Nem várok arra, hogy kibökje, mi is a téma. Ha letaszították, ha nem, ez akkor is maga Lucifer, és túlságosan féltem a barátaimat. Előre lendülök, és újra gyűjteném magam köré az energiát, ám ezúttal valami különös történik. A Sötétség Hercege csettint egyet, mire elszáll a hatalmam. Megtorpanok. Füttyentésére négy förtelmes szörnyeteg ugrik elő látszólag a semmiből. Farkasszerű, tüskés lények, hatalmas agyarakkal, villogó szemekkel, húszcentis karmokkal és farkuk végén bődületes tüskével.
- Na ide figyelj, kisfiam! – Dörög Lucifer, látszólag türelmetlenül. – Az amcsi kollégád sem hallgatott végig, úgyhogy félholtra kellett csapatnom, és akkor már nem volt kedvem a bájcsevejhez, inkább felkutattam azt az ormótlan tajparasztot, aki már egyszer megsértett, és lerombolta katonáim irántam érzett tiszteletét.
- No, ilyen ügyes voltam? – Kérdem, és lassan rágyújtok.
- Adj egyet nekem is. – Nyújtja a kezét a cigarettáért, mire odadobtam a már meggyújtottat, és újabbat vettem elő.
- Ez már szinte smárolás… - Morogja oda, majd beleszív a cigarettába.
- Szép. Na, add elő, mit akarsz!
- A kaszás még nem halott. Egy pillanat. – Két rövid füttyentést hallat, mire a pokolkutyák nekiesnek a félholt démon szánalmas maradványainak, és darabokra tépik. – Először is: A jelenlegi helyzetet kizárólag neked köszönhetem.
- A magyar virtus.
- Az. – Fintorodik el. – Nincs egy kellemesebb hely? Mondjuk egy kávézó.
- Nem vagyok az a letaszított angyalokkal kávézó kiválasztott.
- Jajj, ez a letaszított angyal téma már olyan ósdi. Évezredekkel ezelőtt történt, és azóta már sok minden változott. Nem unjátok még?
- Én személy szerint még annyira nem. Egész jó egy árulót sértegetni.
- Áruló egy frászt. Retorikai vita volt maximum. Ennyi. Semmi több.
- Ehhez nem értek. De bökd már ki végre, hogy mit akarsz.
- Figyelj, Tibor. Én nem akarok semmi rosszat…
- Mondta a Sötétség gonosz Ura. – Vágok közbe.
- Pofa súlyba, és figyelj. Az egész nem lett volna ennyire durva, ha én vezetem az egész támadást. De sajnos Belzebub beleköpött a levesembe. Az általános morál amúgy is rossz volt az áskálódó pokolfattyúnak köszönhetően, de ez mind még kezelhető lett volna, amíg fel nem képeltél a saját hadseregem előtt.
- Az szép.
- Igen. Mondhatom, örültem neki. De lényegtelen. Erre majd később visszatérünk. Arról akarok beszélni, hogy szeretném a segítségeteket kérni.
- Mégis miben? – Rökönyödöm meg.
- Nos, Belzebubot le kéne dobni a trónomról, cserébe pedig én felhagynék ezzel az egész Föld inváziója dologgal.
- És hihetek egy démon szavában?
- Nem démon. Angyal. Kikérem magamnak. Én nem tartozom ehhez a söpredékhez.
- Mégis vezeted őket.
- Vezetni a tömeget más, mint a részének lenni.
- Mondhatom, szép elvek.
- Azok hát. Én információkat adok nektek, és rendszeresen támogatlak titeket, cserébe ti elvégeztek pár feladatot, megmentitek a világotokat, én visszakapom a trónomat, és mindenki boldog.
- Hol a hátulütő?
- A hátulütő, hogy sajnos nem hagyhatod ki a dologból a barátaidat.
- Nos, Tivald és Viktor biztosan szívesen segít nekem.
- Ne feledkezz meg a két hölgyről sem.
- Nekik nincs semmi közük az egészhez! – Léptem egyet hátrébb ijedten.
- Az ifjúság sorsa igen zavaros. Tudod, azért te vagy a legerősebb kiválasztott, mert az Őskáosz úgy leng téged körül, ahogy senki mást. Melletted áll egy Kurako varázsló, aki az alapító leszármazottja, egy farkas – szellem, aki fajának egyik legerősebbje, egy leendő mágus, ki hatalmasabb lehet, mint maga Merlin, és egy Káoszlény.
