiválasztott. Ebben a csatában te nem nyerhetsz.
- Ó, nem olyan könnyű engem megölni… - Vigyorom bárkit elrettentene.
- Ki mondta, hogy meg akarlak ölni? – Kérdi, majd elpillant a vállam fölött.
Ahogy odakapnám a fejem, a lángoló kard markolatgombjával ráüt a tarkómra, mire én elesek. Még homályosan látom, ahogy négy bikafejű rángatja a húgom valahova. Az impet elég súlyosan lefoglalták hatan, Gábor is meg van fogva, őt öten állják körül.
- Ne! – Üvöltöm, és felpattanok. Egyenesen Angéla felé rohannék, de minotauruszok ugranak elém, mögöttük pedig a kaszás vigyorog.
- Öt napod van dönteni, Kiválasztott. A húgod életéért cserébe szolgálj minket. Ha rosszul döntesz, a cicababa meghal.
- Rohadjatok meg! – Kiáltom, és az ég felé emelem a kezem. A felhők a fejünk fölött örvényleni kezdenek.
Pontosan nem tudom, mit csinálok, csak azt látom, hogy mindenki elképedve néz fölfelé. A felhők vörös színt öltenek, és a következő pillanatban halálos tűzesőt kezdenek zúdítani a bányára. Gábor kis barátja mellé ugrik, és vörösesfekete energiaburkot von maguk köré. A kaszás állja a tüzet, de szolgái fájdalmasan felüvöltenek minden napalm-esőcsepp hatására.
Mélyen belenézek a démon szemeibe, és megforgatom kezeim között a jéglándzsát, majd felé hajítom. Könnyedén elüti azt a kardjával. A domb tetejéről pedig különös csatakiáltást hallok. Felpillantok, és négy alakot látok lefelé rohanni.
Az egyik vékony, magas, szőke, szemüveg ül az orrán. Egy lány. Kezében egy hosszú íjat látok, amit egyből felajz, és kilövi az egyik bikalényre. A nyílvessző halálos pontossággal talál be, átütve egy nyaki ütőeret.
A második egy magas, sötétbarna hajú fiatalember. Ő egy tűzoltóbaltát tart a kezében, és még le sem ér hozzánk, máris támad. Leveti magát a peremről, és szétzúzza az egyik bikafejű koponyáját esés közben.
A harmadik egy vörös hajú lány. Térdig érő csizmája, fekete nadrágja, vörös felsője és bokáig érő bőrkabátja egy csábos hölgyet sejtet. Ő érkezik a leglassabban, mivel két bőrkesztyűs kezével mintha folyamatosan furcsa jelek sorozatát mintázná, majd a lábai alól felszálló por különös alakot kezd felvenni. A porszemek lassan izzani kezdenek, és elkezdenek formát ölteni. A gyémánt leopárd, mely a varázslatnak köszönhetően létrejön, hamarosan leveti magát a peremről, mögötte a vörös hajú fiatallal, akinek a kezében szinte a semmiből jelenik meg a hosszú, díszes tőr. A negyedik figura pedig egy… Kicsit nehéz elhinnem, amit látok. Egy majd három méter magas, kissé pocakosnak tűnő lény robog mögöttük mint egy teljes gyorsvonat. Bőre olyan vörös, akár a lenyugvó nap, szemei sárgán villognak. Izomzata hihetetlenül elnagyoltnak tűnik. Ujjai között két mérhetetlenül nagy húsvágó bárdot szorongat. Ahogy ezek megérkeznek, a káosz súlyosbodik.
Az üvegleopárd úgy vadászik, hogy azt öröm nézni. Fogai csontokat zúznak össze, húst tépnek, ám gazdája sem rest. A vörös leányzó olyan gyorsan pörög, ugrik, vetődik, mint egy igazi macska. Tőre nem ejt súlyos sebeket, ám a sok apróbb sebből vérző bikafejűek tántorogni kezdenek.
A rövid, barna hajú fiatalember a baltával viszont már más tészta. Ő nem gyors, de pontos, és látszólag ismeretlen forrásból szerzi az erejét, mivel egy-egy ütéssel kart, vagy épp lábat nyes le. Egyszerre csak egy ellenféllel harcol, de azt szó szerint darabokra szedi.
A vörös bőrű óriás sem lehet épp a szépség és a művészetek híve, mivel ő maga sem szórakozik. Nemes egyszerűséggel minden szembejövő ellenfelére ráüt a húsvágó bárddal, vagy épp hatalmas térdeinek egyike találja elemi erővel gyomron, vagy egyéb kínos részen támadóit.
A szőke íjászlány fentről észveszejtő gyorsasággal ereszti útjára a nyílvesszőket, ezzel szorítva egyre hátrább a Gábort, vagy épp az engem szorongató bikalényeket. A tüzes vihar nem áll el, ám látszólag őket is olyan védőaura övezi, mint a boszorkánymestert.
A kaszás dühösen felhorkan, és eltűnik a szemeim elől. Angi mellett pillantom meg. A lányt még mindig szorosan fogják elrablói, és most ott van a piperkőc is. Int egyet, mire sötét folt jelenik meg a valóság szövedékén. A húgomat szó szerint áthajítják, majd utána ugranak. Támadóink, már akik még élnek, fejvesztve menekülnének, de a kapu hamarosan bezárul. Aki a nyakunkon maradt, azt hamar a túlvilágra küldjük. A kefehajú fiatalember látszólag ismeri a többieket. Kezet fog velük, ölelgetik egymást. A tűzeső is felhagy a hullással, a vörös felhő szétoszlik a fejünk felett. De nem tudok megnyugodni. Elrabolták a testvéremet. A háttérben a többiek halkan tanácskoznak, majd elém állnak.
- Bemutatnám a csapatomat, és jómagamat. Szólíts csak Gabrielnek. – Kezdi Gábor. – Ő itt Susanne, Steve, Lamia és ez a nagydarab vörös itt Robust.
- Csodás. Mit akartok? – Kérdem, miközben lassan leülök egy kőre, és tenyerembe hajtom a fejem.
- Segíteni akarunk.
- Mégis hogyan?
- A lányt minden bizonnyal Nihilumba vitték.
- Hova?
- A pokolba nem teheti be a lábát élő. A földön viszont a felszínen nem járhat démon. Tehát olyan helyre vitték, ahol mind a kettő megfér egyszerre. Ez pedig csak Nihilum lehet.
- És mi ez a Nihilum?
- Fogalmazzunk úgy, hogy a terek közötti tér. Ott elvileg nincs semmi…
- Akkor miért vitték oda?
Gábor elővesz a táskájából egy könyvet, és lapozgatni kezd benne. A könyvön furcsa jelek látszanak, lapjai világosszürkék. Kötése fekete bőr, és csontok, koponyák díszítik, melyeket látszólag a minta eredetijeiből faragtak.
- Bár Nihilumban nem vala semmi sokáig, az alvilág és a sötétség erői nehéz várakat, erődítményeket húztak oda fel, s ott folytatták azon háborút, melyet nem akarták vala, hogy ember szeme lásson. Ott székel a pokol hét legnagyobb hadura: Gula, vagy más néven Baal, Fornicatio, vagy más néven Mephisto, Avaritia, vagy más néven Amun, Tristitia, vagy más néven Teraphim, Ira, vagy más néven Ephiniel, Acedia, vagy más néven Akimus, Vanagloria, vagy ahogy páran ismerik, Vuster, és Superbia, vagy ahogy egyesek hívják, Sephiroth.
- Hét? Ugye nem a hét főbűn? – Sóhajtok fel.
- De. Baal a falánkság. Mephisto a bujaság. Amun a fösvénység. Teraphim a kevélység, Ephiniel az irigység, Akimus a restség, Sephiroth pedig a harag.
- És melyiknél lehet?
- Nem tudjuk még, a kaszások máshoz tartoznak.
- Kihez?
- Hadephim, vagy Hádész a kaszások vezetője. Ő afféle alvállalkozó. Nem igazi gonosz, csak bérbe adja a munkaerejét. Ő alapvetően a purgatóriumban él.
- Fain. Akkor most?
- Nos, két lehetőségünk van. Most rögtön útnak indulunk, és belevetjük magunkat a Nihilumba, vagy épp hazautazunk, és felszedjük a társaitokat. Melyik legyen?
- Menjünk Nihilumba.
- De nem mindannyian…
- Mi?
- Úgy tudjuk, valami készül Pesten. A többiek visszamennek. Csak mi hárman megyünk a semmibe.
- Nekem mindegy. Csak a húgomat akarom visszakapni.
- Ám legyen. Steve, menjetek vissza Susanne –el és Lamia –val Budapestre. Robust, te maradj itt a környéken, itt fogunk felbukkanni.
- És addig mi a francot csinálok? – Kérdez vissza a vörös bőrű lény, hangjában meglepően sok értelemmel.
- Legózol, vagy játszol a sárkánnyal.
- Anyád… - Dörmögi a méretes szörny, de nem vitatkozik tovább.
Robust kinyújtja kezét, mire Gabriel, vagy Gábor, már nem is tudom, hogy hogy hívjam, a táskájából a kezébe nyom egy könyvet. Ahogy az óriás elhúzza azt, látom a szerzőt és a címet: „Victor Hugo: Nyomorultak”. Egy pillanatra meghökkentek, de nem firtatom a dolgot. Miután megtörténtek az újabb búcsúzások, a kecskeszakállas fiatalember rám néz.
- Készülj fel. Amit ott fogsz látni, az durva lesz.
- Miért?
- Képzeld el a legbetegebb, legperverzebb ember álomvilágát, szorozd be tízzel, és add hozzá a hét főbűnt.
- Értem. Csodás.
Gabriel ezzel előveszi a könyvet, és hangosan olvasni kezd belőle.
- Ego to order porta di animadverto! Permissum nos peto nusquam!
Előttünk mintha megremegnek a valóság, és lassan egy fekete folt alakul ki rajta. Egyre tágul és tágul, míg nem egy két méter átmérőjű kör lesz belőle. Ránézek a mellettem állóra, és nem bírom ki megjegyzés nélkül.
- Segget csináltál az univerzumból. Ez impresszív.
- Kösz. – Mondja, bár a fintort nem ismerem fel: Ez vagy mosoly, vagy grimasz.
Int nekem, hogy lépjek előre. Valahogy megbízom az alakban, így lassan felemelem lábam, és átlépek a semmi kapuján. Olyan, mintha ébenfekete zselében úsznék, majd hirtelen szilárd talajt ér a lábam. Az egész nem lehetett hosszabb pár másodpercnél. Hamarosan Gabriel is feltűnik mellettem, és megnyugszom. Körbepillantok. Egy sziklasivatag közepén állunk, egy kisebb hegyen. A távolban egy város fényei égnek. A magasban különös, tollas kígyókra emlékeztető lények szállnak. Alattunk egy csapat pokolkutya látszólag egy mamut csontvázán rágódik.
- Üdv Nihilumban… - Mondja a fiatalember gyászos hangon. Most valahogy megértem a hanghordozását…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése