Január van, méghozzá a hónap tizenharmadik napja. A naptárak szerint kettőezer tizenhármat írunk. Szép és hangulatos a táj: Hullik a hó csendben, békésen, néhol vér festi meg. Budapest utcái a totális káoszba fúltak, épp úgy, ahogy a vidék minden egyes szekciója. Na, nem, nem hal meg túl sok ember, napi hét-nyolc… Településenként, de hát akklimatizálódni tudni kell. Mikor megtörtek a Kurako varázsjelek, elszabadult a pokol. A Budafoki úton az emberek egy hatalmas démon elől menekültek, de mi sem törődtünk vele túlságosan, inkább csendben leléptünk. Jobbnak láttuk, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Azóta majd két hét eltelt. És most a nyakamon a világ legördögibb, leggonoszabb teremtménye. És előre szóltak, hogy jön. Egy olyan pusztító erő, melytől csak rettegni és félni lehet, tetteiben sem logika, sem ráció, csak puszta káosz és zűrzavar. És azt is tudom, hogy mikor és hova érkezik.
A többieket a lakásban hagytam, nem akarom, hogy lássák ezt a felettébb visszataszító és véres összecsapást köztem és a sötétség igaz vezérlője között. Lassan kiszállok a bérelt Volkswagen Golf –ból, és végigmérem első összecsapásunk helyszínét. Budapest, Népliget autóbusz-pályaudvar. A káosz kezdete óta körülbelül fele annyi járat jár, és valahogy nem aggódom az emberáldozatokért. Nem lesznek. Tudom. Mert ez a démon nem a testet, hanem a lelket, a tudatot, az értelmet tépi darabokra.
A kocsi kulcsát pörgetve ujjaim között lassan belépek a verőfényes váróterembe, és megpillantom a végzetem. Ott van ő… A gonoszság és aljasság tábornoka egy méretes utazótáska mellett áll. Fehér tornacipőt visel, fekete farmernadrággal, fehér pólóval és egy fekete, kizipzárazott pulóverrel. Hosszú, aranyszőke haja hátul lófarokba fogva, jég kék szemei rám merednek, vékony ajkain gonosz vigyor terül el. Támadásba lendül, és a nyakamba veti magát, átölel. Pedig tudja, hogy gyűlölöm.
- Üdv néked a nagyvárosban, hugi… - Köszönök neki, miközben kibontakozom karjaiból. Alig százhatvan centi magas, de inkább alulról verdesi. Alakja inkább sportos, mint nőies.
- Hali Tibicsoki! Hiányoztam? – Kérdi hatalmas vigyorral.
- Angéla, maradj csöndben, és húzd meg magad.
- Miért?
- Anyánk nem tud mindenről.
- Miért?
- Mert nem kell mindenről tudnia, te pedig mindössze tizennyolc éves vagy. Értem, hogy anya miért gondolja, hogy nálam nagyobb biztonságban lennél, mint lent, Szegeden, de ez akkor is egy kicsit túlzás.
Már állna rá az aluljáróba vezető mozgólépcsőre, de elkapom karját, és visszarántom. Nem kell, hogy minden vörös szemű démonfattyú tudja, hogy itt van a húgom. Lassan kirángatom a lányt és csomagját az egyik automata ajtón, és elindulok a Golf felé. Remélem ennek a verdának már nem lesz baja.
- Te bátyó!
- Ne hívj így.
- Tibicsoki!
- Így se.
- Tibi!
- Igen?
- Miért nem az aluljáró?
- Mert veszélyes.
- De miért?
- Mert én azt mondtam, és befogod a szád, vagy betömöm cipővel. – Még mindig gyerek. És még mindig ugyanúgy kezelem.
Beülünk a kocsiba, és elindulunk. Az út alatt végig járatja a száját helyes pasikról, egyetemről, a buszútról, és arról, hogy egy undorító, hájas vénember ült mellette, aki végigizzadta az utat, és arról magyarázott, hogy a világvége lassú, de ez már az. Ez utóbbiban talán még egyet is tudok érteni. És csak jár a szája, és jár. Nem bírja befogni. Ruhák, sport, zene, pasik, újra és újra, féktelen mennyiségben. Zita remélem majd lefoglalja. A telefonban már közöltem, hogy a lakásom felettébb zsúfolt lett, de azt mondta, őt nem zavarja. Hozott függőágyat. Hát nem édes? Mindent elújságol, még azt is, amit tíz perc múlva úgyis megtudnék.
Kiszállok a kocsiból, és kiveszem a hatalmas fekete táskát, és elindulok vele fölfelé. Angéla a nyomomban, és még mindig locsog. Remélem, Viktor megunja majd, és kitekeri a nyakát, így nem nekem kell. Felérünk, és belépünk a műveleti központtá változtatott kis lyukba. Nos, úgy érzem, itt az ideje, hogy elmeséljem, pontosan hogy is néz ki a lakásom.
Ahogy a folyosóról belépek, az előszobába érek. Bal oldalt kabátfogasok, jobb oldalt cipős szekrény. A fogasok oldalán ajtó, ez vezet a vécébe. A bejárattal szemben újabb kilincs várja az érkezőt: Ez a lyuk vezet a nappaliba, vagy, ahogy én hívom, nagyszobába. Itt van a franciaágyam, amin jelenleg Zita alszik, két matrac, az egyiken én, a másikon Viktor héderelünk, egy kanapé, amin Tivald szunyál általában, egy dohányzóasztal, egy televízió, jó néhány könyvespolc, és innen nyílik a kis erkély is, ahol két fa szék pihen, egy kis fa asztalkával. Mióta Zita ideköltözött, a két dohányos kikényszerült a hidegbe. Mint kiderült, a Kurako mágus is élvezettel füstölög láncban, csak épp ő teker magának cigarettát.
De térjünk vissza a lakásomhoz. A nappaliból nyílik egy fürdőszoba, és egy konyha, no és persze az egykori hálószoba, amit valaha szerepjátékos és pókerteremmé, majd jelenleg Operatív Központtá alakítottunk úgy húsz térképpel, rádióval, CB rádióval, tévével, és három laptoppal. Nos, ez lenne az otthonom.
Szépen sorban mindenkinek bemutatom, Tivaldnak utoljára. Ő olyan mint a húgom, mindig jártatja a száját.
- Szia, én Bakonyi Angéla vagyok! – Mutatkozik be a húgom.
- Szia, én Kolompár Tivald lennék. Hát íme, a kiválasz… - Kezdene máris bele a nagyzolásba, de egy gyors jelzéssel elvágom a szavát. Erről később még elbeszélgetünk.
Persze, hogy miután felakasztotta két szögre a függőágyát, benéz az OK –ba. Mármint az Operatív Központba. Hiába kezdtem úgy, hogy ne járkáljon oda be.
- Ez mi?
- Ez egy… Projekt. – Vágom rá.
- Miféle projekt? – Angi és a hülye kérdései.
- Várostervezési.
- Min dolgozol épp?
- Egy olyan programon dolgozunk, amellyel fel lehet mérni a városi közlekedés főbb problémaforrásait.
- És ehhez miért kell CB rádió? – Túl okos. Baj lesz ebből.
- Csak kipróbáltuk. – Ezzel bezárom előtte az ajtót. – Ne kérdezősködj, inkább tusolj le, hosszú volt az út. Szúrós szemmel mered rám, de legalább most teljesíti a kérésem.
Amint Angéla eltűnik, mindenki nekem esik. Miért jött ide? Meddig marad? Mikor megy el? Lehetőségeim szerint válaszokat adok, és végre Tivald felteszi azt a kérdést, ami már reggel óta foglalkoztat engem is.
- Elmondjuk neki?
- Nos, ez a legjobb kérdés. Nem tudom. – Felelem.
- Jogában áll tudnia. Ő a húgod. – Vág közbe Zita.
- A húgom, de meg kell védenem.
- A démonoktól, de nem az igazságtól.
- Az igazság most mindennél veszélyesebb. Látod, milyen kotnyeles és szószátyár!
- Most egyet kell értsek a hercegnővel.
- Tivald, ez most családi ügy.
- Akkor neki miért van beleszólása?