- Oké, az utolsó kettővel gondjaim lesznek.
- Ne legyenek. Bízz bennem. Ti vagytok az új generáció. Védjétek meg az örökségetek. Ennyit kérek csak. Segíteni fogok.
- És mi a biztosíték?
- Nincs biztosíték. Vagy bízol bennem, és győzedelmeskedtek, vagy nem, és elbuksz.
- Nem vagy te egy kicsit végletes?
- De, lehet. Most menj. A húgod már nagyon ideges, és azt hiszem, rosszul van. – Ezzel hátat fordít, és ölebeivel már menne is.
- És mi történt a pokolban? – Szólok utána.
- Tudni akarod?
- Igen.
- Akkor hamarosan eszedbe fog jutni. – Mondja, és ezzel felemeli tenyerét. Egy hófehér kristály emelkedik ki belőle, és felém lebeg.
- Ez mi?
- A történtek jegyzéke. Alváskor tedd a mellkasodra, és mindenre emlékezni fogsz.
- Rendben. Hogy talállak meg, ha döntöttem?
- Ha beszélni akarsz velem, szerintem beveszem magam a Gellért szállóba.
Int egyet, és kámforrá válik szolgáival együtt. Érzem, hogy képességeim visszatérnek. Ránézek a lebegő kristályra, és elgondolkodom, de nincs sok időm. A távolban szirénák szólnak. Végül megragadom a kis követ, és felsprintelek vele a lépcsőn. Bevágódom a Golfba, Tivald pedig beletapos a gázpedálba.
- Te hol a tökömben voltál? – Kérdi idegesen.
- Jött egy kolléga.
- Egy másik kiválasztott?
- Majd otthon elmesélem. Csak vezess.
Hazaérünk. Csönd telepedik ránk. Semmi nem úgy történt, ahogy szerettük volna. Kiderül, hogy amint mi elmentünk, Angi szerzett egy taxit. Mikor bent volt a Műveleti Központban, látta, hogy be van karikázva a Stadionok, és mellette a mai dátum, így ide jött. A többit már tudjátok.
Az első nem az események kivesézése. Angival elvonulunk a fürdőszobába. Leülünk egymással szemben törökülésben, ahogy gyerekkorunkban tettük, mikor valami titkot osztottunk meg egymással, és elmesélek neki mindent: A mágiát, hogy meghaltam, a Kurako törzset, a démonokat, a szörnyeket, a reménytelenséget, a reményt. Luciferről nem szólok neki, így is látom, hogy teljesen lesokkolja a mesém, majd hirtelen váratlan esemény történik.
Angi odabújik hozzám, és a szemembe néz. Ahogy ott ülünk, mint jó testvérek, védelmezőn átölel, és ennyit szól.
- Ne aggódj, Nagy Testvér, én majd vigyázok rád.
- Nem érted… Ez komoly dolog. Ez a valóság.
- Nem. Ez mágia, tündérek, démonok, okkultizmus, mitológia. Ez mese. És ebben én vagyok a jobb. Nem hiába akartam bölcsészkarra menni.
Egy pillanatra nem tudom feldolgozni komoly pillantását, a halvány mosolyt az ajkai szélén, a különös csillogást a szemeiben, majd végül felnevetek. Jól esik, hogy mellettem áll, bármennyire is idegesítő a tücsök. Felkelünk, és kisétálunk a többiekhez.
Eldalolom nekik a találkozást Luciferrel, és a beszélgetést. Elhűlten bámulnak rám mindnyájan, idegeskedve. A kristályról nem szólok nekik. Az bizony az én dolgom.
- Szóval ki tudja kapcsolni a képességeidet egy csettintéssel? Ez nagy előny. Számára. – Mondja Viktor.
- De semmi ilyesmiről nem volt szó sem a legendákban, sem a jóslatokban. – Válaszolja Tivald, amire Zita csak rábólint, majd ő folytatja egy kérdéssel.
- Tibi képességei honnan erednek?
- Meghalt, és feltámadt halottaiból. – Válaszolja a roma.
- Ez nem sok információ. Esetleg még valami?
- Többet nem tudunk mi sem.
- Bárcsak emlékeznél arra, hogy mi történt a po… Odalent… - Ahogy elharapja a szót, látom, hogy szánakozás ül ki a lány arcára.
- Igen… Bárcsak… - Mondom, és megszorítom zsebemben a kis kristályt.
Még órákon át fecsegünk arról, hogy mit kellene tenni, végül mindenki nyugovóra tér. Én nem tudok aludni. Felkelek, és felöltözöm. Kimegyek a tetőre. Január tizennegyedike, hajnali egy óra huszonhárom perc. Havazik. A tetőn vagyok, és a Múzeumkertet bámulom. Lassan leülök a hideg fémre. Nem zavar a hőmérséklet, mióta élőholt lettem. Mert szerintem az vagyok. Mínusz húszban is elvagyok pólóban és rövidnadrágban.
A tetőajtó csapódik, és arra pillantok. Tivald mászik fel, és leül mellém. Didereg, és nem szól semmit. Most tűnik fel először, hogy az ő lehelete gyönyörűen látszik, az enyém viszont nem hoz létre apró felhőcskét. Lassan ránézek a Kurako mágusra.
- Te Tivald… Fontos lenne tudni, hogy mi történt a pokolban?
- Eléggé.
- Lucifer adott egy kristályt.
- Mi van?
- Ami megmutatja álmomban, hogy mi történt.
Elképedve néz rám. Megértem őt. Egy nap alatt minden tervünk dugába dőlt, és új játékosok ültek le a Rizikó táblához. Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. A következő megálló Őrületfalva. Kérjük, kiszálláskor készítsék elő elméjüket, gondolataikat, mert a kijáratnál kiröhögés történik.
- Mit kezdesz vele?
- Még nem tudom… De mondott valamit, ami megragadott. Az ifjúság sorsáról.
- Az ifjúság sorsa?
- Igen. Miért?
- Ez egy régi Kurako mese. Szerinted van esély arra, hogy azért mondta, mert tudta, hogy fel fogod nekem hozni?
- Nem tudom. Mi ez a mese?
- Igazából nem mese, hanem kis legenda. A lényege, hogy egyszer pár Kurako fiatal elindult sétálni az erdőbe, és találkoztak két boszorkánnyal. Mindkettő szörnyen csúnya volt, és mindkettő győzködte a fiatalokat, hogy azt az utat válasszák, amit ő őriz. Az egyik azt mondta: „Jertek erre, és megkapjátok legnagyobb álmaitokat, csak egyik társatokat kell feláldoznotok érte.” A másik erre így szólt: „Tartsatok ezen az úton, és legnagyobb álmaitok felét kapjátok, cserébe viszont az egyikőtök nem kap semmit, neki itt kell megvárnia a többieket.” A fiatalok tanakodtak, de ahogy minden fiatal, ők is becsvágyóak voltak, így végül megölték egyik társukat, és az álmok teljes megvalósulását ígérő boszorkányt választották. Mikor az út végére értek, aranyhegyeket láttak, és egyszerre felkiáltottak: „Bár itt lehetne halott társunk, hogy ezt láthassa.” Hirtelen megjelent halott társuk egészségesen, az aranyak pedig eltűntek. Persze a feltámadott emlékezett mindenre, és soha többé nem volt hajlandó beszélni velük. Másnap egy idős Kurakokból álló csapat ment ugyanarra. Ők a másik boszorkányt választották, és mikor az álmaikat jelentő aranyak és ezüstök felével visszaértek, megosztották a hátramaradottal.
- És mi a tanulság? – Kérdetem halkan, mikor látom, hogy a végére ért.
- Sok fiatal túl sokat akar, végül semmit nem kap, és még a barátait is elveszítheti. Az érett ember viszont kevesebbet akar, és azt a keveset megosztja társaival.
- Szóval a helyett, hogy minden démont kiirtsunk, kössünk szerződést Luciferrel?
- Nem tudom. Ez komoly kérdés.
- Holnap megbeszéljük, kedves barátom.
- Na, már nem cigányozol?
- Miért tenném, ha egyszer igaz barát vagy?
A roma felnevet, és a vállamra csap. Látom a szemében, hogy igaz baráti szeretet sugárzik belőle.
- Na megyek lefeküdni… Dönts, ahogy szeretnél… Én mindenképp tisztelni fogom a választásod, és melléd állok. Ezek a te emlékeid. Neked kell választanod. – Ezzel kezet ráz velem, és besétál.
