Mit tehet az ember, ha feltámad halottaiból? Én nem tudom. De ahogy a hűvös szél az arcomba csap, eszembe jut, hogy miért is történt a baleset. A hirtelen, új élmények elfeledtették velem a gyászt, a szomorúságot, a keserűséget, és a mérhetetlen dühöt. De ez nem lehetett örökéletű, csak épp nem hittem, hogy pont most fog rám törni.
Ahogy eltávolodok a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kórházától, lassan nekidőlök egy lámpaoszlopnak, és szinte magamhoz öleltem. Iszonyatos fájdalom jár át belülről, ám valahogy nem törnek elő belőlem a könnyek. Egyre csak szorítom és szorítom a fémoszlopot, míg végül feladom a reménykedést, hogy elő tudom csalni keserűségem könnyező oldalát, így dühömben felüvöltök, és ellököm magam ideiglenes támaszomtól. Zsebre vágom a kezeimet, és elindultam az utcán. Ekkor veszem észre, hogy az emberek furcsán néznek rám.
Először nem értem, hogy mi az oka, hisz nem érzek semmi különöset. Majd megvilágosodom: Mindenki vastag kabátokban, nehéz bakancsokban, csizmákban, pulóverekben, én meg egy farmerban, egy pár sportcipőben, és egy vékony pólóban.
Amennyire tudom, összehúzom magam, de sajnos ez nem segít, és a gondolataimat is eltereli a rejtőzködésről az a különös tény, hogy én kellemes szobahőmérsékletűnek érzem a telet, míg mások ötven réteg ruha alatt is dideregnek. Lassan megállok, és leguggolok, hogy némi havat gyűjtsek kezeim közé. A hó maga is langyosnak hat inkább, mint fagyosnak. Összegyúrom, és álmélkodva nézek rá. Ám a varázs nem tart sokáig, elmélkedésem egy felkiáltás zavarja meg.
- Ott van, kapják el! – Ahogy odapillantok, az orvost látom, aki öt marcona biztonsági őrnek mutogat.
Az ég szerelmére, azt sem tudom, milyen nap van, de már kergetnek. Nevetséges. Sarkon fordulok, és teljes erőből rohanni kezdek. Ahogy kiérek a Baross utcára, jobbra fordulok. Szinte soha nem éreztem még ilyen felüdítőnek a futást, mint most. A talpam alatt ropogó hó, a fülem mellett süvítő szél… Mintha repülnék. Ahogy hátrapillantok, látom, hogy az őrök lóhalálában futnak utánam. Visszapillantottam célomra, láttam, hogy a kereszteződés már nagyon közel van. Átiramodtam két autó között a másik oldalra, majd egyenesen a villamosmegálló felé vettem az irányt. A sárga Combino típusú villamos lassan beállt. Már diadalittas kiáltásban törnék ki, mikor egész lényem átjárja az ijedtség: Alig fél méterre tőlem hangos dudaszó csapja ketté lábam dobogásának ütemességét. Ahogy oldalra pillantok, szinte lassított felvételként látom közeledni a Suzuki Swiftet, melyet valami elmebeteg lime zöldre festetett. És ekkor olyasmi történik, amire nem számítottam volna egy hasonló helyzetben: ahogy a kocsi elér engem, és én egy másodpercre beépülök a motorháztetőbe, hogy aztán gyönyörű ívben repüljek jó négy métert, a mögöttem még mindig sikító fékhanggal, és leérek a földre, az első gondolatom, hogy a villamost le fogom késni. Felpattanok a betonról, egy ugrással nekiiramodok, és a még éppen csukódó üvegezett ajtók közé dobom magam. Hangosan fújtatok a hosszú futástól, majd körbepillantok. Megrökönyödött arcok merednek rám, ahogy a villamos elindul. Visszanézek a káromkodó őrökre, majd a Suzukira, és rájövök: Ezt a koccanást nekem nem szabadott volna túlélnem.
Ahogy végigtapogatom magam ma már másodszor, rájövök, hogy teljesen jól vagyok, nem esett bajom. És ez valahogy elkezd zavarni. Főleg, hogy látszólag a többieket is zavarja, mivel mindenki legalább egy méteres távolságot próbál tőlem tartani. Rápillantok az egyikükre, és fojtott hangon megszólítom.
- Hé öcsi… Megmondanál nekem valamit?
- Pe-persze… - Hangzik a válasz. Nem lehet több tizenhat évesnél. Akinek a kezét fogja, az vagy a húga, vagy a barátnője. Kesehajú kis mókusarcú gyerek.
- Milyen nap van ma?
- Öhm… Hétfő. Miért?
- Csak érdeklődtem.
Többen felsóhajtanak. Gondolom megnyugodtak, hogy legalább egy kis agykárosodást benyeltem. Felnézek a táblára, és átszámolom, hogy hány megálló van még a Móricz Zsigmond körtérig. Egy öregasszony feláll, hogy nagyot eshettem, üljek le, de visszautasítom. Nem érzem, hogy bármi bajom lenne. Sőt, kifejezetten életerősnek érzem magam. És valamiért már nem fáj, hogy Laura meghalt. Ez is csak egy tapasztalat, amit meg kell becsülni… Ezt valahol olvastam.
Hogy miért a Móriczra megyek? Egyszerű. Ott lakik Viktor. Hogy ki Viktor, istenes jó barátom, világi cimborám, ki épp oly sokat iszik, mint amennyit beszél, de ez valahogy nem zavarja. Ő majd segít kimászni ebből az egészből. Viktor személy szerint nem programozó, hanem közlekedésmérnök. A Műszaki Egyetemen végzett már vagy négy éve. Négy fontos dolog van, amit tudni kell róla: Rajong az okkultizmusért, nem hajlandó egy kapucnis pulóvernél többet felvenni, szőrösebb embert ritkán találni, és ha van a kreténségnek mérhető határa, ő azt mosolyogva köpi le, és lép át fölötte.
A villamos úgy fél órával később ért be a végállomásra. Leszállok, és átsietek az úton, majd megállok egy ajtó előtt. Benyomom a kapucsengőn a megfelelő kódot, és várom, hogy felvegye a csörgő telefont. Hamarosan meg is hallom a jól ismert érces hangot.
- Tessék?
- Szervusz Vikusz, Tibor vagyok. – Köszönök.
A vonal másik végéről kapkodás hallatszik, mintha kétszer le is ejtené a telefont, majd végre sípol a kapu, jelezvén, hogy mehetek. Egyből belököm, bár most furcsán könnyűnek tűnik a majd három méter magas fém kapuszárny. Sietős léptekkel trappolok fel a harmadikra, de már út közben hallom, hogy Viktor nyitja a zárakat. Abban a pillanatban, ahogy az ajtaja elé érek, feltépi azt, és rám mered.
- Hali… - Köszönök mosolyogva, de ő nem válaszol semmit, úgy egy percig, csak mered rám, majd megölel.
- Mi a franc történt veled? Azt hittem, meghaltál.
- Miből gondoltad?
- Benne voltál a hírekben, hogy részegen vezettél, majdnem elcsapott a negyvenkilences villamos, de azt kikerülted, így „csak” egy kisteherbe sikerült beleszállnod.
- De élek.
- A képek alapján egy vascső állt ki a fejedből, haver…
- De itt vagyok.
- Gyere be…
- Jövök.
Még vagy fél percig állunk az ajtóban, mire végre bejutok. Mindig is volt egy furcsa szokásunk, egy régi egyezség miatt. Mindkettőnk lakásában tartottunk egy kézipoggyásznyi a másik ruháiból arra az esetre, ha valami történne az egyik lakásával, így egyből a táskámhoz sietek, amit az egyik szekrény aljában tart, és felnyitom. Kiveszek belőle egy pár zoknit, egy boxeralsót, egy fekete nadrágot, és egy fehér pólót, majd hogy biztos ne legyen semmi baj, előhúzok még egy bő, szürke pulóvert, és egy sapkát is. Miután felöltözök, odasétálok cimborámhoz, aki épp kávéfőzéssel van elfoglalva, és rácsapok a vállára.
- Mesélj, mi történt péntek óta?
- Semmi, csak a kicseszett apokalipszis… - Morogja a bajsza alatt.
- Mi van?
- Nos, míg te nem haltál meg, addig Kína elszigetelődött a világ többi részétől, Szibériában megszűnt az élet, de szó szerint, a németeknél több vérfarkast láttak, mint hittérítőt, Angliában kinyílt valami barlang, az amcsik és az olaszok vámpírokról panaszkodnak, és láttak egy rohadt sárkányt a Mecsekben.
- Te most szopatsz, ugye?
- Nem feltétlenül. Van, amiről még videó is van a youtube –on.
- Ott még arról is van videó, hogy hogyan szül egy bika egy felnőtt férfit.
- De ez komoly. Ez nagyon komoly. Nem hamisítvány.
- Ezt mondtad arra az ufóra is.
- De ez tényleg nem. Az egész világ kifordult a négy sarkából.
- Mikor?
- December huszonegyedikén, este kilenc óra nulla-nullakor.
- Aznap volt az autóbalesetem.
- Amiben átment a fejeden egy vascső?
- Már én sem…
- Szerintem te is áldozata lettél ennek az egész hülyeségnek, tesó!
- Ne viccelj.
- Nem történt veled semmi furcsa?
- Nos, belém hajtott egy Suzuki Swift.
- Nem, az egy kisteherautó volt, és nem hiszem, hogy a Swiftből van kisteher kiadás.
- Ökör. Mióta felkeltem ma délelőtt.
- Ez most komoly? Még hányszor öleted meg magad?
- Nem érted. Nincs semmi bajom.
- Kezdesz kiborítani.
- Nem hiszem, nem vagy sör.
Úgy néz rám, mintha megőrültem volna, majd felkap egy kést, és…
- Mi az anyádat csinálsz? – Üvöltöm, miközben elütöm a mellkasom elől a közeledő kenyérszeletelőt.
- Kipróbálok valamit. Maradj nyugodtan?
- Francokat! Most kaptam második esélyt, nem fogsz szíven szúrni, te nagyon hülye!
- Jó… - Mondta, és ezzel csalódottan letette a konyhapultra a bökőt.
- Jézus ereje találja meg a golyóidat… - Mondom, miközben felkapom a kávémat, és elindulok a nappaliba. A következő pillanatban szúró fájdalmat érzek a mellkasomban. Lassan megfordulok, és ránézek Viktorra.
- Mi a… - A kés nincs a pulton. – Várj, kihúzom.
- Te belém vágtad? – Ordítom, és teljes erőmből az arcába vágom a kávémat.
- Ne rinyálj már, túlélted, nem?
- De belém szúrtál egy harminc centis konyhakést!
- De nem lett bajod!
- Fáj! És ha eltalálod a szívem?
- Tibi… Én ELTALÁLTAM.
- Mi?
- A szíved a baloldalon van. Szerintem eltaláltam.
- Hallod, én kitaposom a…
- Várj, had húzzam ki. – Ezzel szó nélkül mögém lép, és a szúró fájdalom megszűnik. – Azannya…
- Mi van?
- Neked már alapból alvadt a véred.
Ahogy lassan megfordulok, látom a késen a szinte fekete, sűrű sziruphoz hasonlító valamit. Hátrább lépek egyet ijedten, majd rápillantok Viktorra. A szemei elkerekedve, teljesen elsápadt a félelem és a meglepődés különös keverékétől. Ajkai résnyire széttárva. A kés lassan kihullik az ujjai közül, és zuhanni kezd. Ahogy leér a földre, hangosan pendül a fehér csempén, szanaszét szórva a fekete cseppeket mindenhol. Az első dolog, ami eszembe jut a látványról, az valamiért a csokoládészirup. Viktor hátrálni kezd, és besiet a szobájába. Elgondolkodva megyek utána, és azon jár az agyam, hogy most cserélhetem le a pólót és a pulóvert. Köszi, nagyokos.
Dörömböltem párat az ajtaján, majd benyitottam. Viktor a gépe előtt ül. Mindig ezt csinálja, ha felhúzza magát. Odalépek mellé, és a vállára teszem a kezem.
- Kéne tőled egy pár cipő, és egy kabát.
- Kabát? Tőlem? – Néz rám értetlenül, majd a homlokához kap. – A Krisztitől kapott kabát jó lesz?
- Igen, pont azt szeretném elkérni. Mindjárt jövök, addig kérlek, keresd elő.
Ezzel átsétálok a másik szobába. Leveszem a pulóvert és a pólót, megnézem őket, és elfintorodom. Mind a kettőn fekete mocsok ül. Félredobom azokat, és előhalászok egy pólót. Még Laurától kaptam… Eszembe jut, és különös érzés fog el. Nem fájdalom, nem gyász, inkább egyfajta düh. Lehettem volna vele kedvesebb is. Saját érzéketlenségem meglep. Ennyire nem szoktam bunkó lenni. Felveszem a barna pólót, aminek elején a „Na ki a hős?” szavak díszelegnek fehér, gótikus betűkkel, előhúzok a táskából egy doboz piros Multifiltert és egy öngyújtót, majd kilépek. Viktor az előszobában vár, kezében a hosszú, fekete ballonkabáttal, és egy pár bakanccsal. Nem szól hozzám, én se hozzá. Úgy néz rám, mintha kísértet lennék. Felveszem a békataposót, majd magamra húzom a kabátot. Kezet nyújtok neki, de csak mered rám. Valamiért viccesnek tartom a helyzetet. Mindig is a természetfeletti jelenlétében hitt, bízott, erre mikor valami furcsa történi körülötte, már retteg. Kilépek az ajtón, és elindulok lefelé.
Ahogy kiérek az ajtón, balra fordulok, és gyalog indulok a Gellért tér felé. Úgy gondolom, hazasétálok. Ahogy kiérek a térre, meglátom, hogy a Gellért Hotel előtti kis emelvényen áll egy öreg fickó, és szónokol. Körülötte, majd másfél fejjel lejjebb jó háromtucat ember ácsingózik. Az öreg hangja szinte betölti a teret, torkaszakadtából üvölt.
- Itt a változás ideje! A sötét kor eljött, új időszámítás kezdődik! Minden és mindenki benne lesz, aki nem akarja már most észrevenni, az heteken belül elbukik! Térjetek észhez, menjetek haza, mert a démonok köztünk járnak, és a vérünkre szomjaznak! Itt az apokalipszis, de ha ésszel élünk, és nem az erőnket fitogtatjuk, túlélhetjük! Halljátok meg a szavam!
Nevetséges fráter. Lassan tovább sétálok, és igyekszem kizárni az agyamból a botcsinálta prédikátor hangját. Már majdnem elérek a Szabadság hídhoz, mikor hirtelen egy súlyos kéz ragad vállon. Megpördülök, és persze, hogy a prédikátor néz rám elkerekedett szemekkel.
- Mit akar? – Kérdem mogorván.
- Te… Te vagy az egyik!
- Mi van?
- Heten szöknek meg Lucifer birodalmából, s heten szállnak szembe a gonosz hatalmakkal, ám nyakukban ott lihegnek majd a pokol ügynökei! Egy lesz majd Róma birodalmából, egy a Hunok hazájából, egy lesz a messzi szigetvilágról, egy az Aztékok otthonából, egy a szellemek világából, egy az északi hegyvidékekből, és egy Merlin bölcsőjéből!
- Mi van? – Kérdeztem már másodszor, lassabban.
- Üldöznek téged, suhanc, és akarják a lelked! Nem emlékszel, hogy futottál a pokol bugyrain át?
- Nem. Nem és nem. Hagyjon engem békén, vén hülye.
- Majd meglátod! A világ változik, és ügynöke leszel vagy fénynek, vagy árnyéknak! A döntés a tiéd! Gyűjts magad köré olyanokat, kik már nem e világhoz tartoznak, de egykor részei voltak!
- Anyád gyűjtsön antibébi tablettát, te gyökér! – Ezzel hatalmasat lökök a mellkasán. Jó két méterrel arrébb ér földet.
Meglepetten meredek a saját tenyereimre, majd hátat fordítok, és elindulok. Az öreg feltápászkodik, és még utánam üvölt.
- Jönnek érted, Pokolszökevény! Jönnek érted! Vigyázz, nehogy elbukj! A fény útja nehezebbnek tűnhet, de többet adhat! Ezt ne feledd, Pokolszökevény!
Felmutatom a vállam fölött kinyújtott középső ujjam, és tovább sétálok. Rohadjon meg az ilyen hülye bugris barom.
Majd háromnegyed órát sétáltam, hogy hazaérjek, Néha letértem a megszokott útvonalakról, de végre itthon vagyok. Lassan belököm az ajtót, magam mögött becsukom, és besétálok. Ledobom a kabátot, leveszem a bakancsot, és beljebb tessékelem magam. Rámeredek arra a foltra, ahol Laura pohara összetört. Fura érzésem támad. Többnek érzem magam. Jobbnak. Valahogy eszembe jutnak az öreg szavai. Megszöktem a pokolból? Komolyan hisz ebben a vén kujon? Ha holnap ott lesz, lehet, hogy szóba elegyedek vele. Érdekes fordulat lenne tőlem. Meghallgatom az üzenetrögzítőmet. Mindössze három üzenet, ebből kettő Viktortól, a harmadik pedig az amerikai cégtől, hogy létszámleépítés miatt mégsem tudnak alkalmazni. Csodálatos. Kereshetek új állást.
Megropogtatom a nyakamat, majd a számhoz emelek egy cigarettát, és keresem a gyújtómat. Vagy öt percen át nem találom, és persze, hogy most nincs itthon gyufa. Eszembe jut, hogy de jó lenne, ha lenne tüzem.
Ebben a pillanatban a cigarettám látszólag magától meggyullad. Lassan kiveszem a számból, és rámeredek. Ez mi a franc volt? Elgondolkodva meredek rá, majd kinyújtom a kezem. Elképzelem, ahogy lángra lobbannak az ujjaim: Ebben jó vagyok, az egyetemi éveim alatt a szerepjátéknak köszönhetően a vizuális fantáziám sokat fejlődött. Ám most mégis megijedek saját magamtól. Ujjaim, talán az elmém hatására, de tényleg lángba borulnak. Ijedtemben felkiáltok, és hátrálok, majd rájövök, mekkora ökör is vagyok, hisz a saját kezemtől menekülök. Megpróbálok megnyugodni, és elképzelem, ahogy elalszik a tűz, mire a valóság másolni kezdi a képzelőerőmet. Idegesen ülök le a kanapé támlájára, és körbepillantok.
- Ez a világ teljesen meghülyült? – Kérdem félhangosan.
- Igen… - Hallatszik a válasz a sarokból, de mire odafordulnék, már csak a közeledő lila fényt látom, és újfent elsötétül a világ. Ez a nap már csak ilyen mozgalmas…
Ahogy eltávolodok a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kórházától, lassan nekidőlök egy lámpaoszlopnak, és szinte magamhoz öleltem. Iszonyatos fájdalom jár át belülről, ám valahogy nem törnek elő belőlem a könnyek. Egyre csak szorítom és szorítom a fémoszlopot, míg végül feladom a reménykedést, hogy elő tudom csalni keserűségem könnyező oldalát, így dühömben felüvöltök, és ellököm magam ideiglenes támaszomtól. Zsebre vágom a kezeimet, és elindultam az utcán. Ekkor veszem észre, hogy az emberek furcsán néznek rám.
Először nem értem, hogy mi az oka, hisz nem érzek semmi különöset. Majd megvilágosodom: Mindenki vastag kabátokban, nehéz bakancsokban, csizmákban, pulóverekben, én meg egy farmerban, egy pár sportcipőben, és egy vékony pólóban.
Amennyire tudom, összehúzom magam, de sajnos ez nem segít, és a gondolataimat is eltereli a rejtőzködésről az a különös tény, hogy én kellemes szobahőmérsékletűnek érzem a telet, míg mások ötven réteg ruha alatt is dideregnek. Lassan megállok, és leguggolok, hogy némi havat gyűjtsek kezeim közé. A hó maga is langyosnak hat inkább, mint fagyosnak. Összegyúrom, és álmélkodva nézek rá. Ám a varázs nem tart sokáig, elmélkedésem egy felkiáltás zavarja meg.
- Ott van, kapják el! – Ahogy odapillantok, az orvost látom, aki öt marcona biztonsági őrnek mutogat.
Az ég szerelmére, azt sem tudom, milyen nap van, de már kergetnek. Nevetséges. Sarkon fordulok, és teljes erőből rohanni kezdek. Ahogy kiérek a Baross utcára, jobbra fordulok. Szinte soha nem éreztem még ilyen felüdítőnek a futást, mint most. A talpam alatt ropogó hó, a fülem mellett süvítő szél… Mintha repülnék. Ahogy hátrapillantok, látom, hogy az őrök lóhalálában futnak utánam. Visszapillantottam célomra, láttam, hogy a kereszteződés már nagyon közel van. Átiramodtam két autó között a másik oldalra, majd egyenesen a villamosmegálló felé vettem az irányt. A sárga Combino típusú villamos lassan beállt. Már diadalittas kiáltásban törnék ki, mikor egész lényem átjárja az ijedtség: Alig fél méterre tőlem hangos dudaszó csapja ketté lábam dobogásának ütemességét. Ahogy oldalra pillantok, szinte lassított felvételként látom közeledni a Suzuki Swiftet, melyet valami elmebeteg lime zöldre festetett. És ekkor olyasmi történik, amire nem számítottam volna egy hasonló helyzetben: ahogy a kocsi elér engem, és én egy másodpercre beépülök a motorháztetőbe, hogy aztán gyönyörű ívben repüljek jó négy métert, a mögöttem még mindig sikító fékhanggal, és leérek a földre, az első gondolatom, hogy a villamost le fogom késni. Felpattanok a betonról, egy ugrással nekiiramodok, és a még éppen csukódó üvegezett ajtók közé dobom magam. Hangosan fújtatok a hosszú futástól, majd körbepillantok. Megrökönyödött arcok merednek rám, ahogy a villamos elindul. Visszanézek a káromkodó őrökre, majd a Suzukira, és rájövök: Ezt a koccanást nekem nem szabadott volna túlélnem.
Ahogy végigtapogatom magam ma már másodszor, rájövök, hogy teljesen jól vagyok, nem esett bajom. És ez valahogy elkezd zavarni. Főleg, hogy látszólag a többieket is zavarja, mivel mindenki legalább egy méteres távolságot próbál tőlem tartani. Rápillantok az egyikükre, és fojtott hangon megszólítom.
- Hé öcsi… Megmondanál nekem valamit?
- Pe-persze… - Hangzik a válasz. Nem lehet több tizenhat évesnél. Akinek a kezét fogja, az vagy a húga, vagy a barátnője. Kesehajú kis mókusarcú gyerek.
- Milyen nap van ma?
- Öhm… Hétfő. Miért?
- Csak érdeklődtem.
Többen felsóhajtanak. Gondolom megnyugodtak, hogy legalább egy kis agykárosodást benyeltem. Felnézek a táblára, és átszámolom, hogy hány megálló van még a Móricz Zsigmond körtérig. Egy öregasszony feláll, hogy nagyot eshettem, üljek le, de visszautasítom. Nem érzem, hogy bármi bajom lenne. Sőt, kifejezetten életerősnek érzem magam. És valamiért már nem fáj, hogy Laura meghalt. Ez is csak egy tapasztalat, amit meg kell becsülni… Ezt valahol olvastam.
Hogy miért a Móriczra megyek? Egyszerű. Ott lakik Viktor. Hogy ki Viktor, istenes jó barátom, világi cimborám, ki épp oly sokat iszik, mint amennyit beszél, de ez valahogy nem zavarja. Ő majd segít kimászni ebből az egészből. Viktor személy szerint nem programozó, hanem közlekedésmérnök. A Műszaki Egyetemen végzett már vagy négy éve. Négy fontos dolog van, amit tudni kell róla: Rajong az okkultizmusért, nem hajlandó egy kapucnis pulóvernél többet felvenni, szőrösebb embert ritkán találni, és ha van a kreténségnek mérhető határa, ő azt mosolyogva köpi le, és lép át fölötte.
A villamos úgy fél órával később ért be a végállomásra. Leszállok, és átsietek az úton, majd megállok egy ajtó előtt. Benyomom a kapucsengőn a megfelelő kódot, és várom, hogy felvegye a csörgő telefont. Hamarosan meg is hallom a jól ismert érces hangot.
- Tessék?
- Szervusz Vikusz, Tibor vagyok. – Köszönök.
A vonal másik végéről kapkodás hallatszik, mintha kétszer le is ejtené a telefont, majd végre sípol a kapu, jelezvén, hogy mehetek. Egyből belököm, bár most furcsán könnyűnek tűnik a majd három méter magas fém kapuszárny. Sietős léptekkel trappolok fel a harmadikra, de már út közben hallom, hogy Viktor nyitja a zárakat. Abban a pillanatban, ahogy az ajtaja elé érek, feltépi azt, és rám mered.
- Hali… - Köszönök mosolyogva, de ő nem válaszol semmit, úgy egy percig, csak mered rám, majd megölel.
- Mi a franc történt veled? Azt hittem, meghaltál.
- Miből gondoltad?
- Benne voltál a hírekben, hogy részegen vezettél, majdnem elcsapott a negyvenkilences villamos, de azt kikerülted, így „csak” egy kisteherbe sikerült beleszállnod.
- De élek.
- A képek alapján egy vascső állt ki a fejedből, haver…
- De itt vagyok.
- Gyere be…
- Jövök.
Még vagy fél percig állunk az ajtóban, mire végre bejutok. Mindig is volt egy furcsa szokásunk, egy régi egyezség miatt. Mindkettőnk lakásában tartottunk egy kézipoggyásznyi a másik ruháiból arra az esetre, ha valami történne az egyik lakásával, így egyből a táskámhoz sietek, amit az egyik szekrény aljában tart, és felnyitom. Kiveszek belőle egy pár zoknit, egy boxeralsót, egy fekete nadrágot, és egy fehér pólót, majd hogy biztos ne legyen semmi baj, előhúzok még egy bő, szürke pulóvert, és egy sapkát is. Miután felöltözök, odasétálok cimborámhoz, aki épp kávéfőzéssel van elfoglalva, és rácsapok a vállára.
- Mesélj, mi történt péntek óta?
- Semmi, csak a kicseszett apokalipszis… - Morogja a bajsza alatt.
- Mi van?
- Nos, míg te nem haltál meg, addig Kína elszigetelődött a világ többi részétől, Szibériában megszűnt az élet, de szó szerint, a németeknél több vérfarkast láttak, mint hittérítőt, Angliában kinyílt valami barlang, az amcsik és az olaszok vámpírokról panaszkodnak, és láttak egy rohadt sárkányt a Mecsekben.
- Te most szopatsz, ugye?
- Nem feltétlenül. Van, amiről még videó is van a youtube –on.
- Ott még arról is van videó, hogy hogyan szül egy bika egy felnőtt férfit.
- De ez komoly. Ez nagyon komoly. Nem hamisítvány.
- Ezt mondtad arra az ufóra is.
- De ez tényleg nem. Az egész világ kifordult a négy sarkából.
- Mikor?
- December huszonegyedikén, este kilenc óra nulla-nullakor.
- Aznap volt az autóbalesetem.
- Amiben átment a fejeden egy vascső?
- Már én sem…
- Szerintem te is áldozata lettél ennek az egész hülyeségnek, tesó!
- Ne viccelj.
- Nem történt veled semmi furcsa?
- Nos, belém hajtott egy Suzuki Swift.
- Nem, az egy kisteherautó volt, és nem hiszem, hogy a Swiftből van kisteher kiadás.
- Ökör. Mióta felkeltem ma délelőtt.
- Ez most komoly? Még hányszor öleted meg magad?
- Nem érted. Nincs semmi bajom.
- Kezdesz kiborítani.
- Nem hiszem, nem vagy sör.
Úgy néz rám, mintha megőrültem volna, majd felkap egy kést, és…
- Mi az anyádat csinálsz? – Üvöltöm, miközben elütöm a mellkasom elől a közeledő kenyérszeletelőt.
- Kipróbálok valamit. Maradj nyugodtan?
- Francokat! Most kaptam második esélyt, nem fogsz szíven szúrni, te nagyon hülye!
- Jó… - Mondta, és ezzel csalódottan letette a konyhapultra a bökőt.
- Jézus ereje találja meg a golyóidat… - Mondom, miközben felkapom a kávémat, és elindulok a nappaliba. A következő pillanatban szúró fájdalmat érzek a mellkasomban. Lassan megfordulok, és ránézek Viktorra.
- Mi a… - A kés nincs a pulton. – Várj, kihúzom.
- Te belém vágtad? – Ordítom, és teljes erőmből az arcába vágom a kávémat.
- Ne rinyálj már, túlélted, nem?
- De belém szúrtál egy harminc centis konyhakést!
- De nem lett bajod!
- Fáj! És ha eltalálod a szívem?
- Tibi… Én ELTALÁLTAM.
- Mi?
- A szíved a baloldalon van. Szerintem eltaláltam.
- Hallod, én kitaposom a…
- Várj, had húzzam ki. – Ezzel szó nélkül mögém lép, és a szúró fájdalom megszűnik. – Azannya…
- Mi van?
- Neked már alapból alvadt a véred.
Ahogy lassan megfordulok, látom a késen a szinte fekete, sűrű sziruphoz hasonlító valamit. Hátrább lépek egyet ijedten, majd rápillantok Viktorra. A szemei elkerekedve, teljesen elsápadt a félelem és a meglepődés különös keverékétől. Ajkai résnyire széttárva. A kés lassan kihullik az ujjai közül, és zuhanni kezd. Ahogy leér a földre, hangosan pendül a fehér csempén, szanaszét szórva a fekete cseppeket mindenhol. Az első dolog, ami eszembe jut a látványról, az valamiért a csokoládészirup. Viktor hátrálni kezd, és besiet a szobájába. Elgondolkodva megyek utána, és azon jár az agyam, hogy most cserélhetem le a pólót és a pulóvert. Köszi, nagyokos.
Dörömböltem párat az ajtaján, majd benyitottam. Viktor a gépe előtt ül. Mindig ezt csinálja, ha felhúzza magát. Odalépek mellé, és a vállára teszem a kezem.
- Kéne tőled egy pár cipő, és egy kabát.
- Kabát? Tőlem? – Néz rám értetlenül, majd a homlokához kap. – A Krisztitől kapott kabát jó lesz?
- Igen, pont azt szeretném elkérni. Mindjárt jövök, addig kérlek, keresd elő.
Ezzel átsétálok a másik szobába. Leveszem a pulóvert és a pólót, megnézem őket, és elfintorodom. Mind a kettőn fekete mocsok ül. Félredobom azokat, és előhalászok egy pólót. Még Laurától kaptam… Eszembe jut, és különös érzés fog el. Nem fájdalom, nem gyász, inkább egyfajta düh. Lehettem volna vele kedvesebb is. Saját érzéketlenségem meglep. Ennyire nem szoktam bunkó lenni. Felveszem a barna pólót, aminek elején a „Na ki a hős?” szavak díszelegnek fehér, gótikus betűkkel, előhúzok a táskából egy doboz piros Multifiltert és egy öngyújtót, majd kilépek. Viktor az előszobában vár, kezében a hosszú, fekete ballonkabáttal, és egy pár bakanccsal. Nem szól hozzám, én se hozzá. Úgy néz rám, mintha kísértet lennék. Felveszem a békataposót, majd magamra húzom a kabátot. Kezet nyújtok neki, de csak mered rám. Valamiért viccesnek tartom a helyzetet. Mindig is a természetfeletti jelenlétében hitt, bízott, erre mikor valami furcsa történi körülötte, már retteg. Kilépek az ajtón, és elindulok lefelé.
Ahogy kiérek az ajtón, balra fordulok, és gyalog indulok a Gellért tér felé. Úgy gondolom, hazasétálok. Ahogy kiérek a térre, meglátom, hogy a Gellért Hotel előtti kis emelvényen áll egy öreg fickó, és szónokol. Körülötte, majd másfél fejjel lejjebb jó háromtucat ember ácsingózik. Az öreg hangja szinte betölti a teret, torkaszakadtából üvölt.
- Itt a változás ideje! A sötét kor eljött, új időszámítás kezdődik! Minden és mindenki benne lesz, aki nem akarja már most észrevenni, az heteken belül elbukik! Térjetek észhez, menjetek haza, mert a démonok köztünk járnak, és a vérünkre szomjaznak! Itt az apokalipszis, de ha ésszel élünk, és nem az erőnket fitogtatjuk, túlélhetjük! Halljátok meg a szavam!
Nevetséges fráter. Lassan tovább sétálok, és igyekszem kizárni az agyamból a botcsinálta prédikátor hangját. Már majdnem elérek a Szabadság hídhoz, mikor hirtelen egy súlyos kéz ragad vállon. Megpördülök, és persze, hogy a prédikátor néz rám elkerekedett szemekkel.
- Mit akar? – Kérdem mogorván.
- Te… Te vagy az egyik!
- Mi van?
- Heten szöknek meg Lucifer birodalmából, s heten szállnak szembe a gonosz hatalmakkal, ám nyakukban ott lihegnek majd a pokol ügynökei! Egy lesz majd Róma birodalmából, egy a Hunok hazájából, egy lesz a messzi szigetvilágról, egy az Aztékok otthonából, egy a szellemek világából, egy az északi hegyvidékekből, és egy Merlin bölcsőjéből!
- Mi van? – Kérdeztem már másodszor, lassabban.
- Üldöznek téged, suhanc, és akarják a lelked! Nem emlékszel, hogy futottál a pokol bugyrain át?
- Nem. Nem és nem. Hagyjon engem békén, vén hülye.
- Majd meglátod! A világ változik, és ügynöke leszel vagy fénynek, vagy árnyéknak! A döntés a tiéd! Gyűjts magad köré olyanokat, kik már nem e világhoz tartoznak, de egykor részei voltak!
- Anyád gyűjtsön antibébi tablettát, te gyökér! – Ezzel hatalmasat lökök a mellkasán. Jó két méterrel arrébb ér földet.
Meglepetten meredek a saját tenyereimre, majd hátat fordítok, és elindulok. Az öreg feltápászkodik, és még utánam üvölt.
- Jönnek érted, Pokolszökevény! Jönnek érted! Vigyázz, nehogy elbukj! A fény útja nehezebbnek tűnhet, de többet adhat! Ezt ne feledd, Pokolszökevény!
Felmutatom a vállam fölött kinyújtott középső ujjam, és tovább sétálok. Rohadjon meg az ilyen hülye bugris barom.
***
Majd háromnegyed órát sétáltam, hogy hazaérjek, Néha letértem a megszokott útvonalakról, de végre itthon vagyok. Lassan belököm az ajtót, magam mögött becsukom, és besétálok. Ledobom a kabátot, leveszem a bakancsot, és beljebb tessékelem magam. Rámeredek arra a foltra, ahol Laura pohara összetört. Fura érzésem támad. Többnek érzem magam. Jobbnak. Valahogy eszembe jutnak az öreg szavai. Megszöktem a pokolból? Komolyan hisz ebben a vén kujon? Ha holnap ott lesz, lehet, hogy szóba elegyedek vele. Érdekes fordulat lenne tőlem. Meghallgatom az üzenetrögzítőmet. Mindössze három üzenet, ebből kettő Viktortól, a harmadik pedig az amerikai cégtől, hogy létszámleépítés miatt mégsem tudnak alkalmazni. Csodálatos. Kereshetek új állást.
Megropogtatom a nyakamat, majd a számhoz emelek egy cigarettát, és keresem a gyújtómat. Vagy öt percen át nem találom, és persze, hogy most nincs itthon gyufa. Eszembe jut, hogy de jó lenne, ha lenne tüzem.
Ebben a pillanatban a cigarettám látszólag magától meggyullad. Lassan kiveszem a számból, és rámeredek. Ez mi a franc volt? Elgondolkodva meredek rá, majd kinyújtom a kezem. Elképzelem, ahogy lángra lobbannak az ujjaim: Ebben jó vagyok, az egyetemi éveim alatt a szerepjátéknak köszönhetően a vizuális fantáziám sokat fejlődött. Ám most mégis megijedek saját magamtól. Ujjaim, talán az elmém hatására, de tényleg lángba borulnak. Ijedtemben felkiáltok, és hátrálok, majd rájövök, mekkora ökör is vagyok, hisz a saját kezemtől menekülök. Megpróbálok megnyugodni, és elképzelem, ahogy elalszik a tűz, mire a valóság másolni kezdi a képzelőerőmet. Idegesen ülök le a kanapé támlájára, és körbepillantok.
- Ez a világ teljesen meghülyült? – Kérdem félhangosan.
- Igen… - Hallatszik a válasz a sarokból, de mire odafordulnék, már csak a közeledő lila fényt látom, és újfent elsötétül a világ. Ez a nap már csak ilyen mozgalmas…
Kíváncsian várom a folytatást, de ha magyar, akkor legyen sok minden az, pl Tisza cipő :P :)))
VálaszTörlés