- Csak mert… Régebb óta ismerem. De amúgy is, Anginak nincsenek képességei, számára ez veszélyes!
- Szóval számomra nem? – Vág közbe Zita.
- Nem úgy értettem…
A vita még tíz percig tart, de megegyezünk. Szép lassan bevezetjük az új életünk rejtelmeibe, de ma még hagyjuk, hogy szokja az új környezetet, az új arcokat. Ám az éjszaka már sokkal érdekesebb lesz, ugyanis Tivald kitalálta, hogy fogjunk el egy démont.
A többieket a lakásban hagytam, nem akarom, hogy lássák ezt a felettébb visszataszító és véres összecsapást köztem és a sötétség igaz vezérlője között. Lassan kiszállok a bérelt Volkswagen Golf –ból, és végigmérem első összecsapásunk helyszínét. Budapest, Népliget autóbusz-pályaudvar. A káosz kezdete óta körülbelül fele annyi járat jár, és valahogy nem aggódom az emberáldozatokért. Nem lesznek. Tudom. Mert ez a démon nem a testet, hanem a lelket, a tudatot, az értelmet tépi darabokra.
A kocsi kulcsát pörgetve ujjaim között lassan belépek a verőfényes váróterembe, és megpillantom a végzetem. Ott van ő… A gonoszság és aljasság tábornoka egy méretes utazótáska mellett áll. Fehér tornacipőt visel, fekete farmernadrággal, fehér pólóval és egy fekete, kizipzárazott pulóverrel. Hosszú, aranyszőke haja hátul lófarokba fogva, jég kék szemei rám merednek, vékony ajkain gonosz vigyor terül el. Támadásba lendül, és a nyakamba veti magát, átölel. Pedig tudja, hogy gyűlölöm.
- Üdv néked a nagyvárosban, hugi… - Köszönök neki, miközben kibontakozom karjaiból. Alig százhatvan centi magas, de inkább alulról verdesi. Alakja inkább sportos, mint nőies.
- Hali Tibicsoki! Hiányoztam? – Kérdi hatalmas vigyorral.
- Angéla, maradj csöndben, és húzd meg magad.
- Miért?
- Anyánk nem tud mindenről.
- Miért?
- Mert nem kell mindenről tudnia, te pedig mindössze tizennyolc éves vagy. Értem, hogy anya miért gondolja, hogy nálam nagyobb biztonságban lennél, mint lent, Szegeden, de ez akkor is egy kicsit túlzás.
Már állna rá az aluljáróba vezető mozgólépcsőre, de elkapom karját, és visszarántom. Nem kell, hogy minden vörös szemű démonfattyú tudja, hogy itt van a húgom. Lassan kirángatom a lányt és csomagját az egyik automata ajtón, és elindulok a Golf felé. Remélem ennek a verdának már nem lesz baja.
- Te bátyó!
- Ne hívj így.
- Tibicsoki!
- Így se.
- Tibi!
- Igen?
- Miért nem az aluljáró?
- Mert veszélyes.
- De miért?
- Mert én azt mondtam, és befogod a szád, vagy betömöm cipővel. – Még mindig gyerek. És még mindig ugyanúgy kezelem.
Beülünk a kocsiba, és elindulunk. Az út alatt végig járatja a száját helyes pasikról, egyetemről, a buszútról, és arról, hogy egy undorító, hájas vénember ült mellette, aki végigizzadta az utat, és arról magyarázott, hogy a világvége lassú, de ez már az. Ez utóbbiban talán még egyet is tudok érteni. És csak jár a szája, és jár. Nem bírja befogni. Ruhák, sport, zene, pasik, újra és újra, féktelen mennyiségben. Zita remélem majd lefoglalja. A telefonban már közöltem, hogy a lakásom felettébb zsúfolt lett, de azt mondta, őt nem zavarja. Hozott függőágyat. Hát nem édes? Mindent elújságol, még azt is, amit tíz perc múlva úgyis megtudnék.