Még elszívok egy cigarettát, majd besétálok, és lefekszem a matracomra. Lassan előveszem a kristályt, és a mellkasomra teszem. Nem magamért teszem, hanem a társaimért, és a közös ügyért. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Érzem, hogy az álom hirtelen elnyom, és kezdetét veszi egy különös éjszaka…
- Na ide figyelj, kisfiam! – Dörög Lucifer, látszólag türelmetlenül. – Az amcsi kollégád sem hallgatott végig, úgyhogy félholtra kellett csapatnom, és akkor már nem volt kedvem a bájcsevejhez, inkább felkutattam azt az ormótlan tajparasztot, aki már egyszer megsértett, és lerombolta katonáim irántam érzett tiszteletét.
- No, ilyen ügyes voltam? – Kérdem, és lassan rágyújtok.
- Adj egyet nekem is. – Nyújtja a kezét a cigarettáért, mire odadobtam a már meggyújtottat, és újabbat vettem elő.
- Ez már szinte smárolás… - Morogja oda, majd beleszív a cigarettába.
- Szép. Na, add elő, mit akarsz!
- A kaszás még nem halott. Egy pillanat. – Két rövid füttyentést hallat, mire a pokolkutyák nekiesnek a félholt démon szánalmas maradványainak, és darabokra tépik. – Először is: A jelenlegi helyzetet kizárólag neked köszönhetem.
- A magyar virtus.
- Az. – Fintorodik el. – Nincs egy kellemesebb hely? Mondjuk egy kávézó.
- Nem vagyok az a letaszított angyalokkal kávézó kiválasztott.
- Jajj, ez a letaszított angyal téma már olyan ósdi. Évezredekkel ezelőtt történt, és azóta már sok minden változott. Nem unjátok még?
- Én személy szerint még annyira nem. Egész jó egy árulót sértegetni.
- Áruló egy frászt. Retorikai vita volt maximum. Ennyi. Semmi több.
- Ehhez nem értek. De bökd már ki végre, hogy mit akarsz.
- Figyelj, Tibor. Én nem akarok semmi rosszat…
- Mondta a Sötétség gonosz Ura. – Vágok közbe.
- Pofa súlyba, és figyelj. Az egész nem lett volna ennyire durva, ha én vezetem az egész támadást. De sajnos Belzebub beleköpött a levesembe. Az általános morál amúgy is rossz volt az áskálódó pokolfattyúnak köszönhetően, de ez mind még kezelhető lett volna, amíg fel nem képeltél a saját hadseregem előtt.
- Az szép.
- Igen. Mondhatom, örültem neki. De lényegtelen. Erre majd később visszatérünk. Arról akarok beszélni, hogy szeretném a segítségeteket kérni.
- Mégis miben? – Rökönyödöm meg.
- Nos, Belzebubot le kéne dobni a trónomról, cserébe pedig én felhagynék ezzel az egész Föld inváziója dologgal.
- És hihetek egy démon szavában?
- Nem démon. Angyal. Kikérem magamnak. Én nem tartozom ehhez a söpredékhez.
- Mégis vezeted őket.
- Vezetni a tömeget más, mint a részének lenni.
- Mondhatom, szép elvek.
- Azok hát. Én információkat adok nektek, és rendszeresen támogatlak titeket, cserébe ti elvégeztek pár feladatot, megmentitek a világotokat, én visszakapom a trónomat, és mindenki boldog.
- Hol a hátulütő?
- A hátulütő, hogy sajnos nem hagyhatod ki a dologból a barátaidat.
- Nos, Tivald és Viktor biztosan szívesen segít nekem.
- Ne feledkezz meg a két hölgyről sem.
- Nekik nincs semmi közük az egészhez! – Léptem egyet hátrébb ijedten.
- Az ifjúság sorsa igen zavaros. Tudod, azért te vagy a legerősebb kiválasztott, mert az Őskáosz úgy leng téged körül, ahogy senki mást. Melletted áll egy Kurako varázsló, aki az alapító leszármazottja, egy farkas – szellem, aki fajának egyik legerősebbje, egy leendő mágus, ki hatalmasabb lehet, mint maga Merlin, és egy Káoszlény.
- Oké, az utolsó kettővel gondjaim lesznek.
- Ne legyenek. Bízz bennem. Ti vagytok az új generáció. Védjétek meg az örökségetek. Ennyit kérek csak. Segíteni fogok.
- És mi a biztosíték?
- Nincs biztosíték. Vagy bízol bennem, és győzedelmeskedtek, vagy nem, és elbuksz.
- Nem vagy te egy kicsit végletes?
- De, lehet. Most menj. A húgod már nagyon ideges, és azt hiszem, rosszul van. – Ezzel hátat fordít, és ölebeivel már menne is.
- És mi történt a pokolban? – Szólok utána.
- Tudni akarod?
- Igen.
- Akkor hamarosan eszedbe fog jutni. – Mondja, és ezzel felemeli tenyerét. Egy hófehér kristály emelkedik ki belőle, és felém lebeg.
- Ez mi?
- A történtek jegyzéke. Alváskor tedd a mellkasodra, és mindenre emlékezni fogsz.
- Rendben. Hogy talállak meg, ha döntöttem?
- Ha beszélni akarsz velem, szerintem beveszem magam a Gellért szállóba.
Int egyet, és kámforrá válik szolgáival együtt. Érzem, hogy képességeim visszatérnek. Ránézek a lebegő kristályra, és elgondolkodom, de nincs sok időm. A távolban szirénák szólnak. Végül megragadom a kis követ, és felsprintelek vele a lépcsőn. Bevágódom a Golfba, Tivald pedig beletapos a gázpedálba.
- Te hol a tökömben voltál? – Kérdi idegesen.
- Jött egy kolléga.
- Egy másik kiválasztott?
- Majd otthon elmesélem. Csak vezess.
Hazaérünk. Csönd telepedik ránk. Semmi nem úgy történt, ahogy szerettük volna. Kiderül, hogy amint mi elmentünk, Angi szerzett egy taxit. Mikor bent volt a Műveleti Központban, látta, hogy be van karikázva a Stadionok, és mellette a mai dátum, így ide jött. A többit már tudjátok.
Az első nem az események kivesézése. Angival elvonulunk a fürdőszobába. Leülünk egymással szemben törökülésben, ahogy gyerekkorunkban tettük, mikor valami titkot osztottunk meg egymással, és elmesélek neki mindent: A mágiát, hogy meghaltam, a Kurako törzset, a démonokat, a szörnyeket, a reménytelenséget, a reményt. Luciferről nem szólok neki, így is látom, hogy teljesen lesokkolja a mesém, majd hirtelen váratlan esemény történik.
Angi odabújik hozzám, és a szemembe néz. Ahogy ott ülünk, mint jó testvérek, védelmezőn átölel, és ennyit szól.
- Ne aggódj, Nagy Testvér, én majd vigyázok rád.
- Nem érted… Ez komoly dolog. Ez a valóság.
- Nem. Ez mágia, tündérek, démonok, okkultizmus, mitológia. Ez mese. És ebben én vagyok a jobb. Nem hiába akartam bölcsészkarra menni.
Egy pillanatra nem tudom feldolgozni komoly pillantását, a halvány mosolyt az ajkai szélén, a különös csillogást a szemeiben, majd végül felnevetek. Jól esik, hogy mellettem áll, bármennyire is idegesítő a tücsök. Felkelünk, és kisétálunk a többiekhez.
Eldalolom nekik a találkozást Luciferrel, és a beszélgetést. Elhűlten bámulnak rám mindnyájan, idegeskedve. A kristályról nem szólok nekik. Az bizony az én dolgom.
- Szóval ki tudja kapcsolni a képességeidet egy csettintéssel? Ez nagy előny. Számára. – Mondja Viktor.
- De semmi ilyesmiről nem volt szó sem a legendákban, sem a jóslatokban. – Válaszolja Tivald, amire Zita csak rábólint, majd ő folytatja egy kérdéssel.
- Tibi képességei honnan erednek?
- Meghalt, és feltámadt halottaiból. – Válaszolja a roma.
- Ez nem sok információ. Esetleg még valami?
- Többet nem tudunk mi sem.
- Bárcsak emlékeznél arra, hogy mi történt a po… Odalent… - Ahogy elharapja a szót, látom, hogy szánakozás ül ki a lány arcára.
- Igen… Bárcsak… - Mondom, és megszorítom zsebemben a kis kristályt.
Még órákon át fecsegünk arról, hogy mit kellene tenni, végül mindenki nyugovóra tér. Én nem tudok aludni. Felkelek, és felöltözöm. Kimegyek a tetőre. Január tizennegyedike, hajnali egy óra huszonhárom perc. Havazik. A tetőn vagyok, és a Múzeumkertet bámulom. Lassan leülök a hideg fémre. Nem zavar a hőmérséklet, mióta élőholt lettem. Mert szerintem az vagyok. Mínusz húszban is elvagyok pólóban és rövidnadrágban.
A tetőajtó csapódik, és arra pillantok. Tivald mászik fel, és leül mellém. Didereg, és nem szól semmit. Most tűnik fel először, hogy az ő lehelete gyönyörűen látszik, az enyém viszont nem hoz létre apró felhőcskét. Lassan ránézek a Kurako mágusra.
- Te Tivald… Fontos lenne tudni, hogy mi történt a pokolban?
- Eléggé.
- Lucifer adott egy kristályt.
- Mi van?
- Ami megmutatja álmomban, hogy mi történt.
Elképedve néz rám. Megértem őt. Egy nap alatt minden tervünk dugába dőlt, és új játékosok ültek le a Rizikó táblához. Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. A következő megálló Őrületfalva. Kérjük, kiszálláskor készítsék elő elméjüket, gondolataikat, mert a kijáratnál kiröhögés történik.
- Mit kezdesz vele?
- Még nem tudom… De mondott valamit, ami megragadott. Az ifjúság sorsáról.
- Az ifjúság sorsa?
- Igen. Miért?
- Ez egy régi Kurako mese. Szerinted van esély arra, hogy azért mondta, mert tudta, hogy fel fogod nekem hozni?
- Nem tudom. Mi ez a mese?
- Igazából nem mese, hanem kis legenda. A lényege, hogy egyszer pár Kurako fiatal elindult sétálni az erdőbe, és találkoztak két boszorkánnyal. Mindkettő szörnyen csúnya volt, és mindkettő győzködte a fiatalokat, hogy azt az utat válasszák, amit ő őriz. Az egyik azt mondta: „Jertek erre, és megkapjátok legnagyobb álmaitokat, csak egyik társatokat kell feláldoznotok érte.” A másik erre így szólt: „Tartsatok ezen az úton, és legnagyobb álmaitok felét kapjátok, cserébe viszont az egyikőtök nem kap semmit, neki itt kell megvárnia a többieket.” A fiatalok tanakodtak, de ahogy minden fiatal, ők is becsvágyóak voltak, így végül megölték egyik társukat, és az álmok teljes megvalósulását ígérő boszorkányt választották. Mikor az út végére értek, aranyhegyeket láttak, és egyszerre felkiáltottak: „Bár itt lehetne halott társunk, hogy ezt láthassa.” Hirtelen megjelent halott társuk egészségesen, az aranyak pedig eltűntek. Persze a feltámadott emlékezett mindenre, és soha többé nem volt hajlandó beszélni velük. Másnap egy idős Kurakokból álló csapat ment ugyanarra. Ők a másik boszorkányt választották, és mikor az álmaikat jelentő aranyak és ezüstök felével visszaértek, megosztották a hátramaradottal.
- És mi a tanulság? – Kérdetem halkan, mikor látom, hogy a végére ért.
- Sok fiatal túl sokat akar, végül semmit nem kap, és még a barátait is elveszítheti. Az érett ember viszont kevesebbet akar, és azt a keveset megosztja társaival.
- Szóval a helyett, hogy minden démont kiirtsunk, kössünk szerződést Luciferrel?
- Nem tudom. Ez komoly kérdés.
- Holnap megbeszéljük, kedves barátom.
- Na, már nem cigányozol?
- Miért tenném, ha egyszer igaz barát vagy?
A roma felnevet, és a vállamra csap. Látom a szemében, hogy igaz baráti szeretet sugárzik belőle.
- Na megyek lefeküdni… Dönts, ahogy szeretnél… Én mindenképp tisztelni fogom a választásod, és melléd állok. Ezek a te emlékeid. Neked kell választanod. – Ezzel kezet ráz velem, és besétál.
Még elszívok egy cigarettát, majd besétálok, és lefekszem a matracomra. Lassan előveszem a kristályt, és a mellkasomra teszem. Nem magamért teszem, hanem a társaimért, és a közös ügyért. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Érzem, hogy az álom hirtelen elnyom, és kezdetét veszi egy különös éjszaka…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése