A terv egyszerű, mégis nagyon… Fogalmazzunk úgy, hogy felettébb túlzó elemeket tartalmaz. A lényeg a Következő: Lesétálunk az aluljáróba, bízva abban, hogy csak egy egyszerű, gyenge démont küldenek ellenünk, mi leütjük, mint szerencsétlen Peti gyerek az apja pornógyűjteményét, megkötözzük, és itt tartjuk majd a pincében. Hogy a pince biztonságos legyen, a roma mágus már napok óta varázsjelekkel szórja tele a földalatti helységet. Hogy minden jól működjön, szükség lesz Tivaldra, Viktorra, aki az elmúlt napokban egész szépen belejött a farkas lényébe, és természetesen rám.
Este elbúcsúzunk Zitától és Angélától, akinek természetesen annyit mondunk, hogy elmegyünk sörözni, és kan buli lesz. Lesétálunk a Golfhoz, és beülünk. Úgy döntöttünk korábban, hogy egy, a lakástól távolabb eső aluljáró lenne a legmegfelelőbb, de nem túl messzi, mivel lehet, hogy a kolléga eltűnése pár pokolkutyát vonna a nyakunkra, ha még az előtt bemérnék, hogy mi visszaérünk. Így választottuk ki végül a Kettes metró vonalán a Stadionok megállóját.
Közel fél óránkba telik odaérni, ám az út egész kedélyes hangulatot eredményez. Kissé olyan benyomást kelt a társaság, mint egy kalandorcsapat. Szerencsevadászok vagyunk, a jó ügy szolgálatában. Hivatásos bajkeverők. Kiszállunk a kocsiból, és elindulunk lefelé. Kései órát választottunk, így nincsenek kevesen, de most nem törődünk a hely kiürítésével. Az csak felkeltené a gyanút, hogy valamire készülünk. Ott állunk hárman.
Tivald szokás szerint tornacipőben van, és hosszú, barna kordbársony nadrágot visel. Felső testét egy trikó takarja, melyre egy kockás flanelinget húzott, de nem gombolta be. Fején az elmaradhatatlan kalap. Az elmúlt majd három hétben megismertem annyira, hogy tudjam: Ez az, amit ő stílusnak nevez. Őt ez fémjelzi.
Viktor a szokásos vérmetál rocker külsejét hozta. Acélbetétes bakancs, fekete farmer, egy Tankcsapdás póló, és rövid, derékig érő bőrkabát. Az oldalán lánc lóg. Őt könnyebb lebeszélni erről a külsőről, mivel szerinte a zene a lélekben, és nem a ruhában lakozik, de ma úgy voltam vele, hogy öltse csak fel a harci színeket.
És itt állok én is. Tisza sportcipőben, kék farmerban, fekete pulóverben, és szürke ballonkabátban. Az egyetlen dolog, amivel magamra vonhatom a figyelmemet, az egy napszemüveg. Az a retro ufó stílus. Ez volt kéznél. Ez is csak egy Kurako bűbáj kedvéért, amivel ki tudom szűrni a természetfeletti lényeket. A csapat nem mondja ki, de hallgatólagosan én lettem a vezetője. Mindenki kikéri mindenről a véleményem, bár sok dologban együtt döntünk. Én tartom a lelket a többiekben, ezt a szerepet Tivaldtól vettem át. Kissé nyomaszt a teher, de jól eső felelősségérzet üli meg a lelkem, ha csak barátaimra, harcostársaimra nézek.
Vagy három járat robog el előttünk, és még mindig semmi. Lehúzom egy kicsit a szemüveget, és kérdőn nézek a romára, aki csak megvonja a vállát. Nem tehetünk semmit, még várunk. Az első intő jel, hogy valami furcsa zörgés üti meg a fejem. Lassan körbepillantok, de nem látok semmi furcsát. Társaimon is látom, hogy nyugtalankodnak. A második ómen a különös kénszag, ami kezdi megülni az állomást. A harmadik intő jel a tarkómra érkező brutális erejű ütés, aminek köszönhetően bezuhanok a sínek közé. Dulakodás hangját hallom, és feltápászkodom. Kóvályog a fejem, és először fel sem fogom, hogy egy metrószerelvény robog felém. Csak az utolsó pillanatban tudok kiugrani előle, majd megnézni támadómat. Pontosítok, támadóimat. Négy jól megtermett, ormótlan méretű, pörsenésekkel és kelésekkel teli emberszerű képződmény viaskodik Tivalddal és Viktorral. Utóbbi jól tartja magát, máris Akela ütemeket ver a szíve, és szinte hallom, ahogy súlyos ütései alatt felcsendül a Farkasnak Születtem című szám. A Kurako mágus viszont gondban van, ő távolról jó, és erőt kellene gyűjtenie a varázslataihoz, vagy, ahogy ő mondja: Fókuszálnia kell az éteri cérnaszálakat. Esetlenül ugrál el a lények elől, és próbál biztos helyet találni, hogy varázsolhasson. Ekkor újra körbe nézek, és meglátom a támadók többi részét.
Egy fekete, kissé kócos hajú, velem egykorúnak tűni férfi áll nem messze. Lakkozott cipőt, fekete alapon fehér csíkos bársonynadrágot és fekete inget visel, nyakában vörös nyakkendő. Álla hegyes, orra szinte tompa, fülei aránytalanul kicsinek tűnnek, vörösen izzó szemei fölött fekete szemöldöke pedig szinte már arcátlanul vastag. Partiszemöldök, ugrik be a szó, és halványan elmosolyodom. Mögötte kettő áll még a pörsenéses figurákból, így jobban szemügyre tudom őket venni.
Jó két méter húsz centi magasak, és lehetnek vagy százötven kilósak. Testük teljességgel szőrtelen, és mintha egy ügyetlen művész próbálta volna meg megformázni agyagból túlsúlyos modelljét. Kövérek, ez szemmel látható. Ujjaik sokkal vastagabbak az emberekénél, ám csak négy volt kezükön. Ökleik majd gyerekfej méretűek. Karjuk aránytalanul hosszú, kinyújtott ujjaik majdnem sípcsontközépig érnek. Őket is felöltöztették: Vasalt bakancs, terepszínű nadrág és fehér póló. Bőrük egészségtelen állapota pedig isten tudja csak, hogy honnan ered. Mind ők, mind a bársonynadrágos figura vörös aurával rendelkezik a szemüvegen át.
- Jó estét! – Köszön nekem oda a nyakkendős, miközben felhangzanak a peronokon a sikolyok, és az átlagemberek menekülni kezdenek.
- Most udvariaskodni fogunk? – Kérdem, felhúzva egyik szemöldököm.
- Az illendőség így kívánja. Tiszteld ellenséged, főleg ha kell tőle valami.
- És tőlem mi kell?
- Az élete, a lelke, a múltja, a gondolatai. Minden.
- Abból nem eszel.
- Kár. Ön értelmes fickónak tűnik.
- Az is vagyok.
- Akkor álljon a mi oldalunkra.
Egy pillanatra elfordítom a ficsúrról a pillantásom, mivel Tivald felől hatalmas döndülést hallok. Aggodalmam azonban alaptalan, a Kurako végre létrehozta lila fényjátékát, és megidézett két félig áttetsző, fénylő tigrist, akik lefoglalják támadóit, ám sajnos nem tud nekem segíteni, mivel teljesen elmerül a koncentrációban. Lopva Viktor felé nézek, és elmosolyodom. Épp az egyik fickót kapja el a lábainál, és csapja hozzá elemi erővel a másikhoz. Azon a fronton biztos nem lesz baj. Mikor visszapillantok, a nyakkendős épp egy zsebórát bámul.
- Hé! Nyálaska! Talán randid van?
- Igen, úgy van.
- És kivel? A halállal? – Vigyorodom el.
- Nos, igen. Jól fizető, ám kifejezetten szabályszerető munkaadó.
- Mi van?
- Elnézést, nem mutatkoztam be. Malakiás vagyok, az öröklétű Halál egyik kaszása.
Zseniális. Majd ha megkötöztem és bedobtam a csomagtartóba, megkérdezem Tivaldot, hogy ki az ipse. Megropogtatom nyakamat, és megvetem lábaimat.
- Te figyelj, öreg. Nem akarom elrontani a napod, de most el lesz kenve a szátok.
Ezzel futásnak eredek, és elrugaszkodom. Mivel még nem harcoltam a nagydarab rémekkel, nem számítottam hihetetlen reakcióidejükre. Mire rájövök, hogy nyolc erős ujj fogja két bokámat, már ki is ütök egy fém korlátot, és repülök a túlsó peron felé. A két, eddig tétlen, pörsenéses alak szinte gibbon módjára indul meg felém. Gyorsan összekapom magam, és elrugaszkodom. Jobb öklöm egy pillanat alatt lángba borul, és mikor lesújtok az egyik közeledőre, még rá is adom az olajat a támadásra. Ennek elvileg egyből ki kéne törnie a nyakát, de minimum lekapnia az állkapcsát, a szörny azonban szinte meg sem érzi, és máris egy parasztlengővel reagálja le. Megint beépülök a falba.
- Nos, kölcsönkaptam egy régi ismerősömtől ezt a hat szépséget. Nincs nevük, de kifejezetten mókások. A teremtőjük Gyomortépőknek hívja őket, és a Falánkság bugyrában élnek. – Meséli a nyakkendős, miközben vörös fénylapok jelennek meg előtte, ahogy a peronok közötti vájatok fölött átsétál.
- Marha jó a tanmese… - Morgom, ahogy feltápászkodom.
- A tűz végképp nem árt nekik, mint ott született pokollakóknak.
- Köszi a tippet.
Ökleimet fagyos energiával veszem körbe, és újra támadásba lendülök. Ütésem ezúttal több sikert ér el, a lény értetlenül nézi, ahogy gyakorlatilag letépem az egyik karját.
- Na ennyit érnek a kutyáid! – Vetem oda Malakiásnak, aki halványan elmosolyodik.
Egy pillanatra elképedek, így nem figyelek a másik támadóra, aki így elkap hosszú karjaival, és áthajít az eredeti peronra. Elképedésem oka az volt, hogy a lény a szemem láttára fogyott vagy tíz kilót, közben karja visszanőtt.
- Mondtam, hogy gyógyítják magukat? – Kiabálta át.
- Hogy a veséddel játszanának orvostanhallgatók, te majom… - Felkapok egy kiszakított kődarabot, és egyetlen lendítéssel átküldöm az egyik Gyomortépő fején. Kicsit megint fogy, megint gyógyul. Ez így hosszabb lesz, mint eredetileg szerettem volna. Ekkor viszont társaim végre a segítségemre sietnek: Előbb kezdtek, előbb végeztek, ez így van rendjén.
Hármunkkal ketten már nem tudnak mit kezdeni, így a maradék két keléses förmedvényt hamar hűvösre tesszük, Malakiás azonban csak mosolyog.
- Te… Ez ki? – Kérdi Viktor.
- Valami Malakiás nevű kaszás. Nem nagy szám. Eddig csak a szája volt nagy. – Mondom, és végigmérem társaimat. Viktor érdektelenül néz az új ellenfelére, és közben újra elkezd változni: Agyarak, karmok, szemek, szőr. Ám Tivald furcsán aggodalmasan néz utolsó ellenfelünkre, így kicsit oldalba bököm.
- Mit aggódsz? Egyedül van!
- Ne reménykedj. Ez még csak a bemelegítés volt… Készüljetek…
Visszanézek a nyakkendősre. Az elővesz egy pénzérmét, és feldobja a levegőbe, ahol átváltozik egy méretes, csontokból kialakított kaszával.
- Most jön az én köröm. – Mondja gonosz vigyorral, és meglendíti a szerszámot, mire pengéjéből ezernyi szellemkéz vágódik előre, egyenesen minket véve célba.
Este elbúcsúzunk Zitától és Angélától, akinek természetesen annyit mondunk, hogy elmegyünk sörözni, és kan buli lesz. Lesétálunk a Golfhoz, és beülünk. Úgy döntöttünk korábban, hogy egy, a lakástól távolabb eső aluljáró lenne a legmegfelelőbb, de nem túl messzi, mivel lehet, hogy a kolléga eltűnése pár pokolkutyát vonna a nyakunkra, ha még az előtt bemérnék, hogy mi visszaérünk. Így választottuk ki végül a Kettes metró vonalán a Stadionok megállóját.
Közel fél óránkba telik odaérni, ám az út egész kedélyes hangulatot eredményez. Kissé olyan benyomást kelt a társaság, mint egy kalandorcsapat. Szerencsevadászok vagyunk, a jó ügy szolgálatában. Hivatásos bajkeverők. Kiszállunk a kocsiból, és elindulunk lefelé. Kései órát választottunk, így nincsenek kevesen, de most nem törődünk a hely kiürítésével. Az csak felkeltené a gyanút, hogy valamire készülünk. Ott állunk hárman.
Tivald szokás szerint tornacipőben van, és hosszú, barna kordbársony nadrágot visel. Felső testét egy trikó takarja, melyre egy kockás flanelinget húzott, de nem gombolta be. Fején az elmaradhatatlan kalap. Az elmúlt majd három hétben megismertem annyira, hogy tudjam: Ez az, amit ő stílusnak nevez. Őt ez fémjelzi.
Viktor a szokásos vérmetál rocker külsejét hozta. Acélbetétes bakancs, fekete farmer, egy Tankcsapdás póló, és rövid, derékig érő bőrkabát. Az oldalán lánc lóg. Őt könnyebb lebeszélni erről a külsőről, mivel szerinte a zene a lélekben, és nem a ruhában lakozik, de ma úgy voltam vele, hogy öltse csak fel a harci színeket.
És itt állok én is. Tisza sportcipőben, kék farmerban, fekete pulóverben, és szürke ballonkabátban. Az egyetlen dolog, amivel magamra vonhatom a figyelmemet, az egy napszemüveg. Az a retro ufó stílus. Ez volt kéznél. Ez is csak egy Kurako bűbáj kedvéért, amivel ki tudom szűrni a természetfeletti lényeket. A csapat nem mondja ki, de hallgatólagosan én lettem a vezetője. Mindenki kikéri mindenről a véleményem, bár sok dologban együtt döntünk. Én tartom a lelket a többiekben, ezt a szerepet Tivaldtól vettem át. Kissé nyomaszt a teher, de jól eső felelősségérzet üli meg a lelkem, ha csak barátaimra, harcostársaimra nézek.
Vagy három járat robog el előttünk, és még mindig semmi. Lehúzom egy kicsit a szemüveget, és kérdőn nézek a romára, aki csak megvonja a vállát. Nem tehetünk semmit, még várunk. Az első intő jel, hogy valami furcsa zörgés üti meg a fejem. Lassan körbepillantok, de nem látok semmi furcsát. Társaimon is látom, hogy nyugtalankodnak. A második ómen a különös kénszag, ami kezdi megülni az állomást. A harmadik intő jel a tarkómra érkező brutális erejű ütés, aminek köszönhetően bezuhanok a sínek közé. Dulakodás hangját hallom, és feltápászkodom. Kóvályog a fejem, és először fel sem fogom, hogy egy metrószerelvény robog felém. Csak az utolsó pillanatban tudok kiugrani előle, majd megnézni támadómat. Pontosítok, támadóimat. Négy jól megtermett, ormótlan méretű, pörsenésekkel és kelésekkel teli emberszerű képződmény viaskodik Tivalddal és Viktorral. Utóbbi jól tartja magát, máris Akela ütemeket ver a szíve, és szinte hallom, ahogy súlyos ütései alatt felcsendül a Farkasnak Születtem című szám. A Kurako mágus viszont gondban van, ő távolról jó, és erőt kellene gyűjtenie a varázslataihoz, vagy, ahogy ő mondja: Fókuszálnia kell az éteri cérnaszálakat. Esetlenül ugrál el a lények elől, és próbál biztos helyet találni, hogy varázsolhasson. Ekkor újra körbe nézek, és meglátom a támadók többi részét.
Egy fekete, kissé kócos hajú, velem egykorúnak tűni férfi áll nem messze. Lakkozott cipőt, fekete alapon fehér csíkos bársonynadrágot és fekete inget visel, nyakában vörös nyakkendő. Álla hegyes, orra szinte tompa, fülei aránytalanul kicsinek tűnnek, vörösen izzó szemei fölött fekete szemöldöke pedig szinte már arcátlanul vastag. Partiszemöldök, ugrik be a szó, és halványan elmosolyodom. Mögötte kettő áll még a pörsenéses figurákból, így jobban szemügyre tudom őket venni.
Jó két méter húsz centi magasak, és lehetnek vagy százötven kilósak. Testük teljességgel szőrtelen, és mintha egy ügyetlen művész próbálta volna meg megformázni agyagból túlsúlyos modelljét. Kövérek, ez szemmel látható. Ujjaik sokkal vastagabbak az emberekénél, ám csak négy volt kezükön. Ökleik majd gyerekfej méretűek. Karjuk aránytalanul hosszú, kinyújtott ujjaik majdnem sípcsontközépig érnek. Őket is felöltöztették: Vasalt bakancs, terepszínű nadrág és fehér póló. Bőrük egészségtelen állapota pedig isten tudja csak, hogy honnan ered. Mind ők, mind a bársonynadrágos figura vörös aurával rendelkezik a szemüvegen át.
- Jó estét! – Köszön nekem oda a nyakkendős, miközben felhangzanak a peronokon a sikolyok, és az átlagemberek menekülni kezdenek.
- Most udvariaskodni fogunk? – Kérdem, felhúzva egyik szemöldököm.
- Az illendőség így kívánja. Tiszteld ellenséged, főleg ha kell tőle valami.
- És tőlem mi kell?
- Az élete, a lelke, a múltja, a gondolatai. Minden.
- Abból nem eszel.
- Kár. Ön értelmes fickónak tűnik.
- Az is vagyok.
- Akkor álljon a mi oldalunkra.
Egy pillanatra elfordítom a ficsúrról a pillantásom, mivel Tivald felől hatalmas döndülést hallok. Aggodalmam azonban alaptalan, a Kurako végre létrehozta lila fényjátékát, és megidézett két félig áttetsző, fénylő tigrist, akik lefoglalják támadóit, ám sajnos nem tud nekem segíteni, mivel teljesen elmerül a koncentrációban. Lopva Viktor felé nézek, és elmosolyodom. Épp az egyik fickót kapja el a lábainál, és csapja hozzá elemi erővel a másikhoz. Azon a fronton biztos nem lesz baj. Mikor visszapillantok, a nyakkendős épp egy zsebórát bámul.
- Hé! Nyálaska! Talán randid van?
- Igen, úgy van.
- És kivel? A halállal? – Vigyorodom el.
- Nos, igen. Jól fizető, ám kifejezetten szabályszerető munkaadó.
- Mi van?
- Elnézést, nem mutatkoztam be. Malakiás vagyok, az öröklétű Halál egyik kaszása.