Kiszállok a kocsiból, és kiveszem a hatalmas fekete táskát, és elindulok vele fölfelé. Angéla a nyomomban, és még mindig locsog. Remélem, Viktor megunja majd, és kitekeri a nyakát, így nem nekem kell. Felérünk, és belépünk a műveleti központtá változtatott kis lyukba. Nos, úgy érzem, itt az ideje, hogy elmeséljem, pontosan hogy is néz ki a lakásom.
Ahogy a folyosóról belépek, az előszobába érek. Bal oldalt kabátfogasok, jobb oldalt cipős szekrény. A fogasok oldalán ajtó, ez vezet a vécébe. A bejárattal szemben újabb kilincs várja az érkezőt: Ez a lyuk vezet a nappaliba, vagy, ahogy én hívom, nagyszobába. Itt van a franciaágyam, amin jelenleg Zita alszik, két matrac, az egyiken én, a másikon Viktor héderelünk, egy kanapé, amin Tivald szunyál általában, egy dohányzóasztal, egy televízió, jó néhány könyvespolc, és innen nyílik a kis erkély is, ahol két fa szék pihen, egy kis fa asztalkával. Mióta Zita ideköltözött, a két dohányos kikényszerült a hidegbe. Mint kiderült, a Kurako mágus is élvezettel füstölög láncban, csak épp ő teker magának cigarettát.
De térjünk vissza a lakásomhoz. A nappaliból nyílik egy fürdőszoba, és egy konyha, no és persze az egykori hálószoba, amit valaha szerepjátékos és pókerteremmé, majd jelenleg Operatív Központtá alakítottunk úgy húsz térképpel, rádióval, CB rádióval, tévével, és három laptoppal. Nos, ez lenne az otthonom.
Szépen sorban mindenkinek bemutatom, Tivaldnak utoljára. Ő olyan mint a húgom, mindig jártatja a száját.
- Szia, én Bakonyi Angéla vagyok! – Mutatkozik be a húgom.
- Szia, én Kolompár Tivald lennék. Hát íme, a kiválasz… - Kezdene máris bele a nagyzolásba, de egy gyors jelzéssel elvágom a szavát. Erről később még elbeszélgetünk.
Persze, hogy miután felakasztotta két szögre a függőágyát, benéz az OK –ba. Mármint az Operatív Központba. Hiába kezdtem úgy, hogy ne járkáljon oda be.
- Ez mi?
- Ez egy… Projekt. – Vágom rá.
- Miféle projekt? – Angi és a hülye kérdései.
- Várostervezési.
- Min dolgozol épp?
- Egy olyan programon dolgozunk, amellyel fel lehet mérni a városi közlekedés főbb problémaforrásait.
- És ehhez miért kell CB rádió? – Túl okos. Baj lesz ebből.
- Csak kipróbáltuk. – Ezzel bezárom előtte az ajtót. – Ne kérdezősködj, inkább tusolj le, hosszú volt az út. Szúrós szemmel mered rám, de legalább most teljesíti a kérésem.
Amint Angéla eltűnik, mindenki nekem esik. Miért jött ide? Meddig marad? Mikor megy el? Lehetőségeim szerint válaszokat adok, és végre Tivald felteszi azt a kérdést, ami már reggel óta foglalkoztat engem is.
- Elmondjuk neki?
- Nos, ez a legjobb kérdés. Nem tudom. – Felelem.
- Jogában áll tudnia. Ő a húgod. – Vág közbe Zita.
- A húgom, de meg kell védenem.
- A démonoktól, de nem az igazságtól.
- Az igazság most mindennél veszélyesebb. Látod, milyen kotnyeles és szószátyár!
- Most egyet kell értsek a hercegnővel.
- Tivald, ez most családi ügy.
- Akkor neki miért van beleszólása?
- Csak mert… Régebb óta ismerem. De amúgy is, Anginak nincsenek képességei, számára ez veszélyes!
- Szóval számomra nem? – Vág közbe Zita.
- Nem úgy értettem…
A vita még tíz percig tart, de megegyezünk. Szép lassan bevezetjük az új életünk rejtelmeibe, de ma még hagyjuk, hogy szokja az új környezetet, az új arcokat. Ám az éjszaka már sokkal érdekesebb lesz, ugyanis Tivald kitalálta, hogy fogjunk el egy démont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése