Első fejezet: Feltámadás

A hó hatalmas pelyhekben hullott, és lassan befedte a környező autók és egyéb tereptárgyak tetejét. A mélyből a metró robogása törte meg a csendet, melyet eleddig csak az elhaladók halk léptei próbáltak összetörni, vajmi kevés sikerrel. A hideg szél végigsimított arcomon, ahogy körbepillantottam.
Irodaház, sétálóutca, aluljáró, kereszteződés, villamosmegálló, üzletsor, kávézók, mögöttem pedig a Nemzeti Múzeum. Hely: Budapest, Kálvin tér. Idő: Kétezer-tizenkettő december huszadika. Milyen különös fintora a sorsnak, hogy egy nappal korábban lettem huszonnégy éves, és íme, itt vagyok a főváros kietlen sötétjében, ismeretlen, fakó arcok között, és arra várok, hogy Ő megérkezzen.
Lassan előveszem a telefonom, és előkeresem a nevét a névjegyzékből. Nem könnyű, a sok furcsa becenév között megtalálni egy normális szót, de ilyen a fiatalság. Látom, hogy egy hajléktalannak felcsillan a szeme, ahogy megpillant, és bizonytalan, lassú léptekkel elindul felém. A telefon kicsöng, és reménykedem, hogy a hölgy hamarabb veszi fel, minthogy iszákos barátunk odaérjen hozzám.
Ám reménykedésemet sikertelenség taszítja a sötétségbe, a csöves pedig megáll mellettem. Ahogy újra a zsebembe csúsztatom a készüléket, a szakállas, toprongyos figura megszólal.
- Szép estét jó uram, az Isten áldja meg… - Kezd bele a már milliószor végighallgatott mondókába. – Nincs esetleg pár forintja egy magamfajta szegény hajléktalan számára? – A hangja zavar, mintha reszelővel simogatnák a dobhártyámat.
- Bocs, öreg, de nekem sincs pénzem. – Egy ilyen embernek könnyű hazudni.
- De csak pár forint lenne… - Mondja elkeseredetten.
- Nem értesz, öreg? Nincs pénzem? – Kicsit el is nyújtom a szótagokat, hátha könnyebben felfogja, hogy már zavar.
- Akkor menj a picsába… - Morogja az orra alatt, de most nincs kedvem vele foglalkozni.
Még este tizenegykor sincs nyugta az embernek. Lepillantok a metróaluljáróba, és látom, hogy végre ő siet felém. Hosszú, világosbarna haja, zöld szemei, szép ívű ajkai, helyes arca, édes, fehér bőre még mindig megfog. Fekete szövetkabátot visel, és még ebben a hidegben sem hajlandó elszakadni a tornacipőtől. Orrán ott ül vékony keretes szemüvege. Igazi bölcsészlány. Az én bölcsészlányom…
Csendben átkozom magam az előtti gondolatmenetért. Most pont nem azért hívtam ide, hogy csodáljam. Ahogy felér, átölelem, és mozdulatain érzem, hogy meglepődik. Máskor hosszú csókkal fogadom. Megfogom a kezét, és elindulunk. Átsétálunk a zebrán, majd még egyen. Lassan haladunk a házak mellett, szótlanul. Látom rajta az idegesség jeleit, érzi, hogy valami nem stimmel.
Felvezetem a lakásba, és leültetem.
- Laura, beszélnünk kell. – Szólalok meg végre halk hangon.
- Mi a baj? – Kérdi, de szemei már remegnek, síráshatáron van.
Kitöltök két pohárba némi whiskeyt, bele a dupla jég, és már tárom is az én kis hercegnőm elé. Közben komolyságot erőltetek magamra, pedig kedvem lenne üvölteni a lelkem tépő fájdalomtól.
- Szakítani akarok. – Mondom ki nagy nehezen, miközben leteszem elé az egyik poharat.
Egy tizedmásodpercre megdermed, arcizmai megrándulnak, teste megremeg, majd egy másodperc alatt lehajtja a fél deci Johnny Walkert.
- Elnézést, hogy mondtad? Nem hallottam… - Mondja, miközben lerakja a poharat.
Tanulva az előbbi eseményekből, egy teljes decit öntök a poharában csúszkáló jégdarabokra. Nem örülnék neki, ha jelenetet rendezne az alkohol hatása alatt, de talán jobb, ha a felesektől ájul be nálam, mint ha a fájdalomtól az utcán.
- Laura, szakítani akarok veled. – Mondom el kicsit lassabban.
Elég idióta szokás, hogy ha valamit el kell ismételnem valakinek, akkor úgy beszélek, mint türelmes apa a retardált hülyegyerekéhez, és sokakat bosszant is, de Laura valamiért pont ezt kedveli bennem. Ezt is.
- Miért? – kérdi még mindig nyugodtan.
- Mint tudod, pár nap múlva kiutazom New Yorkba, és nem vihetlek magammal. És nem jövök vissza.
- De azt beszéltük, hogy megvárjuk, hogy mi történik. Hogy lehet, hogy utánad tudok menni… - Kezdődik a mondóka, a könyörgés. Gyorsan le kell zárnom a dolgot, mielőtt még túlságosan beleéli magát.
- Nem. – Rövid szó, de a hatása frenetikus. Azonnal csöndben marad. – Én elutazom. De neked drágám, aki irodalom és ének-zene szakos tanárnő akarsz lenni, nincs esélyed, hogy a diplomáddal odakint munkát szerezhess. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez a valóság.
Egy percre ledermed, majd lehajtja az előtte lévő italt. Utána köhög, ez az alkoholmennyiség még az ő torkának is durva, hiába éli ki magát hetente különböző bulikon. Lecsapja a poharat a dohányzóasztalra, és újra elgondolkodik valamin, majd megszólal.
- Kinek képzeled magad, hogy ilyeneket mondj nekem?
- Egy senkinek. De legalább látom a terved irrealitását.
- Nevetséges… Te a pasim vagy! Nem beszélhetsz így velem!
- Most jön az a rész, hogy hisztizni fogsz?
A következő pillanatban felkapja a poharat, feláll, és felém hajítja. Gyorsan elhajolok a közeledő súlyos üveg műalkotás elől, ami így a falon törik szét, mögöttem.
- Dögölj meg! – Laura olyanná válik, mint a mesebeli fúriák.
- Miért? Mert nem akarom, hogy fölöslegesen álmodozz olyasmiről, ami nem valósulhat meg?
- Azért, mert nincs benned egy szemernyi empátia sem!
Milyen nap is van? Csütörtök? Soha nem volt az én napom. A szomszéd holnap le fog jönni, hogy megint a közös képviselővel fenyegetőzzön. A barom.
- Szerintem jobb, ha ezt a beszélgetést nem folytatjuk. Hazavigyelek? – Kérdem, és már állok is fel a kocsim kulcsaiért.
- Szakadj meg, te bunkó… - Ezzel kiviharzik a lakásból.
Gyors volt, és fájdalmas, de hát ilyen a ragtapasz is. Ő meg hozzászokhatott volna, gyantázza a lábát. Felkelek, összesöpröm az üvegszilánkokat, majd feltörlök. Szép. Még takarítsak is utána. Elkapom az üveget, és rámosolygok Sétáló Jánosra. Ma este vele fogok barátkozni. Bevetem magam a kanapéba, lábaimat kinyújtom, és meghúzom az üveget. Még hallom, ahogy megáll egy kocsi a ház előtt. Kinyílik az ajtaja, majd becsukódik. Az ablak felé nézek, ahol látom a szomszéd ház üvegeinek tükröződésén, hogy egy taxi az. Legalább nem gyalog akar elsétálni a kollégiumig. Okos lány.
Az éjszaka további részét iszogatással töltöm… Egészen a filmszakadásig. Arra nem emlékszem pontosan, hogy mivel töltöttem az időt elalvásig, de reggel még egy bontott üveget fedezek fel: Egy kis vodka. Ennyit arról, hogy függőségem van a felesek iránt. Akinek a lakásában van hat üveg égetett szesz, az ne szóljon semmit. Főleg, hogy mellette még három üveg bor, és a nagy hűtőben egy rekesz sör pihen. Mintha bulizni készülnék, komolyan.
Ormótlan fejfájással kelek a kanapén. Hála az égnek, hogy nem hánytam össze semmit. Kibotorkálok a konyhába, és főzök egy jó erős kávét, meg némi gyömbérteát. Állítólag mindkettő jó a másnaposságra. Mikor ezzel is megvagyok, fogom a tévé távirányítóját, és bekapcsolom. Sokáig váltogatok a csatornák között, így jutok el a reggeli hírekhez. A fejfájásomnak köszönhetően először fel sem fogom, miről van szó, csak a bemondónőt látom, pontosabban a melleit. Jó bőrnek tűnik, bár kicsit öregecske. Nem baj, azért… És ekkor eljutnak az agyamig a szavak.
- …atal lány holttestére bukkantak a rendőrök hajnalban. Látszólag öngyilkosságot követett el: Felvágta az ereit. A lányt korábban többen is látták kiszállni egy taxiból, és a rendőrök a nála lévő papírok alapján azonosították S. Laurát.
A többit már nem hallom, csak a csörömpölést, ahogy leejtem a kávéscsészét. Ilyen nincs. A rohadt életbe… A francba! Nem, nem és nem. Az agyamban valami egy pillanatra megreccsen, mintha az egység bomlani szándékozna. Próbálom meggyőzni magam, hogy nem az én hibám. Kitántorgok a konyhába, és kiveszek egy üveget a hűtőből. Meg sem nézem mi az, csak letekerem a kupakot, és kegyetlenül meghúzom. Az ízéből jövök rá, hogy épp egy pálinkásüvegben találtam meg a legjobb barátomat. Édes mézes pálinka… És csak iszom, és iszom, amíg nem kezdi acélkarmokkal tépni a torkom. Akkor leengedem, de csak hogy újra megindítsam a küzdelmet. Közel egy óra alatt taccsra teszem magam. Laura 19 évesen halt meg, kétezer-tizenkettő december huszonegyedikén, hajnalban. Öngyilkos lett, mert a pasija egy barom állat.
Lassan felveszem a Seat kulcsát a konyhapultról, és letámolygok. Beszélnem kell valakivel… Viktorral, vagy Kutyával, vagy Samesszal, vagy bárkivel, csak valaki, aki meggyőz arról, hogy nem az én hibám.
Becsukom a kocsi ajtaját, kuplung le, gyújtás elfordít, beteszem egyesbe, kuplung lassan fel, gáz le. Sikerült elindulnom. Ahogy lefordulok a Szabadság híd felé, elgondolkodom az életem értelmén, és valami úrrá lesz rajtam. Látom magam előtt az én kis hercegnőmet, amint zokogva elővesz egy pengét, és felszabja az ereit.
Majd rádöbbenek, hogy nem az utat nézem, és visszakavarodok a valóságba. A közeledő villamos épp annyira meglep, mint az, hogy még le tudom reagálni, és balra rántani a kormányt. Hogy döntésem mennyire volt rossz, azt tökéletesen jellemzi, hogy a kisteherautós talán jobban meglepődött, aki szabályosan közlekedett, így frontálisan felkenődtem rá szemből. Az utolsó gondolatom csak ennyi: Hülye dolog lehet délelőtt meghalni… De hát ez van, ilyen az élet. A világ elsötétül előttem.

***

Ébredek. Sötét van. Nagyon sötét. Ellenőrzöm mindenemet. Lábujjak mozognak, ujjak mozognak, tehát nincs gerinctörésem. Felemelem a kezem, de fémesen ütődik valaminek. A térdeimmel ugyanez a helyzet. Hogy rohadna meg minden, valaki bedobozolt. Amennyire tudom, végigtapogatom magam, de nem találok egy sérülést sem. Pedig az a kisteherautó masszívnak tűnt. De már nem fáj a fejem, és ez felettébb megnyugtat. Egy probléma letudva. Ekkor jövök rá, hogy meztelen vagyok. Ki vetkőztetett le? Vagy ez már a Pokol? Meglátogatom a fatert. Vagy nem. Nem érdemli meg. Ekkor hallom meg a beszédhangot. Tompán érkezik, de mégis értem minden szavát.
- Nos, a mai alanyunk egy huszonnégy éves fehér férfi. Autóbalesetben halt meg, az agyába gyűrődött a kormány tengelye. Részegen vezetett, és átsodródott a szembejövő sávba. Frontális ütközés egy Volkswagen kisteherautóval. – Mi van? Ez rólam beszél? Meghaltam? És kikhez dumál ez a barom? – Nos, kedves hallgatóim, felkészültek?
Éljen a sors. Nem kellett volna aláírnom azt a papírt. Most orvostanhallgatók akarnak felboncolni. De én élek! Na nehogy már! Ekkor hirtelen elkezdik húzni a fémkoporsómat. A betörő fény először megvakít, és az arcom elé kapom a kezeimet. Több helyről sikolyok érkeznek, és még mindig nem tisztult ki a látásom. Valaki imádkozik. Az arcomat tapogatom: Nem érzek semmiféle lyukat.
- Ez meg hogy lehet? – Hallom ezúttal már kristálytisztán az orvos hangját. – Maga meghalt!
- Főnök, én is ezen a véleményen vagyok… - Mondom, és lekászálódom az acélágyról. – Nincs véletlenül egy felesleges nadrágja? Vagy a régi ruháim?
- Öhm… Akarom mondani… - Ne dadogj, ember, hanem beszélj. – A ruhái eléggé használhatatlan állapotban vannak. Ahogy ön is abban volt még két órával ezelőtt!
Végigmérem a fickót. Átlagosan magas, picit pocakos, őszülő hajú figura, olyan bajusszal, amit bizonyos nagytestű madarak már fészeknek használhatnának. Fehér köpeny, kötött pulóver, kordnadrág. A köpenyen kívül minden barna. A lábán kopottas fekete cipő.
- Bakonyi úr, az ég szerelmére, maga meghalt!
- Ha még egyszer elmondja, beállhat a sorba. – Mondom dühösen. – Szerezzen nekem ruhát. Biztos elnéztek valamit.
- Ezt nem lehet elnézni… - Mondja, és elém dob egy mappát, benne fényképekkel. Rólam készült képekkel. A homlokomon és az orrcsontomon tört át egy méretes vasrúd. Nem szép látvány. Belátni a koponyámba. De hát akkor.
Felkelek az ágyról, és körbenézek. Az egyik orvostanhallgató (lehetnek vagy harmincan) hasonló testfelépítésű, mint én.
- Kölyök, vetkőzz! – Nem kell sokat magyaráznom. Annyira becsinált a srác, hogy máris kapja le a pólóját és a nadrágját. Miközben felveszem, még hallom az orvost dumálni.
- Bakonyi úr, nem mehet el! Ez orvosi csoda! Beszéljük meg!
- Kaptam egy második esélyt, öreg. Nem fogok veled bájcsevegni. – Közben ránézek a nyakában lógó belépőre. Dr. Csontos Ferenc. Hülye név egy kórboncnoknak. – Nos, Csontos doktor, én távozom, de ígérem, még visszajövök.
- De hova megy?
- Először a cuccaimért. Hol tartják?
- Az értékmegőrzőben…
Intek, és távozom. Ekkor jövök rá, hogy nem kérdeztem meg, hol keressem őket, de már nem megyek vissza. Had kapjanak idegbajt. A hirtelen eseményektől adrenalinnal telt meg a szervezetem: Ilyenkor irracionális vagyok, és az átlagosnál is bunkóbb. De legalább kijutottam. Nagy nehezen meglelem az értékmegőrzőt.
- Jó napot kívánok. Az ikertestvérem cuccaiért jöttem. Ma halt meg autóbalesetben.
- Hogy hívják?
- Bakonyi Tibor.
A kövér fickó pár percet szöszmötöl, majd egy kis dobozt rak elém, benne a pénztárcám, a személyigazolvány tokom, a lakáskulcsom, a telefonom, kissé rossz állapotban, és egy pár cipő. Ennyi maradt használható állapotban. Csodás. Minden megvan. Megköszönöm, és elindulok.
- Hé, nem kértem el a papírjait! – Kiált utánam a fickó. Ránézek a fali órára, fél tizenkettő van. Délelőtt, vagy délután vagyunk? Nem foglalkozom vele, bár hallom, hogy kövér testét próbálja kipréselni a székéből. Hamarosan eltűnök a kórházból. Út közben még felveszem a Nike –t, és kilépek az utcára. Már csak ki kell találnom, hogy most mit tegyek. És hogy mi történt...