Zseniális. Majd ha megkötöztem és bedobtam a csomagtartóba, megkérdezem Tivaldot, hogy ki az ipse. Megropogtatom nyakamat, és megvetem lábaimat.
- Te figyelj, öreg. Nem akarom elrontani a napod, de most el lesz kenve a szátok.
Ezzel futásnak eredek, és elrugaszkodom. Mivel még nem harcoltam a nagydarab rémekkel, nem számítottam hihetetlen reakcióidejükre. Mire rájövök, hogy nyolc erős ujj fogja két bokámat, már ki is ütök egy fém korlátot, és repülök a túlsó peron felé. A két, eddig tétlen, pörsenéses alak szinte gibbon módjára indul meg felém. Gyorsan összekapom magam, és elrugaszkodom. Jobb öklöm egy pillanat alatt lángba borul, és mikor lesújtok az egyik közeledőre, még rá is adom az olajat a támadásra. Ennek elvileg egyből ki kéne törnie a nyakát, de minimum lekapnia az állkapcsát, a szörny azonban szinte meg sem érzi, és máris egy parasztlengővel reagálja le. Megint beépülök a falba.
- Nos, kölcsönkaptam egy régi ismerősömtől ezt a hat szépséget. Nincs nevük, de kifejezetten mókások. A teremtőjük Gyomortépőknek hívja őket, és a Falánkság bugyrában élnek. – Meséli a nyakkendős, miközben vörös fénylapok jelennek meg előtte, ahogy a peronok közötti vájatok fölött átsétál.
- Marha jó a tanmese… - Morgom, ahogy feltápászkodom.
- A tűz végképp nem árt nekik, mint ott született pokollakóknak.
- Köszi a tippet.
Ökleimet fagyos energiával veszem körbe, és újra támadásba lendülök. Ütésem ezúttal több sikert ér el, a lény értetlenül nézi, ahogy gyakorlatilag letépem az egyik karját.
- Na ennyit érnek a kutyáid! – Vetem oda Malakiásnak, aki halványan elmosolyodik.
Egy pillanatra elképedek, így nem figyelek a másik támadóra, aki így elkap hosszú karjaival, és áthajít az eredeti peronra. Elképedésem oka az volt, hogy a lény a szemem láttára fogyott vagy tíz kilót, közben karja visszanőtt.
- Mondtam, hogy gyógyítják magukat? – Kiabálta át.
- Hogy a veséddel játszanának orvostanhallgatók, te majom… - Felkapok egy kiszakított kődarabot, és egyetlen lendítéssel átküldöm az egyik Gyomortépő fején. Kicsit megint fogy, megint gyógyul. Ez így hosszabb lesz, mint eredetileg szerettem volna. Ekkor viszont társaim végre a segítségemre sietnek: Előbb kezdtek, előbb végeztek, ez így van rendjén.
Hármunkkal ketten már nem tudnak mit kezdeni, így a maradék két keléses förmedvényt hamar hűvösre tesszük, Malakiás azonban csak mosolyog.
- Te… Ez ki? – Kérdi Viktor.
- Valami Malakiás nevű kaszás. Nem nagy szám. Eddig csak a szája volt nagy. – Mondom, és végigmérem társaimat. Viktor érdektelenül néz az új ellenfelére, és közben újra elkezd változni: Agyarak, karmok, szemek, szőr. Ám Tivald furcsán aggodalmasan néz utolsó ellenfelünkre, így kicsit oldalba bököm.
- Mit aggódsz? Egyedül van!
- Ne reménykedj. Ez még csak a bemelegítés volt… Készüljetek…
Visszanézek a nyakkendősre. Az elővesz egy pénzérmét, és feldobja a levegőbe, ahol átváltozik egy méretes, csontokból kialakított kaszával.
- Most jön az én köröm. – Mondja gonosz vigyorral, és meglendíti a szerszámot, mire pengéjéből ezernyi szellemkéz vágódik előre, egyenesen minket véve célba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése