Nyolcadik fejezet: Sikoly és suttogás (1. rész)

Ahogy itt lógok egy hideg kőfalon, bilincsbe verve, elgondolkodom azon, hogy hogyan is jutottam ide. Nem nehéz rájönnöm, hogy én csesztem el mindent. Én, és senki más. Sőt, ha hallgatok Gabrielre, akkor most nem lenne ez az egész. Vajon hova vihették szerencsétlent? Lassan felnézek a láncaimra, és megpróbálom őket feszegetni, de tudom, hogy fölösleges. A vasba vésett különös jelek elszívják minden erőmet. De azt hiszem úgy igazságos, ha az elejétől kezdek mindent.
Az aprócska fennsíkról hamar és észrevétlenül jutottunk le. Úgy másfél óra gyaloglással jutottunk el arra a településre, aminek a fényeit láttuk már fentről is. Olyan volt, mint egy igazán ocsmány középkori falu: Romos kőházak, mocskos utcák. A fogadóba vezetett az első utunk. Rácsodálkoztam, hogy emberek vannak itt, mire Gábor elmagyarázta, hogy a menny már egy ideje bezárta kapuit, és a pokol első köre is igen hamar megtelt, így az ilyen helyekre jutókat a Nihilum fogadta be, és csak a szerencsén múlott, hogy egy angyal, vagy egy démon uradalmába kerülnek. Mi egy démonbirtokra jutottunk, így okosabb lett volna meghúznunk magunkat. A fogadó, melyet a Két Lángoló Dárdához címeztek, nem volt épp lakályos, de egynek elment. Úgy gondoltuk, hogy itt többet is megtudhatunk arról, hová is érkeztünk, és hogy a kaszás vajh merre vihette a húgomat. A kocsmáros vidám figura volt, annak ellenére is, hogy arcának egy része, állítása szerint egy pisztolylövésnek köszönhetően hiányzott. És volt egy szemrevaló pincérlány is, furcsa foltokkal a nyakán, akiről a csapos elárulta, hogy a barátja megfojtotta féltékenységből. Már vagy húsz perce próbáltunk részinformációkat kicsikarni a vékony pultosból, mikor beléptek a démonok. Hatan voltak, ebből a vezetőjük emberszerű volt, vörös szemekkel, szőke hajjal, fehér bőrrel, amolyan tipikus nyálas szépfiú, spanyolos ingben, feszes nadrágban. A testőrei nagydarab, gyíkszerű lények voltak, egy-egy méretes bunkóval.
Nem is vettek volna rólunk tudomást, ha nem éled fel bennem a mostanság olyannyira erősködő hősies önérzet. A vezérdémon elkezdett flörtölgetni a pincérlánnyal, amire még nem figyeltem annyira, ám mikor hatalmas pofont mért rá, amitől szegény lány a földre zuhant, nem bírtam tovább. Felugrottam, és ökölbe szorult a kezem, ám Gábor elkapta a karom, és próbált visszahúzni. Sajnos túl későn. A vörös szemű felfigyelt rám, és megszólított.
- Mit ugrálsz, te patkány? Itt én vagyok az úr! – Fröcsögte olyan lenéző stílusban, hogy nem bírtam nem válaszolni.
- Csak a nálad gyengébbeket mered megütni, mi? – Vicsorogtam. – És én vagyok a patkány?
- Azt hiszed, felérhet velem az erőd?
- Tudom… - Ezzel mindkét kezem körül életre hívtam a fagy erőit, ám meglepődöttségemre alig volt hatása, csak pár energiaszál csavarodott öklömre.
- Mi a franc… - Suttogta a ficsúr, majd nagyra nyíltak a szemei. – Ez egy kiválasztott!
Az üvöltés mindent elsöprő volt, ahogy a hatása is. Az öt gyík úgy ugrott felém, hogy Gáborral alig bírtunk kitérni előlük, és egy oldalablakon vetettük át magunkat. Üveg nem volt benne, de a keresztfák még így is rendesen nyomot hagytak rajtunk.
- Miért nem működnek a képességeim? – Kérdeztem miközben feltápászkodtunk, és futni kezdtünk.
- Franc se tudja, nem tudok rólad semmit, te barom! – Üvöltötte Gábor.
- És te miért nem varázsolsz valamit?
- Mert ez a Nihilum, itt lassabban tudok csak bármit is csinálni, nagy koncentrációval!
- Erről szólhattál volna előbb is!
- Nem tudtam, hogy ilyen hülye leszel!
Hálát adtam a sorsnak, hogy a fizikai képességeim megmaradtak, de tudtam, a vezérdémon ellen ez nem lesz elég. Hamar beigazolódott a feltételezésem, mert előttünk termett a rohadék, és a következő pillanatban ájultan dőltem el a földön. Így visszagondolva új feljegyzést kell tennem a „Meg kell valósítani” listámra: Több türelem.
Ebben a cellában ébredtünk, a televésett bilincseken lógva. Hamarosan elvitték Gábort, és egyedül maradtam, lógva. A jelek még a fizikai előnyömet is elzárták, így átlagemberként lógok azóta is. Bárcsak…
Megszakad a gondolatmenetem, mert újra felhangzik Gabriel fájdalmas üvöltése. Már vagy ötvenedszer. Nem tudom, mit művelhetnek szerencsétlen sráccal, de iszonyatosnak hangzik.
Majd fél óra, és vagy száz üvöltés telik el, mire visszahozzák. Bár már jó ideje nincs tiszta képem az idő múlásáról. Visszaakasztják mellém a srácot a falra, és lassan ránézek. Iszonyatos állapotban van, a teste csupa vér.
- Szent Isten… - A megrökönyödésemben kiszaladó két szó még engem is meglep, nem szoktam ilyen lenni. – Hogy vagy?
- Mintha több ezer tűt szúrtak volna a testembe…
- Mi a francot műveltek veled?
- Több ezer tűt szúrtak a testembe…
- Fasza… Velem mit fognak csinálni?
- Hello Kitty –s nadrágot adnak rád pink felsővel, és elvisznek shoppingolni.
- Neked még van kedved poénkodni?
- Te cseszted el… Én csak szívok miattad, miért ne legyen humorérzékem?
- Jó, igaz.
- Amúgy meg nem tudom, mit fognak veled művelni, de arról kérdezgettek, hogy honnan ismerlek, és hogy hol van Lucifer.
- És mit mondtál nekik?
- Az igazat. Hogy szellentésem sincs.
- És hittek neked?
- Úgy nézek én ki?
Ekkor kinyílik az ajtó, és belép a vörös szemű nyálkupac. És magával rángatja a… A pincérlányt a fogadóból. Térdre kényszeríti, és előhúz egy hosszú, vékony, borotvaélesnek tűnő, csontból faragott tőrt. Rám néz vigyorogva, majd megszólal.
- Ezt a kis szajhát védted, igaz, te patkány?
Nem válaszolok, csak kiköpök elé. Ez a lány már meghalt, és nem hiszem, hogy egy halott lányban bármi kárt lehet tenni.
- Tudod mi történik egy lélekkel, ha a Nihilumban megölik? – A válaszom megint csak hallgatás. – Ő tudja…
A boszorkánymester felé bök a tőr hegyével, majd kérdőn felhúzza szemöldökét.
- A lélek alapvetően mondhatni védett a Nihilumban. – Kezdi Gábor - Fájdalmat érez, de hamar begyógyulnak azok a sebek, amiket nem életéből hozott magával. Ám ha a Nihilumban szánt szándékkal valaki… Megöl, mert jobb szó nincs rá, akkor a lélek örökké halálos fájdalomban fog szenvedni, szép lassan elkorcsosul, elveszti emberi mivoltát, és végül szörnyeteg lesz belőle.
- Mi van? – Fakad ki belőlem. A lány felzokog. – Ezt nem teheted…
- Ó, én itt bármit megtehetek, Kiválasztott.
- Ne! NE! – Üvöltöm torkom szakadtából, lábaim a falnak feszítem, úgy rángatom láncaimat. – Engem, ne őt! ENGEM! NE!
De ez nem segít. A tőrt a lány torkához emeli, és elkezdi vagdosni a nyakát. Látszik, hogy először iszonyatos fájdalmat akar okozni.
- Én kifejezetten profi vagyok igazán elborult démonok létrehozásában! – Vigyorog a vörös szemű, miközben egyre több helyen vágja bele tőrét a lányba.
Szerencsétlen teremtés üvölt, ahogy csak a torkán kifér, vergődik, majd végül a szörnyeteg egyetlen mozdulattal átszúrja a lány szívét. Már épp fellélegeznék, hogy végre vége, de tévedek. A pincérlány csak még hangosabban kezd sikítani, egyre fájdalmasabban, szeméből vérkönnyek záporoznak, teste vergődni kezd, karjait néha magára kulcsolja, néha szétveti, lábai vonaglanak. A démon mosolyogva kisétál, velünk hagyva az iszonyatos kínok közt vergődő leányzót.
- Meddig tart ez? – Kérdem Gábort, s közben érzem, hogy szemeimből könnyek törnek elő.
- Nagyjából huszonnégy óra.
Csak lehajtom a fejem, és próbálom valahogy elviselni a pokoli sikoltozást, az üvöltést, ám idegeim nehezen bírják. Az alatt az egy nap alatt többször is próbálom eltépni láncaim, és üvöltök, hogy segítsen valaki. De nem jön senki. És mikor végre befejezi a sikítást, nincs vége a borzalmaknak, mert elkezd átváltozni. Nem bírom nézni, ahogy az egykor helyes, édes, vonzó lány testén felszakad a bőr, a hús lüktet vörösen, undorítóan. Pokolbéli metamorfózis megy végbe a szemeim előtt, és egy olyan lény lesz belőle, amit legvadabb álmaimban sem tudnék elképzelni. Csápok, ragadozófogakkal tűzdelt szájak, szemek vad összevisszasága, mintha egy alaktalan zselé lenne. A lény már épp ránk vetné magát, mikor bevágódik az ajtón tíz gyíklény, és kirángatják a förmedvényt.
Én pedig szótlanul lógok, a földre meredve. A könnyeim elfogytak. Üvölteni már nem akarok. A démon belép, és rám mered.
- Most akarsz beszélgetni?
Lassan felemelem a fejem, és belemeredek a vörösen világító szempárba. Látom, hogy egy pillanatra hátrahőköl.
- Nem akarok beszélgetni veled… - Suttogom. – Sem veled, sem a fajtáddal. De megígérhetem… Egyszer kiszabadulok innen, és akkor megkapod, ami jár. Ízekre foglak tépni, érted? Addig fogom tépkedni a húst a csontjaidról, míg nem könyörögsz a halálért, de akkor sem végzek majd. Át fogod élni a pokol legsötétebb kínjait! Hidd el nekem, tudom, miről beszélek. A te sorsod rosszabb lesz, mint ezé a szegény szerencsétlené… Napokon… Nem, heteken át foglak kínozni, és végül pokolkutyák elé vetlek, hogy azok fejezzék be a feladatot, mert érdemtelen vagy arra, hogy én öljelek meg, te rohadék!
- Kár, hogy innen nem fogsz tudni kiszabadulni, Kiválasztott. – És ezzel kisétál.
Gábor felröhög mellettem, majd rám pillant. Szemeiben valahol gúnyt és megvetést látok.
- Mit képzelsz magadról? Miért súlyosbítod az amúgy is hihetetlenül szar helyzetünket? Te kiszabadulsz innen? Tépd el akkor a láncokat! Nincs semmid, ami segíthetne neked! Semmi az ég világon! Te itt csak egy senki vagy, ahogy én is. Nincs a kezünkben… - A szava elakad, és ijedten mered rám.
- Mit bámulsz?
- A szemeid…
- Mi van velük?
- Vörösek.
- A bőgéstől.
- Nem úgy…
- Hát?
- Mint egy démonnak…
Lassan lepillantok a földön terjengő vértócsába, és meglátom. Még mindig a saját arcom néz vissza rám, ám szemeim oly vörösen fénylenek, hogy olyat még démontól sem láttam. Majd meghallok valamit az elmém legmélyén. Egy halk suttogást…
- Most húzd…
- Mit mondtál? – Nézek rá a boszorkánymesterre.
- Én semmit.
- Most húzd… - Hallom újra a hangot.
Nekiveselkedem a láncoknak, és beleadom minden haragomat, minden gyűlöletemet. A következő pillanatban a láncok kiszakadnak a falból, én pedig olyan döndüléssel, mintha több tonna lenne a súlyom, lezuhanok a földre.

Hetedik fejezet: A harcosok leánya (3. rész)

Pár másodperc után kezdem kicsit kínosan érezni magam. Ők nem támadnak, mi nem merünk lépni. Hárman kevesek lennénk hozzájuk, bár még mindig nem tudom, hogy Angi hogyan tudta levágni ezt a két jól megtermett marhát. A kaszás lassan előrébb lép, és rám mered. Ajkai mosolyra húzódnak. Jobban is szemügyre veszem.
Fekete, félhosszú haja van, ajkai betegesen vékonynak tűnnek, bőre pedig túlzottan fehérnek. Fülei szinte már hegyesek. Alakja hórihorgas, vékony, már-már karikatúraszerű. Fekete zakót és nadrágot visel, hozzá fehér inggel és fekete selyem nyakkendővel. Igazi ficsúr. Lassan benyúl a zsebébe, és előhúz egy ezüstösen fénylő zsebórát. Felkattintja, megnézi, majd elrakja. Kimért mozdulataitól a falat kaparnám, ha lenne a közelben. A minotaurusz harcosok csak állnak, kezeik közt fegyvereikkel, és várnak.
- Kedves Bakonyi Tibor! Különleges ajánlattal szeretnék szolgálni önnek! – Szólal meg végre a kaszás bársonyos, szinte már megnyugtató hangján. – Csatlakozzon Belzebub seregeihez, és akkor nem esik bántódása egyiküknek sem.
- Te figyelj… Ez hozzád beszél? – Kérdi Gábor fojtott hangon.
- Igen… - Súgom oda.
- Mitől vagy te ilyen fontos?
- Hosszú történet, majd elmondom. – Ezzel visszanézek a vörös szeműre, és odakiáltok. – És mi lenne az ajánlatod egészen pontosan? Mi lenne a feladatom?
- Egyszerű. Vezeti a pokol hadseregét itt, Európában, és cserébe helytartóvá neveztetik ki a földrészen.
- Ez egész jól hangzik, hagy gondoljam át!
- Te komolyan elfilozofálsz a dolgon? – Ragadja meg a vállam a boszorkánymester. – Teljesen elment az eszed?
- Dehogy, csak próbálok egy kis időt nyerni, hogy kitaláljunk valamit.
- Értem. És van már valami terved?
- Ti mit pusmogtok itt? – Csatlakozik be a társalgásba a húgom, még mindig karddal a kezében.
- Semmi különöset, csak az életünket akarom megmenteni.
- Nagyon jó. Mi a terv?
- Az még nincs.
- Most viccelsz, ugye?
- Nem viccel. Lövésünk sincs, mi a poklot lehetne itt kezdeni. – Szúrja oda Gábor a harcosokat nézve. – Sem én, sem az apróságom nem veszi fel a versenyt ezzel a tömeggel.
- Ugye most nem a farkadról beszélsz?
- Nem. Az impjéről. – Vetem oda.
- Ez a szürke kis gnóm?
- Nem gnóm, imp! – A fekete hajú fiatalember felháborodása a kedvencét ért sérelem miatt jogos, bár a jelen helyzetben kissé ide nem illőnek tűnik.
- Jó, jó, lépjünk ezen túl. Ők hányan vannak? – Próbálom csitítani a társaságot.
- Sokan.
- És mi hányan vagyunk?
- Kevesen.
- Csodás összegzés, mondhatom. Mink van?
- Egy boszorkánymesterünk, egy kiválasztottunk, én a karddal, meg a kis ufó.
- Angi, komolyabban.
- Igyekszem, de viccesen néz ki!
- Te is melltartóban. Egész formásak a… - Gábor nem fejezheti be a mondatot, mert a húgom tenyere akkorát csattan az arcán, hogy abba beleremegne egy kifejlett gólem is. – Ez most fájt.
- Megérdemelted.
- Na kuss. – Zárom le a témát. – A terv a következő. Kitörünk, vagy meghalunk közben. Rendben?
Mindkettejük felől csak néma bólintást kapok. Látszólag elkezdték felfogni a helyzet komolyságát. Lassan odébb lépek tőlük párat, majd ránézek a kaszásra, és nyugodtságot erőltetek az arcomra.
- Nos, gondolkodtam. – Kezdek bele a mondandómba.
- És mire jutott, kedves Tibor?
- Erre. – Ezzel középső ujjam kitartom felé.
Az elszabaduló káosz és zűrzavar szinte már várható volt. A hátam mögül, pont a két vállam fölött vöröses energia csap át, egyenesen a kaszás felé irányulva, ám egy önfeláldozó bikaember beveti magát a nyaláb elé, ezzel adva életét a feletteséért. A lény szinte darabokra robban, az öltönyös pedig int egyet, mire tizenkilenc támadó indul meg felénk a minket körülvevő dombokról.
Angi felüvölt, és harcba veti magát. Pengéje úgy süvít, mintha évtizedek óta forgatna kardot. Most leginkább egy harcos amazonra emlékeztet. Újra és újra lesújt, kardpengés félreismerhetetlen hangját hossza a szellő. Mellette az imp is munkához lát, ketten próbálják keresztülverekedni magukat a tömegen. Gábor a kaszást próbálja lefoglalni, ám minden siker nélkül, ugyanis annak így már volt elég ideje, hogy megvédje magát a mágikus támadásoktól. Kezében megjelenik egy lángoló hosszú kard, én pedig elbizonytalanodom, de csak míg a bikafejűek engem is elérne. Pár ütés elől kitérek, majd tűz és fagy keverékét zúdítom támadóimra. A bikafejűek szívósabbak, mint ahogy először hittem, nem is értem, a húgom hogy vágott le hirtelen kettőt már az elején. Hiába súlytok le rájuk újra és újra, egyszerűen nem hajlandóak elzuhanni. A kaszás pedig csak áll az eddigi helyén, és figyeli az eseményeket.
Kezeimet széttárom, és megidézek közöttük egy jéglándzsát. Ez már hatásosabb fegyvernek tűnik, úgy néz ki, immunisak a mágiára. Gábor felé pillantok, aki valahonnan elővarázsolt két tőrt, és azokkal próbálja visszatartani támadóit. Felkészült a srác. Az öltönyös piperkőc ekkor megindul. Egyből varázslatok hosszú sorát indítom meg felé, de kardjával valahogy kivédi azokat. A lándzsám hatalmasat csendül, ahogy összecsapom kardpengéjével. Kék és vörös energia örvénylik körülöttünk minden ütésnél, szúrásnál, vágásnál, hárításnál és lökésnél.
- Add fel, kiválasztott. Ebben a csatában te nem nyerhetsz.
- Ó, nem olyan könnyű engem megölni… - Vigyorom bárkit elrettentene.
- Ki mondta, hogy meg akarlak ölni? – Kérdi, majd elpillant a vállam fölött.
Ahogy odakapnám a fejem, a lángoló kard markolatgombjával ráüt a tarkómra, mire én elesek. Még homályosan látom, ahogy négy bikafejű rángatja a húgom valahova. Az impet elég súlyosan lefoglalták hatan, Gábor is meg van fogva, őt öten állják körül.
- Ne! – Üvöltöm, és felpattanok. Egyenesen Angéla felé rohannék, de minotauruszok ugranak elém, mögöttük pedig a kaszás vigyorog.
- Öt napod van dönteni, Kiválasztott. A húgod életéért cserébe szolgálj minket. Ha rosszul döntesz, a cicababa meghal.
- Rohadjatok meg! – Kiáltom, és az ég felé emelem a kezem. A felhők a fejünk fölött örvényleni kezdenek.
Pontosan nem tudom, mit csinálok, csak azt látom, hogy mindenki elképedve néz fölfelé. A felhők vörös színt öltenek, és a következő pillanatban halálos tűzesőt kezdenek zúdítani a bányára. Gábor kis barátja mellé ugrik, és vörösesfekete energiaburkot von maguk köré. A kaszás állja a tüzet, de szolgái fájdalmasan felüvöltenek minden napalm-esőcsepp hatására.
Mélyen belenézek a démon szemeibe, és megforgatom kezeim között a jéglándzsát, majd felé hajítom. Könnyedén elüti azt a kardjával. A domb tetejéről pedig különös csatakiáltást hallok. Felpillantok, és négy alakot látok lefelé rohanni.
Az egyik vékony, magas, szőke, szemüveg ül az orrán. Egy lány. Kezében egy hosszú íjat látok, amit egyből felajz, és kilövi az egyik bikalényre. A nyílvessző halálos pontossággal talál be, átütve egy nyaki ütőeret.
A második egy magas, sötétbarna hajú fiatalember. Ő egy tűzoltóbaltát tart a kezében, és még le sem ér hozzánk, máris támad. Leveti magát a peremről, és szétzúzza az egyik bikafejű koponyáját esés közben.
A harmadik egy vörös hajú lány. Térdig érő csizmája, fekete nadrágja, vörös felsője és bokáig érő bőrkabátja egy csábos hölgyet sejtet. Ő érkezik a leglassabban, mivel két bőrkesztyűs kezével mintha folyamatosan furcsa jelek sorozatát mintázná, majd a lábai alól felszálló por különös alakot kezd felvenni. A porszemek lassan izzani kezdenek, és elkezdenek formát ölteni. A gyémánt leopárd, mely a varázslatnak köszönhetően létrejön, hamarosan leveti magát a peremről, mögötte a vörös hajú fiatallal, akinek a kezében szinte a semmiből jelenik meg a hosszú, díszes tőr. A negyedik figura pedig egy… Kicsit nehéz elhinnem, amit látok. Egy majd három méter magas, kissé pocakosnak tűnő lény robog mögöttük mint egy teljes gyorsvonat. Bőre olyan vörös, akár a lenyugvó nap, szemei sárgán villognak. Izomzata hihetetlenül elnagyoltnak tűnik. Ujjai között két mérhetetlenül nagy húsvágó bárdot szorongat. Ahogy ezek megérkeznek, a káosz súlyosbodik.
Az üvegleopárd úgy vadászik, hogy azt öröm nézni. Fogai csontokat zúznak össze, húst tépnek, ám gazdája sem rest. A vörös leányzó olyan gyorsan pörög, ugrik, vetődik, mint egy igazi macska. Tőre nem ejt súlyos sebeket, ám a sok apróbb sebből vérző bikafejűek tántorogni kezdenek.
A rövid, barna hajú fiatalember a baltával viszont már más tészta. Ő nem gyors, de pontos, és látszólag ismeretlen forrásból szerzi az erejét, mivel egy-egy ütéssel kart, vagy épp lábat nyes le. Egyszerre csak egy ellenféllel harcol, de azt szó szerint darabokra szedi.
A vörös bőrű óriás sem lehet épp a szépség és a művészetek híve, mivel ő maga sem szórakozik. Nemes egyszerűséggel minden szembejövő ellenfelére ráüt a húsvágó bárddal, vagy épp hatalmas térdeinek egyike találja elemi erővel gyomron, vagy egyéb kínos részen támadóit.
A szőke íjászlány fentről észveszejtő gyorsasággal ereszti útjára a nyílvesszőket, ezzel szorítva egyre hátrább a Gábort, vagy épp az engem szorongató bikalényeket. A tüzes vihar nem áll el, ám látszólag őket is olyan védőaura övezi, mint a boszorkánymestert.
A kaszás dühösen felhorkan, és eltűnik a szemeim elől. Angi mellett pillantom meg. A lányt még mindig szorosan fogják elrablói, és most ott van a piperkőc is. Int egyet, mire sötét folt jelenik meg a valóság szövedékén. A húgomat szó szerint áthajítják, majd utána ugranak. Támadóink, már akik még élnek, fejvesztve menekülnének, de a kapu hamarosan bezárul. Aki a nyakunkon maradt, azt hamar a túlvilágra küldjük. A kefehajú fiatalember látszólag ismeri a többieket. Kezet fog velük, ölelgetik egymást. A tűzeső is felhagy a hullással, a vörös felhő szétoszlik a fejünk felett. De nem tudok megnyugodni. Elrabolták a testvéremet. A háttérben a többiek halkan tanácskoznak, majd elém állnak.
- Bemutatnám a csapatomat, és jómagamat. Szólíts csak Gabrielnek. – Kezdi Gábor. – Ő itt Susanne, Steve, Lamia és ez a nagydarab vörös itt Robust.
- Csodás. Mit akartok? – Kérdem, miközben lassan leülök egy kőre, és tenyerembe hajtom a fejem.
- Segíteni akarunk.
- Mégis hogyan?
- A lányt minden bizonnyal Nihilumba vitték.
- Hova?
- A pokolba nem teheti be a lábát élő. A földön viszont a felszínen nem járhat démon. Tehát olyan helyre vitték, ahol mind a kettő megfér egyszerre. Ez pedig csak Nihilum lehet.
- És mi ez a Nihilum?
- Fogalmazzunk úgy, hogy a terek közötti tér. Ott elvileg nincs semmi…
- Akkor miért vitték oda?
Gábor elővesz a táskájából egy könyvet, és lapozgatni kezd benne. A könyvön furcsa jelek látszanak, lapjai világosszürkék. Kötése fekete bőr, és csontok, koponyák díszítik, melyeket látszólag a minta eredetijeiből faragtak.
- Bár Nihilumban nem vala semmi sokáig, az alvilág és a sötétség erői nehéz várakat, erődítményeket húztak oda fel, s ott folytatták azon háborút, melyet nem akarták vala, hogy ember szeme lásson. Ott székel a pokol hét legnagyobb hadura: Gula, vagy más néven Baal, Fornicatio, vagy más néven Mephisto, Avaritia, vagy más néven Amun, Tristitia, vagy más néven Teraphim, Ira, vagy más néven Ephiniel, Acedia, vagy más néven Akimus, Vanagloria, vagy ahogy páran ismerik, Vuster, és Superbia, vagy ahogy egyesek hívják, Sephiroth.
- Hét? Ugye nem a hét főbűn? – Sóhajtok fel.
- De. Baal a falánkság. Mephisto a bujaság. Amun a fösvénység. Teraphim a kevélység, Ephiniel az irigység, Akimus a restség, Sephiroth pedig a harag.
- És melyiknél lehet?
- Nem tudjuk még, a kaszások máshoz tartoznak.
- Kihez?
- Hadephim, vagy Hádész a kaszások vezetője. Ő afféle alvállalkozó. Nem igazi gonosz, csak bérbe adja a munkaerejét. Ő alapvetően a purgatóriumban él.
- Fain. Akkor most?
- Nos, két lehetőségünk van. Most rögtön útnak indulunk, és belevetjük magunkat a Nihilumba, vagy épp hazautazunk, és felszedjük a társaitokat. Melyik legyen?
- Menjünk Nihilumba.
- De nem mindannyian…
- Mi?
- Úgy tudjuk, valami készül Pesten. A többiek visszamennek. Csak mi hárman megyünk a semmibe.
- Nekem mindegy. Csak a húgomat akarom visszakapni.
- Ám legyen. Steve, menjetek vissza Susanne –el és Lamia –val Budapestre. Robust, te maradj itt a környéken, itt fogunk felbukkanni.
- És addig mi a francot csinálok? – Kérdez vissza a vörös bőrű lény, hangjában meglepően sok értelemmel.
- Legózol, vagy játszol a sárkánnyal.
- Anyád… - Dörmögi a méretes szörny, de nem vitatkozik tovább.
Robust kinyújtja kezét, mire Gabriel, vagy Gábor, már nem is tudom, hogy hogy hívjam, a táskájából a kezébe nyom egy könyvet. Ahogy az óriás elhúzza azt, látom a szerzőt és a címet: „Victor Hugo: Nyomorultak”. Egy pillanatra meghökkentek, de nem firtatom a dolgot. Miután megtörténtek az újabb búcsúzások, a kecskeszakállas fiatalember rám néz.
- Készülj fel. Amit ott fogsz látni, az durva lesz.
- Miért?
- Képzeld el a legbetegebb, legperverzebb ember álomvilágát, szorozd be tízzel, és add hozzá a hét főbűnt.
- Értem. Csodás.
Gabriel ezzel előveszi a könyvet, és hangosan olvasni kezd belőle.
- Ego to order porta di animadverto! Permissum nos peto nusquam!
Előttünk mintha megremegnek a valóság, és lassan egy fekete folt alakul ki rajta. Egyre tágul és tágul, míg nem egy két méter átmérőjű kör lesz belőle. Ránézek a mellettem állóra, és nem bírom ki megjegyzés nélkül.
- Segget csináltál az univerzumból. Ez impresszív.
- Kösz. – Mondja, bár a fintort nem ismerem fel: Ez vagy mosoly, vagy grimasz.
Int nekem, hogy lépjek előre. Valahogy megbízom az alakban, így lassan felemelem lábam, és átlépek a semmi kapuján. Olyan, mintha ébenfekete zselében úsznék, majd hirtelen szilárd talajt ér a lábam. Az egész nem lehetett hosszabb pár másodpercnél. Hamarosan Gabriel is feltűnik mellettem, és megnyugszom. Körbepillantok. Egy sziklasivatag közepén állunk, egy kisebb hegyen. A távolban egy város fényei égnek. A magasban különös, tollas kígyókra emlékeztető lények szállnak. Alattunk egy csapat pokolkutya látszólag egy mamut csontvázán rágódik.
- Üdv Nihilumban… - Mondja a fiatalember gyászos hangon. Most valahogy megértem a hanghordozását…

Hetedik fejezet: A harcosok leánya (2. rész)

De elkések, mire elkaphatnám, már elrugaszkodik, és beleveti magát a vízbe. Dermedten nézek pár másodpercig a vízre, majd legyintek. A húgom hisztérikus rohamait majd később rendezem le, most először a gyíkot veszem kezelésbe.
Lassan visszaballagok a barlang nagytermébe, és ránézek a hüllőre. A pikkelyes ragadozó érdeklődve néz rám, majd felemeli a fejét, és megrázza.
- Családi problémák? – Kérdi kissé gúnyos hangon.
- Te csak ne avatkozz bele.
- Most, hogy nincs itt a kard, nem vagyok olyan védtelen, mint eddig.
- Mi?
- A kard miatt veszítettem az erőmből. De most, hogy a lány elvitte, minden probléma nélkül darabokra téphetlek.
- Érdekes tényállás. De most beszéljünk másról.
- Beszéljünk a húgodról.
- Minek?
- Olyasmi ő, amivel fontos, hogy számolj.
- Egészen pontosan miért?
- Ő egy káoszlény.
- Egészségedre!
- Ó, milyen tudatlan vagy! – A sárkány látványosan megforgatja szemeit. – A káoszlények olyan teremtmények, kiknek testében vadul kavarog a mágia. Bármi lehet belőle: Vámpír, démon, troll, tündér, farkasember, tengu, szellem, ghoul, de akár még sárkány is.
- Te ezt komolyan mondod?
- Nem, csak unatkozom, és hülyeségeket beszélek. – Ennyi erővel egy szarkazmus táblát is felemelhetett volna. – Persze, hogy komolyan mondom.
- Csodálatos… - Sóhajtok, és leülök egy kőre. – Miért zúdít a nyakamba a sors mindent?
- Azért, mert te vagy az egyike a hét kiválasztottnak.
- Tudom. Én vagyok Morgó.
- Egészségedre… - Most ő játssza el azt, amit pár másodperce én.
- A hét törpe? Nem vágod?
- Nem feltétlenül.
- Aha. Nos, olvass kicsit többet.
- Miért kerestél fel egészen pontosan, Kiválasztott?
- Mert szeretném megkérdezni, hogy mit tudsz a démoni invázióról.
- Nem sokat. De sötét erők gyülekeznek. – Komolyan, a fazon egy kliségyűjtemény. – Viharfelhők kavarognak a fejünk fölött. Ezernyi árny vetül a jövő szövedékére.
- Még pár közhelyet, ha kérhetném…
- Nagyon vicces. De nem hagyhatom el egy darabig ezt a barlangot.
- Miért?
- Mert megszeghetetlen esküt tettem valakinek.
- Kinek?
- Egy mágus járt nálam, és megesketett, hogy amíg nem találom meg a lovasom, nem léphetek innen ki.
- Nagyon csodálatos. És mondd csak… - Ekkor hallom meg a hihetetlenül erős döndülést valahonnan. – Ez mi volt?
- A felszínről jött.
- ANGI! – Üvöltöm, és már rohanok is teljes erőmből a tó felé. Belevetem magam, és úszom. A víz felszíne fölött már vörös villanásokat látok, a robbanások és becsapódások zajai áttörnek a folyadékon is.
Magam mögött felhevítem a vizet, ami gőzzé válik, és szinte kirobbant engem a felszínen át. Ahogy leérkezem, víztől csöpögve, hihetetlen látvány tárul a szemem elé.
Angi a kezében a karddal áll, két levágott, különös teremtmény holtteste előtt. A lények vagy két méter magasak lehettek éltükben, két kéz, két láb, egy fej. Leginkább a minotaurusz ábrázolásokra emlékeztetnek. De megtekinthetem az élő példányokat is, mert vannak még vagy húszan. Vezetőjük egy öltönyös ficsúr, vörösen világító szemekkel. Nagyot sóhajtok: Még egy kaszás. Angi nem öltözött fel, nem volt ideje, még mindig úgy van, ahogy volt: Farmer és melltartó, zokni, cipő, póló nélkül. A bikafejűek tökéletes körben állnak körülöttünk. És van még velünk valaki.
Fekete, sörteszerű haj, kecskeszakáll, vidám tekintet, System of a Down póló: Gábor, akit a buszon ismertem meg. Mellette ott áll impje is, bár most hirtelen jó fél méterrel magasabb, mint a korábban látott harminc centis apróság, a kezei között pedig egy komplett handzsárt szorongat. A fiatalember egy könyvet tart a bal kezében, jobbjában pedig egy vörös színű energiagömb pulzál.
- Itt meg mi a franc folyik? – Morgom magamnak, és gyorsan odarohanok testvérem mellé. – Mi történt?
- Valahogy ránk találtak. Megtámadtak, de az első hullámot visszavertem. – Válaszolja Angi.
- És ő mit keres itt?
- Kábé most bukkant fel a szürke kutyával együtt, és mellénk álltak. Állítólag a démonok ellenségei.
- Te Gábor! – Szólok oda a boszorkánymesternek. – Hogy kerültél ide?
- Olyan érzésem volt, hogy itt kell lennem.
- Akkor már csak egyet nem értek. – Mondom, és ezzel előrébb lépek, a kaszásra meredve. – Ti meg hogy a pokolba jöttetek rá, hogy hol vagyunk? – Üvöltöm oda, majd körülnézek. – Jah, hogy föld alatt vagyunk egy rohadt nagy kőfejtőben is. Ez baromi érdekes logika.

Hetedik fejezet: A harcosok leánya (1. rész)

Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki hirtelen a mellkasomra ugrik. Ijedtemben hatalmasat lökök támadómon, és felpattanok. Angi úgy zuhan rá a legalább négy méterre lévő kanapéra, hogy az ülőalkalmatosság vele, és a rajta ébredező Tivalddal együtt felborul.
- Normális vagy?
- Igen… - Kel fel a húgom vigyorogva. – Hallod! El akarok menni Pécsre!
- Minek? – Kérdem halkan.
- Mert ott van egy Sárkány. – Hallom Szárnyas hangját, aki még mindig kifelé bámul az ablakon.
- Első kérdés: Ez ok? Második: Te egész éjjel ott álltál?
- Első válasz: Igen, ez egy nagyon jó ok. Fél órán át beszélgettem Angéla kisasszonnyal, és szerintem is nagyon jó ötlet. Akár egy erős szövetségest is találhatunk benne. Második válasz: Zavar?
- Nem, nem zavar. De milyen szövetségest lelhetünk mi egy vadállatban?
- A sárkány nem vadállat… - Mondja Tivald, miközben feltápászkodik. – Értelmes lény. Lehet, hogy még lovast is fog választani.
- Mi van?
- Nem hallottál soha Sárkánylovasokról?
- Egy elhibázott fantasy klisével jössz nekem?
- Nem. Egy komoly fegyverténnyel.
- Milyen fegyvertény lehet egy túlméretezett pikkelyes öngyújtó?
- Hé, több tiszteletet! – Vágja oda Lucifer.
- Jó. És miért pont ma?
- Azért, mert ma biztosan ébren lesz.
- Miért?
- Mert ma van a Sárkányok nagy ünnepe.
- Ezeknek ünnepe is van?
- Igen. – Válaszol Tivald. – A Nemzés Ünnepe előtti hetedik nap a Sárkányok azon napja, mikor a legerősebb bennük a mágia.
Hamarosan Viktor és Zita is kiveszi a részét a vitából, és végül megegyezünk, hogy látogatást teszek a sárkánynál. A húgomat viszem magammal, a többiek addig megpróbálnak utána járni, hogy tartózkodik-e démoni tábornok Budapesten. De nem kocsival megyünk. Ránézek az órára: Fél nyolc. Ha nagyon belehúzunk, dél körül le is érhetünk. Hamarosan már felöltözve állunk az ajtó előtt. Lucifer odalép elém, és megfogja a vállam.
- Most nagyon figyelj rám, Tibor. – Kezdi olyan fura hangsúllyal, hogy elfog a komorság. – A sárkányok büszke lények. Tisztelettel kell beszélnetek vele. Ne menjetek be a városba. Egy megállóval Pécs előtt szálljatok le.
- Rendben. – Nem kötök bele semmibe, ő jobban tudja, hogy kell kezelni egy ilyen helyzetet.
- És még valami… - Ezzel benyúl a ballonkabátja alá, és elővesz valamit. – Ezt vidd magaddal.
Ha nem lenne ennyire komikus a helyzet, őszintén meglepődnék, de így csak elmosolyodni tudok. Szárnyas ugyanis egy hosszú, fekete kardot húz elő a kabát alól. Nem tudom, hogy fért be oda, mivel a penge legalább egy méter hosszú, a markolat vagy harminc centit rárak a bökőre. A keresztvas két sárkányfejben végződik, a markolat pedig egy hüllőszerű kezet mintáz, amely egy fekete, csillogó követ fog.
- Ez mi?
- Ez itt az Draconis Veneratio, azaz a Sárkányok Becsülete. Az első sárkány adta még egykor egy embernek. Amíg ez nálad van, nem eshet bajod.
- És nem fognak belekötni a rendőrök?
- Nem. A kardot csak te látod, amíg elő nem húzod.
Csak bólintok. Kihúzom a fegyvert a fekete kardhüvelyből, majd megnézem. A penge szintén ébenfekete, rajta ezüst jelekkel. A kardot felkötöm az oldalamra, és kilépek. Mögöttem Angi jön, szinte szökellve. Ahogy lefelé sétálunk, fura mód nem szól semmit. A Népligetbe megyünk, és felszállunk a pontosan kilenckor induló buszra. Négy óra utazás áll előttünk. Nem tudunk egymás mellé ülni, így egy fiatalember mellé kell beférkőznöm a székbe. A srác nem lehet több húsz évesnél. Erős, pézsmaszerű, fekete haja és kecskeszakálla van, szemei szintén sötétek. Egy System of a Down –os pulóvert visel, fekete farmerral és bakanccsal. Ahogy leveszem a kardot, és magam elé támasztom, látom, hogy egy pillanatra elkerekednek a szemei.
- Valami probléma van?
- Szép a bökőd.
- Te látod?
- Ó, én december huszonegy óta sok dolgot látok. Olyan dolgokat, amiktől kettéállna a füled.
- Például miket?
- Például impeket.
- Azok mik?
- Egy imp, az ilyen. – Mondja, majd széthúzza hátizsákja cipzárját. Egy öklömnyinél kicsit nagyobb, szürke fej bukkan elő belőle. Fülei, szája, orra látszólag nincs, két hatalmas, borvörös szeme pedig nem mutatja, merre néz. A kis lény rám mered, majd a fiatalemberre, aki valamit mondd neki ismeretlen nyelven, mire a kis lény biccent, és visszabújik a táskába.
- Ki vagy te? – Kérdem halkan.
- A nevem Gábor. És magamat szeretem… Fogalmazzunk úgy, boszorkánymesternek nevezni.
- Nem vagy te egy kicsit túl közlékeny?
- Aki elfogadja, elfogadja. Aki nem, az meg meneküljön sikítva. Leszarom.
- Szép hozzáállás. És merre tartasz?
- Pécsre.
- Mi célból?
- Van ott egy könyv, amit meg kell szereznem.
- És mi a címe?
- Pontosan nem tudom értelmezni, valami latin baromság. De lefordítva valahogy úgy hangzik, hogy „Az Éjszaka kézikönyve: Útmutató a Holtakhoz és a Lelkekhez”.
- Szép. Gondolom nincs barátnőd.
- De van, és hetero vagyok. Bár te helyes srác vagy, ez tény, de sajnos nincs nálam esélyed.
- Hülye. Csak gondoltam egy megrögzött sátánista nem sok barátnőt tart fenn.
- Nem vagyok sátánista. De minden hatalom kétélű fegyver.
- Ezt hogy érted?
- Vegyünk egy pisztolyt. Lehet vele embert ölni, igaz?
- Igaz.
- Nem mindegy, hogy egy sorozatos erőszaktevőt ölsz meg vele, aki miatt a nők már ki sem mernek menni az utcára, vagy egy köztiszteletben álló rendőrtisztet, aki védte a civileket.
- Mindkettőért börtönbe jutsz.
- Ez lényegtelen. A lényeg, hogy a lelked miként fogja érezni magát utána.
- Tiszta sor. Tehát a sötétség ereje kell a jó ügy érdekében?
- Igen.
- Te budapesti vagy?
- Igen. Miért?
- Ha visszajövünk, lehet, hogy el kellene beszélgetnünk pár dologról.
- Mégis mi lenne a közös témánk?
- Pár dolog. – Ezzel a mutatóujjam hegyére teremtettem egy apró lángot, majd eloltottam.
Az út további részében nem beszéltem a fiatalemberrel, aki látszólag belefeledkezett egy Ray Bradbury regénybe, a Holdkórosok temetőjébe. Furcsa egy srác, annyi szent.
Szekszárdnál végre leszáll Angi mellől az öregúr, én pedig át tudok ülni mellé. Kedélyesen beszélgetünk, mintha nem is sárkányra mennénk „vadászni”. Pécsváradon szállunk le, majd taxit hívunk. A leglogikusabb ötlet, hogy a bányában kell megtalálnunk a szárnyas szörnyeteget.
Mikor odaérünk, kiszállunk, és kifizetjük a sofőrt, és az elhajt, jelentőségteljes pillantást váltunk. Átmászunk egy drótkerítésen, mely a túlontúl bátrakat zárta eddig ki. A gödör legalább kilencven méter mély, aljában még most is víz áll. A lefelé vezető úton mindenütt eldobált szerszámokat látunk. Ásók, csákányok, kalapácsok, vonalzók, tollak, mérőeszközök hevernek mindenütt. Itt látták először, és utoljára a mi kedves hüllőnket. És azóta se mer senki lejönni ide. Ahogy leérünk a legaljára, körbepillantunk.
- És most mi lesz? – Kérdi Angi idegesen.
- Összeütöd kétszer a sarkad, és hazarepülsz, Dorothy. – Próbálok humorizálni, nem sok sikerrel.
- Látsz valahol barlangot?
- Nem.
- Akkor?
- Honnan tudjam? Mi vagyok én, Sárkányológus?
- Nem, de te vagy a Kiválasztott.
- Ettől még nem kell mindent tudnom. – Válaszolom, majd beugrik.
- Néztél erről a helyről neten képeket?
- Igen. Miért?
- Ilyen magas volt a víz eddig is?
- Hát… Azok csak képek voltak, de talán nem. Miért?
- Nézd meg a falakat alul. Olyan, mintha korábban a víz legalább négy-öt méterrel magasabban lett volna.
- Azt akarod mondani, hogy… - Nem fejezi be a mondatot.
- A Sárkányunk vizes lélek.
Ezzel ledobom kabátom a földre, majd cipőmet és zoknimat is. Leveszem pólómat, és a kupac mellé rakom. A kard szíját átvetem a vállamon, majd Angélára nézek. Intek neki, hogy kövessen, és mikor ő is nekivetkőzött egy szál farmerre és melltartóra, belevetjük magunkat a vízbe.
Rohadt hideg takonyba zuhanunk. Szinte remélem, hogy egyből betörjük a fejünket valamiben, és így nem kell egy húsz méteres ragadozó konyhaasztalára feküdnünk önszántunkból. De nem történt baj. Ahogy beértünk, körbepillanthattunk. A víz felszínén áttörtek a nap sugarai, és bevilágították az enyhén zavaros látképet. Igazam volt korábban. A tó alján egy hatalmas, majd nyolc méter átmérőjű gödör indul. Erős karcsapásokkal indulunk meg arra, reménykedve abban, hogy a levegőnk kitart. Közel tíz másodperc alatt odaérünk, és megvizsgáljuk. A barlang elfordul, és halad tovább. Visszaúszunk a felszínre, és újból mély levegőt veszünk.
Magamban átkozom Hollywood –ot, amiért minden átkozott filmszereplője képes tíz percet merülni egy levegővel. Újra alábukunk, és most kicsit nyugodtabb, lassabb, ám nagyobb mozdulatokkal úszunk, hogy ne égessük el az összes oxigént tüdőnkből. Szerencsénk van. Nem sokkal később a barlang újból fordul, ezúttal felfelé, és kiér a vízszint alól. Ahogy felbukkanunk, iszonyatos bűz csapja meg az orrunkat. Pár másodpercbe beletelik, hogy felfogjam, ez bizony kénszag. Kimászunk a vízből, és didergünk. Látom, hogy Angi nagyon nem bírja az alig nulla fokos levegőt. Létrehozok egy tűzgömböt, és a mellett melegszünk meg.
Pár perc múlva elindulunk befelé a barlangban, és közben leveszem a kardot a vállamról, majd Angi felé nyújtom.
- Tessék, vedd fel. Szárnyas szerint ez meg fog védeni, ha baj van.
- Ez végig nálad volt? – Néz rám elhűlve.
- Ehhez szokj hozzá, és üdv Csodaországban.
Elveszi a kardot, és a vállára akasztja. Tovább haladunk befelé, a sötétbe. Kinyitom egyik tenyerem, kicsit magam elé tartom, és megidézek benne egy lángot. Annak fénykörében folytatjuk utunkat. Pár méter után meghalljuk azt a furcsa, különös, mély, ütemes búgást, mely leginkább egy ősi kürt hangjára emlékeztet. Egyelőre halk, de ahogy tovább haladunk, fokozódik ereje.
És hamarosan meg is pillantjuk a hang forrását. A lény teste hatalmas, majdnem huszonöt-harminc méter az orra hegyétől a farka végéig. Sötétzöld testén barna csíkok látszanak. Négy hatalmas lábát most maga alá húzza. Hátán két hatalmas, szinte már ormótlanul nagynak tűnő szárny látható, melyek félig összehúzva pihennek. A fej… A fej tipikus fantasy ábrázolásokra emlékeztet. Álláról végig mindenhol kis pikkelynyúlványok lógnak le, mintha szakálla lenne. Szemei hatalmasak, sárgák, közepükön egy-egy fekete vonallal. Feje tetején két hatalmas szarv, mely nyaka fölé emelkedik. Vagy egy percen át csak megilletődve bámuljuk mind a ketten. Tudtuk, hova jövünk, de most, hogy itt állunk előtte, lebilincsel a gigászi, büszke lény. Ami ebben a pillanatban észrevesz minket, és ijesztő gyorsasággal ugrik négy lábra. A testtartása leginkább a támadni készülő farkasra emlékeztet, ahogy méreget minket, majd a fejünkben megszólal egy mély bariton hang…
- Kik vagytok, és mit akartok tőlem?
- Beszélgetni jöttünk! – Kiáltja vissza Angi. Ahogy rá nézek, eltátom a szám. Teljesen nyugodt, és mosolyog.
- És miről akartok beszélgetni?
- Igazából szeretnénk a segítséged kérni a démonok elleni harcban!
- Nem szállhatok háborúba, ez az emberek dolga.
- És semmivel nem győzhetnénk meg?
- Egy mód lenne csak rá: Ha lenne valaki, aki hajlandó lenne a lovasommá válni.
- Fantasy klisé… - Morgom az orrom alá, de nem merek beleszólni a dialógusba, nehogy megbántsam a hüllőt.
- És mi kellene ehhez? – Kérdi a húgom.
- Büszkeség, bátorság, becsület, tiszta lélek, és az, hogy felvállald, hogy soha többé nem szakadhatsz el tőlem.
- Milyen értelemben nem szakadhatok el?
- Ha a lovas a sárkánytól messzebbre kerül kétszáz méternél, fogyni kezd az ereje, és negyvennyolc órán belül meghal.
- Én vállalnám ezt a kockázatot!
Először fel sem fogom amit hallottam, ám mikor végre hatalmasat koppan az agyam hátsó rétegeiben, elkapom Angéla karját, és magam felé fordítom egy rántással.
- Te teljesen meg vagy hibbanva? Mit képzelsz te?
- Szükségünk van rá.
- Nekem meg rád. És mi a franc? Még nem is ismer minket, de máris lovasává akar választani téged? Te nem érzed a dologban a kamuszagot?
- Jobban ismerlek titeket, mint hinnéd, Bakonyi Tibor, Bakonyi Miklós és Fehér Judit fia! – Hallom a fejemben már megint a Sárkány hangját.
- Mióta megtörtént a váltás, egyre többen ismernek úgy, hogy én még nem hallottam róluk. – Vetem oda. – Hagyd békén a húgomat! Semmi közöd nem lesz hozzá, amíg csak élek!
- Bátor vagy, és a szíved büszke, de lelked nem tiszta. Ne szólj bele ebbe. Ez Angéla döntése.
- Ne pofázz, te túlméretes gyík! A húgomat nem engedem a közeledbe!
A sárkány dühödt üvöltése megtölti a barlangot, pofájából pedig hatalmas lángcsóva tör ki, egyenesen felém, miközben elvigyorodom, és fagyból építek magam elé pajzsot. Angi felsikolt, és elkapja a karom, de nem bír kibillenteni az egyensúlyomból.
- Hagyd békén! – Sikítja nekem. Nekem? Miért én hagyjam békén?
Észre sem vettem eddig, hogy mi történt. Nem csak pajzsot hoztam létre, de abból fagydárdák indultak el, és bebörtönözték a hüllőt.
- Kiválasztott! Engedj el! – Hallom a fejemben újra.
- Hagyd békén a húgomat.
- És ha én ezt akarom? – Üvölti Angi könnyes szemmel. – És ha nekem ez kell?
- Akkor éretlen és gyerekes vagy.
- És? Nem lehetek az? Szörnyetegek, démonok, a bátyám a pokol szökevénye, és nem lehetek gyerekes? – A végét szinte sikoltja, majd könnyezve kirohan a barlangból.
- Marad, ül! – Üvöltöm rá a sárkányra, miközben leolvasztom fagybörtönét, és Angéla után rohanok.

Hatodik fejezet: Álmodott valóság, valóságos álom

Köröttem sötét minden. A földön fekszem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a felém rohanó kisteher, és az alkohol az ereimben. Lassan kinyitom a szemem. A föld vörös színű, mindenütt por kavarog. Valahol a közelben tűz ropogását hallom. Feltápászkodom, és végignézek magamon. Zsákvászon nadrágot viselek, melyet vékony, durva kötéllel kötöttek meg, és ugyanilyen inget, melynek ujja a könyökömig ér. Mezítláb vagyok. Úgy hat méterre máglya lobog, rajta néma, de még mindig rángatózó testekkel. Elszörnyedek. Hol vagyok? A kimondatlan kérdésemre hamar választ kapok.
- Üdvözletem a pokolban. – Szól egy hang. Lassan megfordulok, és ránézek az engem üdvözlőre.
Különös, de nem ijedek meg. A lény humanoid: Két kéz, két láb, egy fej, de bőre ébenfekete, szemei vörösen világítanak. Úgy két és fél méter lehet, és egy barna ágyékkötő az összes ruházata. A lábait jobban megnézve látom, hogy furcsa ívben állnak, mintha nem is ember, hanem kecske lábai lennének. A végükön hatalmas paták éktelenkednek. Lábait fekete szőr borítja. Kezében hosszú botot tart, majd feje fölé ér vagy húsz centivel.
- Ki vagy te? – Kérdem, és körbehordozom tekintetem.
- Én leszek a vezetőd. Én mutatom meg ezt a helyet.
- A vezetőm?
- Igen. A jellemed, a tetteid feljogosítottak arra, hogy Lucifer egyik kapitánya légy.
Kár, hogy a máglya fénykörén kívülre nem látok, így be kell érnem ezzel az alig tíz méter átmérőjű körrel. Tükörsima föld, vörös porral borítva. Középen a már fentebb említett máglya, melyet vagy harminc testből raktak. Megropogtatom vállaim.
- És mi is tett engem erre alkalmassá?
- Érzéketlen, számító, de racionális elme vagy, ki ismeri a saját határait, és tudja, hogy mit kell tennie céljai érdekében.
- Valaki végre értékeli ezeket bennem.
A fekete lény a hosszú bot végét a tűzbe mártja, majd mikor kihúzza, a fekete bot végén is karmazsin lángok táncolnak, majd hat méteres fénykört alkotva.
- Legalább a neved megtudhatom? – Kérdem halkan.
- A nevem Tanachus, és egy vándordémon vagyok.
- Vándordémon?
- Mi visszük a híreket a pokol kilenc bugyra között.
- Most hol vagyunk?
- Dis városának kapujától nem messze, a hatodik kör szélén.
- Zseniális.
- Igen. De nem véletlenül vagyunk itt.
- Pontosan miért is?
- Egyrészt, te, mint hitetlen, alapvetően ide tartozol. Másrészt Lucifer toborzói most itt vannak. Ők fognak elvinni téged a Sötét Herceghez.
- Nos, mit jelent Lucifer kapitányának lenni?
- Ez egy különleges helyzet. A Herceg meg akarja hódítani a Földet. Hét területre hét kapitány, ahogy elrendeltetett, mikor megszületett a nagy terv.
- És én lennék az egyik?
- Te lennél az európai…
- Szép… Mondhatom.
Elindulunk a máglya fénykörének széle felé. A sötéten átvágni nem könnyű. Vagy egy órán át gyalogolunk, mire meglátom a hatalmas szakadékot, melyből vörös fény tör elő. További hat órának érzem, míg odaérünk a széléhez, és végre letekinthetek. Az állam leesik a látványtól.
A szakadék majd két kilométer széles, se elejét, se végét nem látni a messzeségben. Keresztbe több tízezer híd ível rajta keresztül, melyek barlangokat, sziklaperemeket kötnek össze. Dis városa olyan, mint egy furcsa fantasy törpe település. Ezer féle és fajta elkínzott lélek és démon rója az utcáit folyamatosan, furcsa kavalkádként. A vándordémon megfogja a karom, és letaszít, majd utánam ugrik. Zuhanás közben üvöltök, ahogy torkomon kifér, és ezzel sikeresen látványossággá teszem magam: Minden szempár, vagy épp magányos szemgolyó felém fordul.
Amikor a démon maga is leér föntről a harmadik szintre, ahol én arccal fogtam fel a becsapódást, röhögve rángat fel.
- Itt nem sérül a tested, amíg mi nem akarjuk. – Hangja mély és átható, mint egy különös hajókürt.
- Erről szólhattál volna előbb is.
- Lehet. Nos, itt elvállnak útjaink.
- Miért?
- Mert én csak ideáig hozhattalak. Menj be abba a barlangba, és keresd Fhaniust. Ő majd tovább visz téged. – Mutat egy ember magas, majd tíz méter széles járatra.
- Rendben. Akkor, viszlát.
- Remélem, még találkozunk. – Szól oda, majd távozik.
Ránézek a barlangra, és félre hajtom kicsit a fejem. Fura érzésem támad. Otthonos a környezet. Mintha ide tartoznék. Lassan elindulok a kijelölt irányba, és közben ismételgetem magamban a nevet. Fhanius, Fhanius, Fhanius. Csak el ne szúrjam. Ahogy belépek, másik hét alakot látok meg. Hat embert, és egy hat karú, két fejű különös, zöld bőrű teremtményt. Feltételezem, ő Fhanius. A másik hat, három férfi és három nő, a közelében állnak, és beszélgetnek. Látszólag várnak valamire. Ahogy a nagy zöldség megpillant, felém indul, és elröhögi magát.
- Na mi van? – Kérdezi. Most kezdek rájönni, hogy a környékemen mindenki Latinul beszél, mégis értem.
- Semmi különös.
- Késtél, öregem!
- Nem tehetek róla, lassú volt a fuvar.
- Nos, mi a szituáció idelent?
- Semmi különös. A többi hat már lassan egy órája itt van, pedig ők még messzebbről is jöttek.
Ahogy odaérek végre, ránézek a többiekre, és eszembe jutnak a börtönös filmek. Közéjük lépek, és vigyorogva felteszem a legalapvetőbb kérdést, amit ilyenkor fel szoktak tenni.
- Na, ti miért vagytok itt, és honnan jöttetek?
Az első válaszoló egy jól szituált, kissé zilált, fekete hajú fiatalember, barna szemekkel, hegyes állal, és elálló fülekkel. Zsebéből egy elég rossz állapotban lévő cigarettát húz elő, egy Marlbolo –t, és rágyújt. Csak ennyit mond: „Öngyilkosság. New York”
A másik férfi folytatja a sort. Bőre csokoládébarna, szemei és raszta haja feketék. Testalkata sportos, szinte már ijesztően. Furcsa vadság ül szemeiben, mintha bármely pillanatban kész lenne gyilkolni. Egy hatalmas heg húzódik bal szemöldökétől álláig. Az ő válasza: „Gyilkosság. Jamaica.”
A harmadik férfi szőke, kék szemű, több mint két méter magas. Jóval több. Brutálisan izmos testalkata, erős álla, tömpe orra félelmetessé, állatiassá, és butává teszi így, első ránézésre. Mély baritonja az „Istenkáromlás, Norvégia” szavakat mennydörgi.
Az első nő szinte nem illik a képbe. Nem lehet több tizennyolcnál, haja éjfekete, szemei szintén. Arca olyan ártatlanságot tükröz, hogy az már szinte hihetetlen. Alacsony, törékeny alkat. Ajkai teltek, szemei hatalmasak, alakja formás, kifejezetten nőies. Szavai így hangoznak: „Bujaság, Moszkva.” Ki sem néztem volna belőle.
A második nő fekete bőrű, szinte kopasz. Nőies, atletikus alkatú. Szemei elütnek egész lényétől, mert gyönyörű kékek, valahol felmenői között lehetett egy északi ember. Ő talán a második legmagasabb a társaságban, legalább két méterre becsülöm. „Falánkság, Elefántcsontpart.” hallatszik kellemes, lágy hangja.
A harmadik nő barna hajú, átlagos testalkatú és magasságú. Jobb karján mély harapásnyomok látszanak. Zöld szemei szinte világítanak, körmei hosszúak. Nyakán pentagram tetoválás látszik. Már az előtt kitalálom, hogy kimondja. „Eretnekség, Ausztrália.”
- Gyilkosság per öngyilkosság, Magyarország. – Mondom, majd az amerikaira nézek, és megjegyzem. – Dél Európa.
- Kösz. – Szól oda a New Yorki ipse.
- Nos, most, hogy mind itt vagyunk, mi a program? – Kérdi a raszta Fhaniustól, aki csak legyint.
- Semmi különös. Lemegyünk a legalsó szintre, kaptok szállást, beszéltek külön-külön a főnökkel, aztán bemutatunk titeket a hadseregnek.
- Nem is dönthetjük el, hogy elfogadjuk-e a kinevezést? – Kérdi a skandináv óriás.
- Jobb ez a meló, mint az örökkévalóságig tartó szenvedés, nem? – Válaszolja az orosz hölgyemény.
- Ez igaz…
- Akkor jobb, ha indulunk. – Szól Fhanius, majd ruhája rejtekéből egy medált halászik elő, és felemeli.
Egy vörös villanás, és máris megváltozik a táj. Nem a korábbi barlangban állunk, hanem egy palota főbejárata előtt. A palota fényűző, és ha nem a szürke árnyalatai tennék ki az összes színét, még azt is tudnám mondani, hogy szép. Fhanius szélesre tárja a majd tíz méter magas kapukat, és beinvitál minket. Odabent nagy a sürgés-forgás: Démonok és holt lelkek rohangálnak, pakolnak, látszólag nagy dologra készülődnek.
A hatkarú szörnyeteg lépcsősorok sokaságán vezeti fel kis csapatunkat, egyenesen egy trónterembe. A terem nagyjából ötven méter hosszú, és húsz méter széles lehet, két oldalán különös páncélok sorakoznak, különböző fegyvereket tartva acélmarkukban. A padló hófehér márvánnyal borítva, a falak ezüsttel befuttatva, a plafonról aranyozott csillárok lógnak, melyeken majd fél méter magas, harminc centiméter vastag gyertyák ontják a fényt a teremben. A terem végén ezüstből, aranyból, bronzból és obszidián kőből faragva egy hatalmas trónus, melyben egy különös, ide nem illő alak terpeszkedik.
A figura haja ébenfekete, és háta közepéig ér, és bár látszólag férfi, arca még az én szememben is gyönyörűnek tűnik. Testalkata atletikus, izmos. Hófehér csuhát visel. Lassan feláll, és hátából a csuhán keresztül két hatalmas, ébenfekete szárny emelkedik elő. Szélesre tárja azokat, majd elmosolyodik. Arca szép ívű, olyan vonásokkal, melyhez foghatókat még soha nem láttam. Talán ezt lehetne az éteri szépség szavakkal jellemezni, mással úgysem tudnám leírni azt a csodát, ami elém tárul. Mind a heten akaratlanul is fél térdre ereszkedünk.
- Hagyjátok… - Szól kedves, lágy hangján ez a különös angyal. – Álljatok fel, kedves barátaim. Nem szolgák vagytok.
- Köszönjük… - Nyögi ki a jamaikai, miközben lassan feltápászkodunk.
- Ki vagy te? – Kérdi az orosz nő.
- A nevem Lucifer, szolgálatotokra.
- Szolgálatunkra? – Szalad ki a számon.
- Igen. Nem csak engem szolgálnak ezen a helyen, néha-néha, nagy ritkán én is szolgálhatok másokat.
Fura érzés kezd bennem felépülni. Hosszan társalgunk arról, hogy mi is lesz az invázió alatt a dolgunk, hogy mi lesz a jutalmunk, és egyre különösebb előérzet fog el. Valami nagyon nem stimmel. Mikor elengednek minket, hogy körülnézzünk, amíg nem kell minket bemutatni a hadseregnek, kapunk egy-egy szobát. A többiek rajonganak a fickóért, én viszont amennyire csodáltam első pillantásra, most annyira ellenszenves. Mézes-mázos szavú bunkó, semmi több. Ha középiskolában az osztálytársam lett volna, tuti lenyomtam volna a fejét a vécén minden áldott nap.
Elvonulok a szobámba, és leülök az ágy szélére. Nem érzem magam fáradtnak, egyáltalán nem. Szinte fölöslegesnek érzem az ágyat egy holt lélek szobájában, de nem teszem szóvá. És akkor elkezdődik… Gondolataim a menekülés körül kezdenek járni. Egyre erősebben él bennem az érzés, hogy valahogy meg kellene szökni. A jamaikai jön át hozzám először. Ugyanezen gondolatok benne is megfogalmazódtak, és rajtam is látta a bizonytalanságot. Döntünk, hogy szökni fogunk. De hogyan? Miként? Súlyos kérdések. Az amerikait mi ketten keressük meg, és győzködjük, hogy álljon mellénk. Sok munkánkba kerül, de végül sikerül elérni, hogy csatlakozzon. A szőke ork már nehezebb dió lesz. A két méteres benga elég buta ahhoz, hogy bevegye a szöveget, legalábbis látszólag. Meglepetésünkre éppen mint nálunk, megfogalmazódtak benne is a furcsa gondolatok. Túl szép minden, hogy igaz legyen. A bűnös lélek könnyen kételkedik. A három nő így, hogy már több mint a csapat fele szökni akar, könnyen átáll. Egyedül az orosz nővel gyűlik meg a bajunk, mert szerinte… Figyelem, dobpergés: Lucifer helyes, így szívesen maradna. Kis nézeteltérés, az afrikai csaj pedig egyszer megfejeli a svédet, mert az lekurvázza a moszkvait, de végül összeáll a csapat. Már csak tervet kellene kidolgozni az egészre. Felosztjuk a palota szintjeit (pontosan hét van, mint a hét főbűn), és elkezdjük átkutatni, de nem találunk semmit, így nyugovóra térünk.
Arra ébredek, hogy a szobám ajtaja lassan nyílik. A sötétben egy magas, izmos alak sziluettjét látom. Odalép az ágyam mellé. Mozdulni sem merek. Egy kavicsot tesz le mellém, és megszólal.
- Lucifer hatalma itt fog fogni titeket. Fel kell dühítened, és akkor a kavicsot vágd a földhöz. Megnyílik egy átjáró, és visszajuthattok a testetekbe. – A hang egyszerűen ijesztő: hörgő, rekedtes, recés, erős.
Nem tudom senkihez csatolni, ilyet még idelent sem hallottam senkitől. Mióta idelent vagyok, először tör rám valamiért a jeges félelem.
- Várjátok meg, míg kiosztja az adományokat. Később a hasznotokra lesznek. – Fűzi még hozzá, majd az idegen távozik. Nem várok. Összecsődítem a másik hat kapitányjelöltet, és elmesélem nekik, mi történt. Lelkesedéssel kevert aggodalom látszik az arcokon, de csak annyit mondok, hogy egy próbát megér a dolog. Felvetődik a kérdés, hogy hogyan dühítsük fel Lucifert. Hosszas vita után én döntöm el a kérdést: Mikor kiosztja az adományokat, jelentsen ez bármit is, egyszerűen képen törlöm teljes erőből.
Az elkövetkező két nap feszült várakozással telik. Várjuk a nagy pillanatot. Többször is társalgunk Luciferrel, és mindenkinek egyre zavaróbbá válik a Sötét Herceg mézes-mázos, behízelgő stílusa. Valljuk be, egyikünk sem az a nyalizós típus. Jobb szeretjük az egyenes módszereket. Épp ezért választott minket a Herceg, és épp ez lesz számára a katasztrófa. És végre eljön menekülési kísérletünk estéje.
Egy erkélyen állunk, a palota első emeletén, előttünk többmilliós tömeg. Lucifer beszédet tart a nagy lehetőségekről, és arról, hogy a mi segítségünkkel biztos sikert ér el. Több hónapig figyelt minket, így választott ki.
Végre eljön az adományozás pillanata. Mindig, mikor valamelyikünk kap egy képességet, Lucifer mellkasából egy fénylő gömb válik ki, és a kiválasztott „szerencsésbe” lebeg.
Adam, az amerikai a Föld és a Sötétség fölött kap hatalmat. Congo, a jamaikai a Víz és a Halál fölött kap uralmat. Wulfgar, a norvég óriás a Levegő és a Szörnyek fölött kap irányítást. Az afrikai Linda a Természet és a Lélek adományokat kapja. Az orosz Tatjana az Idő és a Test parancsolójává válik. Az ausztrál Samantha a Fény és a Gondolatok nagyasszonyává avanzsáltatik, jómagam pedig a Tűz és a Fagy birtokosává válok. Ezen kívül testi erőnket, állóképességünket, gyorsaságunkat, ügyességünket annyira feljavítja, hogy az átlagember többszörösei leszünk.
És ekkor jön el az én időm. Lucifer épp újra a tömeg felé fordulna, hogy folytassa lelkesítő beszédét, mire én mögé lépek, és megkocogtatom a vállát. A Sötétség Hercege lassan hátrapillant, és már épp szólásra nyitná a száját, mikor karom hátra lendül, és hihetetlen erejű ütést mérek az állcsúcsára, méghozzá olyan ügyesen, hogy nem csak hátratántorodik, de átesik a korláton, és egy teljes emeletet zuhan a tömegbe. Mi gyorsan körbe állunk, és előveszem a kis követ. Pontosan akkor, mikor Lucifer egyetlen szárnycsapással fellendül az erkély korlátjára, a földhöz vágom az apró kavicsot, ami hatalmasat robban. Egy fénylő alagúton száguldok végig, majd felébredek egy…

***

Üvöltve ébredek fel a lakásban. Viktor mellettem felriad, és rám mered. Majd szép lassan mindenki felkel. Körülvesznek, és kérdezgetik, hogy jól vagyok e. A kristály, amit a stadionoknál kaptam Lucifertől porrá omlott. Egyszer használatos. Mindenkit visszaküldök aludni, mondván, csak rosszat álmodtam. Ám Tivaldra jelentőségteljes pillantást vetek. Mikor mindenki lefeküdt végre, és hallom a nyugodt hortyogást, lassan, teljes csendben felkelek. A Kurako felemelkedik a kanapéról, és utánam indul. Újra a tető felé tartunk.
A havazás az óta elállt, a hideg szél is feladta azon tervét, hogy csontig hatoljon az átlagemberek ruhái alatt. A roma felül egy kéményre, én pedig csendben sétálgatok előtte, és dohányzom. Pár percembe telik, míg összegzem gondolataimat, helyre rakom időben az új emlékeket, majd beszélni kezdek.
Tivald csendben hallgatja végig a beszámolómat, egyszer sem kérdez bele. Türelem és aggodalom látszik rajta, ám annál a résznél, ahol a Sötétség Hercegét egy jobbegyenessel átküldöm a korláton, nem bírja ki, hangosan felnevet, és a térdét csapkodja.
- Nem csoda, hogy pikkel rád, testvér! – Vigyorog. – Az egész hadserege előtt megaláztad.
- Most épp nem ezt érzem a leglényegesebb dolognak. – Válaszolok. – Mint mondtam, tőle származik a kiválasztottak ereje. Ő irányítja.
- Ezt a kapcsolatot biztos meg lehet szüntetni.
- Úgy érzem, csak azért vannak még meg a képességeink, mert a puccs után úgy gondolta, jobb neki, ha van pár potenciális szövetségese kicsiny létsíkunkon.
- Jó meglátás. De mi a fenét kezdhetünk ezzel a dologgal?
- Egyrészt, tudjuk, hogy részben a markában vagyunk, de azt is, hogy csak ránk számíthat. De ki lehetett a rejtélyes segítő?
- Belzebub?
- Nem hiszem. Őt még csak nem is láttuk lent a pokolban.
- Talán pont ezért ő.
- Akkor miért mondta, hogy várjuk meg, míg megkapjuk a képességeket? Nem sejtette, hogy ellene fogjuk őket használni?
- Talán ezzel Lucifer legyengítette magát.
- Nem, ez nem így van. – Hallatszott egy harmadik hang, mire mindketten felkaptuk a fejünket. – Elnézést a zavarásért, csak megéreztem, hogy használtad a kristályt.
- Üdv, Sötét Herceg. – Köszönök halkan Lucifernek. – Nos, tudod a történetet?
- Nem. A kristály csak veled működött.
- Hogyhogy?
- Mikor megütöttél, még gyengült kettőnk között az adományozásból fakadó kapcsolat. Mindenki emlékeit elszívtam mielőtt eltűntetek, de a követek valahogy bezavart: A nagy részét én is elfelejtettem a dolgoknak, és valamiért csak nálad működött ez a vacak.
- Zseniális. – Mondtam, majd gyorsan felvázoltam a dolgokat. – Nos? Vélemény?
- Egyelőre nincs, de ez az egész felettébb különös. Mintha mindannyian egyetlen hatalmas konspiráció részesei lennénk.
- Ja, tök jó. – Morogja Tivald ferde szemmel bámulva Luciferre. – Marha jó, hogy itt vagy, annyit tudsz nekünk segíteni, mint amennyit érsz. Semmit.
- Ne járjon a szád, Kurako! – Vicsorogja a bukott angyal. – Még a végén betapasztom.
- Próbáld csak meg, te elhibázott galambutánzat!
- Na most akkor mindkettő kussol. – Mondom halkan, és beállok közéjük. – Nem azért vagyunk itt, hogy egymással háborúzzunk. Van egy megakadályozandó démoninváziónk, egy visszaszerzendő trónunk, és egy rejtélyes ismeretlenünk, akiről nem tudjuk, hogy jó, vagy rossz szándékú. Erre koncentráljunk.
- Akkor beléptek a csapatomba? – Kérdi a Sötétség Hercege.
- Nem. Te csatlakozol hozzá. És nincs vita. Mi segítünk neked, te segítesz nekünk. Kölcsönös a megállapodás. És ha átvágsz minket, nem érdekel, hogy uralod a képességeimet, megtalálom a módját, hogy egyenként tépkedjem ki a tollaidat.
- Jó, legyen. – Sóhajt fel az egykori angyal. – Úgysincs más lehetőségem.
- Akkor ezt megbeszéltük. Most mindenki elhúz aludni, vagy játszani az ölebeivel, én meg átgondolom a teendőket. Te legyél itt holnap reggel. – Mutatok rá Luciferre.
Nem kapok választ, csak biccentést. Szép ez az éjszaka. Visszakaptam az emlékeimet, és leszóltam egy nálam jóval erősebb roma mágust és egy bukott angyalt. Mi jöhet még? Az éjszaka további részét a tetőn sétálgatva töltöm, és gondolkozom. Megnézem a napfelkeltét. Szebbnek látom, mint valaha. Újra remény költözik a szívembe. Valami elkezdődött a mögöttem álló estén, valami hatalmas.
Lassan lesétálok a lépcsőn, és belépek a lakásba. Türelmetlen várakozással néznek rám, és faggatnak. Tivald nem szólt sokat, de épp eleget kotyogott el, hogy felcsigázza a társaságot. Köszönjük meg a lepcses romának. Na mindegy. Gyorsan felvázolom az eddig titkolt eseményeket, az álmokat, és a hajnali beszélgetést a Herceggel. Pont mikor végre elkezdik megemészteni a mondandómat, csörömpölést hallunk a konyhából, majd kilép Lucifer a kezében egy sörösüveggel, és mosolyogva biccent nekem.
- Nos, csapat, ez itt a mi kedves Hercegünk, Lucifer.
- Szólítsatok csak Dicsőségesen hatalmas és büszke nagyúrnak. – Vigyorog körbe.
- Még csak azt kéne. Hercegezünk, és kész. – Vágok vissza.
Nem szól semmit, csak csendben leül kis körünkbe. Furcsa társaság gyűlt össze. Ahogy így végignézek az arcokon, két dolgot vehetek észre. Az egyik, hogy minden szem tisztelettel telien csillog, még Luciferé is. Nem vitás, azért be mertem vállalni azt az ütést, a saját színterén, a saját katonái előtt, egy bizonytalan cél teljesítése érdekében. Most, hogy tudom, mi történt odalent, különös szemmel nézek erre az egész kiválasztottság dologra. Itt ül velem a két legjobb barátom, a húgom, egy félig ismeretlen fickó, aki több mint aminek látszik, és egy letaszított angyal. Egyre több esélyt látok abban, hogy végül győzedelmeskedjünk.
Az elkövetkező órákban hosszasan beszélgetünk, és a napot azzal töltjük, hogy megismerjük egymást. A csapatnak egy az egyben új személy a mi kedves Lucifer barátunk, akit a továbbiakban úgy döntünk, csak Szárnyasnak fogunk hívni, hogy ne legyen annyira feltűnő. És nekünk is könnyebben áll a szánkra. Tetszik neki a név. Azt mondja, erről nem az fog mindenkinek az eszébe jutni, hogy ő évszázadokon át lefagyasztott lábakkal állt a pokol legmélyebb bugyrában. Zitán véglegesen rajtamarad a Hercegnő név. Ezt még Tivald adta neki, és valahogy illik hozzá.
Ránk köszönt az este, és mindenki lefekszik, kivéve Lucifert. Látom, hogy csak áll az ablak előtt, és bámul kifelé. Olyan fura érzés tölt el. Lassan, csendben, mindenféle nesz nélkül felállok, és odalépek mellé. Az arca különös érzelmekről árulkodik. Úgy néz ki, boldog. Megérintem a vállát, és intek neki, hogy menjünk ki a folyosóra.
A lépcsőház hidege egyikünket sem zavarja. Leülünk, és rágyújtunk. Ahogy rám néz, van valami a pillantásában, amit először nem értek meg, majd végül, mikor rájövök az érzelem mibenlétére, teljesen ledöbbenek. A Sötétség Hercege hálás.
- Tudod, Tibor, rég volt utoljára, hogy bárkivel így tudtam beszélgetni. Neked hála pedig hirtelen máris öt ember van, aki nem a pokol uraként néz rám.
- Kicsit azért nehéz megszokni.
- Tudom. De látom, hogy igyekeztek. És nem tudom, mivel hálálhatnám meg.
- Csak ne pusztítsd el a világot. – Mosolyodom el.
- Ígérem, semmiképp. Ezek után? Amíg éltek, addig biztos nem.
- A világ nevében köszönöm szépen.
Felnevet, és lehamuz a kőlapokra. Furcsa. Mintha már régi barátok lennénk.
- Te figyelj… A menny seregei nem akarnak segíteni minket az ügyünkben?
- A menny seregei? Nem… Az emberiség már rég elvesztette a jogot, hogy Istenhez fohászkodhasson. Bűn és ármány mindenütt. A legtisztább ember is túl sok vétket követ el. Szinte csak az újszülöttek ártatlanok. Ők pedig nem imádkoznak sokat.
- Az újszülöttek?
- Lényegtelen. A fontos, hogy ezért mertük egyáltalán megkockáztatni az egészet. Amint a Mezsgye feltárult, tudtuk, hogy nem lesz baj.
- Miből?
- Tudod, ha bárki is meg akarta volna akadályozni az eseményeket, már ott megtette volna. Ott vagyunk a leggyengébbek.
- Értem.
- Ha valakire számíthatnánk, akkor azok a Kitaszítottak.
- Kik?
- Olyan angyalok, akik önként tették le a fegyvert, mert fontossá vált számukra az emberiség. Túl fontossá. Egész hosszú ez a lista.
- És őket hogy találjuk meg?
- Szinte lehetetlen. Túl jól rejtőznek.
- Más ötlet?
- Nos, bárhol lehet fellelni olyanokat, akiknek nem tetszik az egész inváziós terv. De sajnos kevesebben vannak, mint a behódolók.
- Értem.
- Szerintem nem. Akiket te szörnyeknek hiszel, azok között is vannak olyanok, akik kiállnának melletted. Vámpírok, vérfarkasok, ghoulok, trollok, tündérek, sárkányok, manók, goblinok, koboldok.
- És a yeti? – kérdezem viccelődve.
- Az egy pacifista barom.
Mindketten felnevetünk. Jó érzés így társalogni, teljes nyugalomban. A valóság egy kis, békés darabkája öleli át most a helyet. Felkelünk, leporoljuk magunkat, és visszatérünk a szobába. Szárnyas visszaáll az ablak elé, én pedig jóleső érzéssel feszem le. Ezek a furcsa, új találkozások a megvalósult álmok kategóriájába tartanak. Csak attól félek, hogy minden álom összetörik egyszer…

Ötödik fejezet: Az ifjak sorsa (4. rész)

Nem várok arra, hogy kibökje, mi is a téma. Ha letaszították, ha nem, ez akkor is maga Lucifer, és túlságosan féltem a barátaimat. Előre lendülök, és újra gyűjteném magam köré az energiát, ám ezúttal valami különös történik. A Sötétség Hercege csettint egyet, mire elszáll a hatalmam. Megtorpanok. Füttyentésére négy förtelmes szörnyeteg ugrik elő látszólag a semmiből. Farkasszerű, tüskés lények, hatalmas agyarakkal, villogó szemekkel, húszcentis karmokkal és farkuk végén bődületes tüskével.
- Na ide figyelj, kisfiam! – Dörög Lucifer, látszólag türelmetlenül. – Az amcsi kollégád sem hallgatott végig, úgyhogy félholtra kellett csapatnom, és akkor már nem volt kedvem a bájcsevejhez, inkább felkutattam azt az ormótlan tajparasztot, aki már egyszer megsértett, és lerombolta katonáim irántam érzett tiszteletét.
- No, ilyen ügyes voltam? – Kérdem, és lassan rágyújtok.
- Adj egyet nekem is. – Nyújtja a kezét a cigarettáért, mire odadobtam a már meggyújtottat, és újabbat vettem elő.
- Ez már szinte smárolás… - Morogja oda, majd beleszív a cigarettába.
- Szép. Na, add elő, mit akarsz!
- A kaszás még nem halott. Egy pillanat. – Két rövid füttyentést hallat, mire a pokolkutyák nekiesnek a félholt démon szánalmas maradványainak, és darabokra tépik. – Először is: A jelenlegi helyzetet kizárólag neked köszönhetem.
- A magyar virtus.
- Az. – Fintorodik el. – Nincs egy kellemesebb hely? Mondjuk egy kávézó.
- Nem vagyok az a letaszított angyalokkal kávézó kiválasztott.
- Jajj, ez a letaszított angyal téma már olyan ósdi. Évezredekkel ezelőtt történt, és azóta már sok minden változott. Nem unjátok még?
- Én személy szerint még annyira nem. Egész jó egy árulót sértegetni.
- Áruló egy frászt. Retorikai vita volt maximum. Ennyi. Semmi több.
- Ehhez nem értek. De bökd már ki végre, hogy mit akarsz.
- Figyelj, Tibor. Én nem akarok semmi rosszat…
- Mondta a Sötétség gonosz Ura. – Vágok közbe.
- Pofa súlyba, és figyelj. Az egész nem lett volna ennyire durva, ha én vezetem az egész támadást. De sajnos Belzebub beleköpött a levesembe. Az általános morál amúgy is rossz volt az áskálódó pokolfattyúnak köszönhetően, de ez mind még kezelhető lett volna, amíg fel nem képeltél a saját hadseregem előtt.
- Az szép.
- Igen. Mondhatom, örültem neki. De lényegtelen. Erre majd később visszatérünk. Arról akarok beszélni, hogy szeretném a segítségeteket kérni.
- Mégis miben? – Rökönyödöm meg.
- Nos, Belzebubot le kéne dobni a trónomról, cserébe pedig én felhagynék ezzel az egész Föld inváziója dologgal.
- És hihetek egy démon szavában?
- Nem démon. Angyal. Kikérem magamnak. Én nem tartozom ehhez a söpredékhez.
- Mégis vezeted őket.
- Vezetni a tömeget más, mint a részének lenni.
- Mondhatom, szép elvek.
- Azok hát. Én információkat adok nektek, és rendszeresen támogatlak titeket, cserébe ti elvégeztek pár feladatot, megmentitek a világotokat, én visszakapom a trónomat, és mindenki boldog.
- Hol a hátulütő?
- A hátulütő, hogy sajnos nem hagyhatod ki a dologból a barátaidat.
- Nos, Tivald és Viktor biztosan szívesen segít nekem.
- Ne feledkezz meg a két hölgyről sem.
- Nekik nincs semmi közük az egészhez! – Léptem egyet hátrébb ijedten.
- Az ifjúság sorsa igen zavaros. Tudod, azért te vagy a legerősebb kiválasztott, mert az Őskáosz úgy leng téged körül, ahogy senki mást. Melletted áll egy Kurako varázsló, aki az alapító leszármazottja, egy farkas – szellem, aki fajának egyik legerősebbje, egy leendő mágus, ki hatalmasabb lehet, mint maga Merlin, és egy Káoszlény.
- Oké, az utolsó kettővel gondjaim lesznek.
- Ne legyenek. Bízz bennem. Ti vagytok az új generáció. Védjétek meg az örökségetek. Ennyit kérek csak. Segíteni fogok.
- És mi a biztosíték?
- Nincs biztosíték. Vagy bízol bennem, és győzedelmeskedtek, vagy nem, és elbuksz.
- Nem vagy te egy kicsit végletes?
- De, lehet. Most menj. A húgod már nagyon ideges, és azt hiszem, rosszul van. – Ezzel hátat fordít, és ölebeivel már menne is.
- És mi történt a pokolban? – Szólok utána.
- Tudni akarod?
- Igen.
- Akkor hamarosan eszedbe fog jutni. – Mondja, és ezzel felemeli tenyerét. Egy hófehér kristály emelkedik ki belőle, és felém lebeg.
- Ez mi?
- A történtek jegyzéke. Alváskor tedd a mellkasodra, és mindenre emlékezni fogsz.
- Rendben. Hogy talállak meg, ha döntöttem?
- Ha beszélni akarsz velem, szerintem beveszem magam a Gellért szállóba.
Int egyet, és kámforrá válik szolgáival együtt. Érzem, hogy képességeim visszatérnek. Ránézek a lebegő kristályra, és elgondolkodom, de nincs sok időm. A távolban szirénák szólnak. Végül megragadom a kis követ, és felsprintelek vele a lépcsőn. Bevágódom a Golfba, Tivald pedig beletapos a gázpedálba.
- Te hol a tökömben voltál? – Kérdi idegesen.
- Jött egy kolléga.
- Egy másik kiválasztott?
- Majd otthon elmesélem. Csak vezess.
Hazaérünk. Csönd telepedik ránk. Semmi nem úgy történt, ahogy szerettük volna. Kiderül, hogy amint mi elmentünk, Angi szerzett egy taxit. Mikor bent volt a Műveleti Központban, látta, hogy be van karikázva a Stadionok, és mellette a mai dátum, így ide jött. A többit már tudjátok.
Az első nem az események kivesézése. Angival elvonulunk a fürdőszobába. Leülünk egymással szemben törökülésben, ahogy gyerekkorunkban tettük, mikor valami titkot osztottunk meg egymással, és elmesélek neki mindent: A mágiát, hogy meghaltam, a Kurako törzset, a démonokat, a szörnyeket, a reménytelenséget, a reményt. Luciferről nem szólok neki, így is látom, hogy teljesen lesokkolja a mesém, majd hirtelen váratlan esemény történik.
Angi odabújik hozzám, és a szemembe néz. Ahogy ott ülünk, mint jó testvérek, védelmezőn átölel, és ennyit szól.
- Ne aggódj, Nagy Testvér, én majd vigyázok rád.
- Nem érted… Ez komoly dolog. Ez a valóság.
- Nem. Ez mágia, tündérek, démonok, okkultizmus, mitológia. Ez mese. És ebben én vagyok a jobb. Nem hiába akartam bölcsészkarra menni.
Egy pillanatra nem tudom feldolgozni komoly pillantását, a halvány mosolyt az ajkai szélén, a különös csillogást a szemeiben, majd végül felnevetek. Jól esik, hogy mellettem áll, bármennyire is idegesítő a tücsök. Felkelünk, és kisétálunk a többiekhez.
Eldalolom nekik a találkozást Luciferrel, és a beszélgetést. Elhűlten bámulnak rám mindnyájan, idegeskedve. A kristályról nem szólok nekik. Az bizony az én dolgom.
- Szóval ki tudja kapcsolni a képességeidet egy csettintéssel? Ez nagy előny. Számára. – Mondja Viktor.
- De semmi ilyesmiről nem volt szó sem a legendákban, sem a jóslatokban. – Válaszolja Tivald, amire Zita csak rábólint, majd ő folytatja egy kérdéssel.
- Tibi képességei honnan erednek?
- Meghalt, és feltámadt halottaiból. – Válaszolja a roma.
- Ez nem sok információ. Esetleg még valami?
- Többet nem tudunk mi sem.
- Bárcsak emlékeznél arra, hogy mi történt a po… Odalent… - Ahogy elharapja a szót, látom, hogy szánakozás ül ki a lány arcára.
- Igen… Bárcsak… - Mondom, és megszorítom zsebemben a kis kristályt.
Még órákon át fecsegünk arról, hogy mit kellene tenni, végül mindenki nyugovóra tér. Én nem tudok aludni. Felkelek, és felöltözöm. Kimegyek a tetőre. Január tizennegyedike, hajnali egy óra huszonhárom perc. Havazik. A tetőn vagyok, és a Múzeumkertet bámulom. Lassan leülök a hideg fémre. Nem zavar a hőmérséklet, mióta élőholt lettem. Mert szerintem az vagyok. Mínusz húszban is elvagyok pólóban és rövidnadrágban.
A tetőajtó csapódik, és arra pillantok. Tivald mászik fel, és leül mellém. Didereg, és nem szól semmit. Most tűnik fel először, hogy az ő lehelete gyönyörűen látszik, az enyém viszont nem hoz létre apró felhőcskét. Lassan ránézek a Kurako mágusra.
- Te Tivald… Fontos lenne tudni, hogy mi történt a pokolban?
- Eléggé.
- Lucifer adott egy kristályt.
- Mi van?
- Ami megmutatja álmomban, hogy mi történt.
Elképedve néz rám. Megértem őt. Egy nap alatt minden tervünk dugába dőlt, és új játékosok ültek le a Rizikó táblához. Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. A következő megálló Őrületfalva. Kérjük, kiszálláskor készítsék elő elméjüket, gondolataikat, mert a kijáratnál kiröhögés történik.
- Mit kezdesz vele?
- Még nem tudom… De mondott valamit, ami megragadott. Az ifjúság sorsáról.
- Az ifjúság sorsa?
- Igen. Miért?
- Ez egy régi Kurako mese. Szerinted van esély arra, hogy azért mondta, mert tudta, hogy fel fogod nekem hozni?
- Nem tudom. Mi ez a mese?
- Igazából nem mese, hanem kis legenda. A lényege, hogy egyszer pár Kurako fiatal elindult sétálni az erdőbe, és találkoztak két boszorkánnyal. Mindkettő szörnyen csúnya volt, és mindkettő győzködte a fiatalokat, hogy azt az utat válasszák, amit ő őriz. Az egyik azt mondta: „Jertek erre, és megkapjátok legnagyobb álmaitokat, csak egyik társatokat kell feláldoznotok érte.” A másik erre így szólt: „Tartsatok ezen az úton, és legnagyobb álmaitok felét kapjátok, cserébe viszont az egyikőtök nem kap semmit, neki itt kell megvárnia a többieket.” A fiatalok tanakodtak, de ahogy minden fiatal, ők is becsvágyóak voltak, így végül megölték egyik társukat, és az álmok teljes megvalósulását ígérő boszorkányt választották. Mikor az út végére értek, aranyhegyeket láttak, és egyszerre felkiáltottak: „Bár itt lehetne halott társunk, hogy ezt láthassa.” Hirtelen megjelent halott társuk egészségesen, az aranyak pedig eltűntek. Persze a feltámadott emlékezett mindenre, és soha többé nem volt hajlandó beszélni velük. Másnap egy idős Kurakokból álló csapat ment ugyanarra. Ők a másik boszorkányt választották, és mikor az álmaikat jelentő aranyak és ezüstök felével visszaértek, megosztották a hátramaradottal.
- És mi a tanulság? – Kérdetem halkan, mikor látom, hogy a végére ért.
- Sok fiatal túl sokat akar, végül semmit nem kap, és még a barátait is elveszítheti. Az érett ember viszont kevesebbet akar, és azt a keveset megosztja társaival.
- Szóval a helyett, hogy minden démont kiirtsunk, kössünk szerződést Luciferrel?
- Nem tudom. Ez komoly kérdés.
- Holnap megbeszéljük, kedves barátom.
- Na, már nem cigányozol?
- Miért tenném, ha egyszer igaz barát vagy?
A roma felnevet, és a vállamra csap. Látom a szemében, hogy igaz baráti szeretet sugárzik belőle.
- Na megyek lefeküdni… Dönts, ahogy szeretnél… Én mindenképp tisztelni fogom a választásod, és melléd állok. Ezek a te emlékeid. Neked kell választanod. – Ezzel kezet ráz velem, és besétál.
Még elszívok egy cigarettát, majd besétálok, és lefekszem a matracomra. Lassan előveszem a kristályt, és a mellkasomra teszem. Nem magamért teszem, hanem a társaimért, és a közös ügyért. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Érzem, hogy az álom hirtelen elnyom, és kezdetét veszi egy különös éjszaka…

Ötödik fejezet: Az ifjak sorsa (3. rész)

Hirtelen különös fájdalom járta át testem. Összeszorítottam fogaimat, hogy ne üvöltsek, ám mikor körbepillantottam, láttam, hogy lila energiamező vesz minket körbe, ami Tivald tenyereiből indul, ám mintha belőlünk is valamiféle füst szivárogna a kupolába. A Kurako lassan rám néz fájdalomtól eltorzult arccal, és megszólal.
- Bocsássatok meg… De ezt csak így tudtam ilyen gyorsan kivédeni. A mi életerőnkből, és nem a mágiából táplálom a pajzsot.
- Megbocsájtva… - Vigyorodok el fájdalmasan.
- Részemről is… - Hallom Viktor elkínzott hangját.
A kaszás meglepetten bámul minket, és vörös fénylemezeken lépkedve odasétál hozzánk, majd jó párszor rácsap hatalmas csontkaszájával a lila burokra. Minden ütésnél a roma fájdalmasan felüvölt, de megerőlteti magát, és tartja a védelmet. Tivald most hatalmasat nő a szememben. Látom, hogy fájdalmai szinte elviselhetetlenek az emberi elme számára, de bír, kitart, küzd, harcol, legyűri a szenvedést. Rám néz, és szemében iszonyatot látok, de megszólal.
- Nehéz… - Nyögi fáradtan.
- Tarts ki! Segíthetek valamivel?
- Nem. Azt akarom, hogy maradjon erőtök kitörni, ha én elhullanék.
- Ne beszélj hülyeségeket!
- Nem adom fel. Te vagy a fontos. Te vagy a reménye nem csak a Kurako törzsnek, nem csak Budapestnek, nem csak Magyarországnak, de egész Európának. Élned kell, még ha ezért én meg is halok.
Lassan felállok. Ökölbe szorítom mindkét kezem, és minden dühöm egyetlen szóba összpontosul. Pusztítani. Érzem, ahogy testem egyre inkább átjárja valami különös, sötét energia. Lassan felemelem pillantásom, és a kaszás szemébe nézek.
- Tivald. Engedj ki.
- Nem.
- Tivald! MOST!
- Nem.
A kaszás elfordítja fejét, és a lépcső felé néz, majd rám vigyorog, és kámforrá válik. A következő másodpercben sikolyt hallok. A lépcső felé kapom a fejem, és látom, hogy Angi ott áll, a démon előtte. Megragadja a húgom kezét, és rángatni kezdi felénk.
- TIVALD! ENGEDD LE!
- NEM!
- A HÚGOM!
- TE FONTOSABB VAGY!
Mindkét öklömmel teljes erőmből belevágok az erőtérbe. A roma szinte felsikolt. A kaszás felemeli félelmetes fegyverét. A húgom megdermed a félelemtől, és csak nézi a halálos csontpengét. Újra felemelem ökleimet, és beleütök a pajzsba. Tivald pokoli, velőt rázó üvöltést hallat, és a földre rogy. Elájul. Viktor elkapja, és elképedten néz rám. Nem foglalkozom vele. A vér szava hív.
- Takarodj tőle te patkány! – Üvöltöm teli torokból.
- Csak nem egy hozzátartozó? – Vigyorog a szörnyeteg.
- Engedd el.
- Rendben… Vagy várj! Nem! Előbb lenyisszantom a csinos kis fejecskéjét.
Ekkor a sötét gyűlölet előtör belőlem. Egész testem lángba borul, és sprintelni kezdek. A közel húsz méteres távolságot a másodperc törtrésze alatt szelem át, magam mögött széles lángtengert hagyva. Ahogy odaérek, felugrok, és két kezem összekulcsolva a kaszás arcára sújtok.
- Mi a… - Ennyit van csak ideje mondani a becsapódás előtt, majd felszántja a lépcsősorig a talajt.
- Még nem végeztem veled… - Mondom, de hangom mintha a túlvilágról érkezne.
Újra nekilendülök, teljes erőmből rohanok, és mire feltápászkodik, már lendül az arca felé a lábam. Felrúgom a fogadószintre. Angi halálra váltan nézi, ahogy lassan felsétálok. Odalépek Malakiáshoz, és megragadom a bágyadt démon nyakát.
- Ne… Érj… A… Testvéremhez! – Ordítom sakál módra, miközben minden szót egy pusztító erejű ökölcsapással nyomatékosítok. – ÉRTVE?
Az utolsó szónál akkorát súlytok a homlokára, hogy koponyája összezúzza maga alatt a járólapot. Arcából több helyen is vér szivárog. Fekete, ocsmány, félig alvadt vér. Megfogom az alsó állkapcsát, és annál fogva hajítom át a termen.
Viktor Tivaldot támogatva felsétál a lépcsőn, Angi mögöttük ballag, mint egy eszét vesztett, sokkos szerencsétlen.
A kaszás beszakítja egy, az aluljáróban álló kisbolt ablakát. Felemelem mindkét tenyerem, hogy porrá égessem a Halál hű szolgáját, ám tenyereimből nem lángok csapnak elő. A semmiből olvadt, szinte fehéren izzó láva robban elő, és tölti meg a boltot, lassan szétégetve, leolvasztva a gránit járólapokat, az üveget, és mindent.
A többiek elsétálnak mögöttem, egyenesen felfelé. Angéla végre elkapja Tivald karját, és támogatja felfelé. A kaszás még nem pusztult el. Lassan elkezd előmászni a folyékony pokolból, de látszik, hogy már nem a legyőzésem a célja: Az életéért küzd. Nem adom meg neki a legapróbb győzelmet sem.
- Nézzük, te mit szólsz ehhez!
Kezem közé fagyos energiát gyűjtök, szabad öklömmel a torkára fogok, és felemelem, majd ütök. Ám a fagy nem egyszerűen kavarog kezem körül, hanem egy hatalmas, szuronyszerű valamivé változik. Átdöföm vele a lény szívét, már ha van olyanja. A láva egy pillanat alatt fagy meg a gyilkos hideg alatt, ami a jégdárda hegyéből árad. Malakiás felüvölt, majd megragadja a kezemből kinőtt dárdát, de nem tudja kihúzni. Nincs elég ereje. Ám beszélni még tud.
- Lesznek még mások is… Sokkal többen… Erősebbek. Nincs esélyed elbújni, sem elmenekülni…
- Nem fogok menekülni. Nem fogok elbújni. Levadászom a legnagyobb szemétládát, Lucifert is, és elpusztítom. – A szavakat szinte üvöltöm, hála az adrenalinnak, ám ő csak felröhög.
- Lucifer? Ő már rég nem a legnagyobb szemétláda. Belzebub kipaterolta… - Fekete vért köhög elő. – Az a patkány még el is menekült, de ereje már alig lehet. Valahol a Földön van, és remeg, fél.
- Ezt azért kikérem magamnak… - Szól kicsit furcsa magyarsággal egy hang. Lassan hátranézek.
Pocakos, szemüveges alak áll ott. Szemei hihetetlenül zöldek, haja barna, állán kecskeszakáll. Tornacipőt, fekete nadrágot, fehér pólót, és ballonkabátot visel.
- Nos. Te lennél Bakonyi Tibor? A nevem Lucifer. Szeretnék eltársalogni veled.

Ötödik fejezet: Az ifjak sorsa (2. rész)

A terv egyszerű, mégis nagyon… Fogalmazzunk úgy, hogy felettébb túlzó elemeket tartalmaz. A lényeg a Következő: Lesétálunk az aluljáróba, bízva abban, hogy csak egy egyszerű, gyenge démont küldenek ellenünk, mi leütjük, mint szerencsétlen Peti gyerek az apja pornógyűjteményét, megkötözzük, és itt tartjuk majd a pincében. Hogy a pince biztonságos legyen, a roma mágus már napok óta varázsjelekkel szórja tele a földalatti helységet. Hogy minden jól működjön, szükség lesz Tivaldra, Viktorra, aki az elmúlt napokban egész szépen belejött a farkas lényébe, és természetesen rám.
Este elbúcsúzunk Zitától és Angélától, akinek természetesen annyit mondunk, hogy elmegyünk sörözni, és kan buli lesz. Lesétálunk a Golfhoz, és beülünk. Úgy döntöttünk korábban, hogy egy, a lakástól távolabb eső aluljáró lenne a legmegfelelőbb, de nem túl messzi, mivel lehet, hogy a kolléga eltűnése pár pokolkutyát vonna a nyakunkra, ha még az előtt bemérnék, hogy mi visszaérünk. Így választottuk ki végül a Kettes metró vonalán a Stadionok megállóját.
Közel fél óránkba telik odaérni, ám az út egész kedélyes hangulatot eredményez. Kissé olyan benyomást kelt a társaság, mint egy kalandorcsapat. Szerencsevadászok vagyunk, a jó ügy szolgálatában. Hivatásos bajkeverők. Kiszállunk a kocsiból, és elindulunk lefelé. Kései órát választottunk, így nincsenek kevesen, de most nem törődünk a hely kiürítésével. Az csak felkeltené a gyanút, hogy valamire készülünk. Ott állunk hárman.
Tivald szokás szerint tornacipőben van, és hosszú, barna kordbársony nadrágot visel. Felső testét egy trikó takarja, melyre egy kockás flanelinget húzott, de nem gombolta be. Fején az elmaradhatatlan kalap. Az elmúlt majd három hétben megismertem annyira, hogy tudjam: Ez az, amit ő stílusnak nevez. Őt ez fémjelzi.
Viktor a szokásos vérmetál rocker külsejét hozta. Acélbetétes bakancs, fekete farmer, egy Tankcsapdás póló, és rövid, derékig érő bőrkabát. Az oldalán lánc lóg. Őt könnyebb lebeszélni erről a külsőről, mivel szerinte a zene a lélekben, és nem a ruhában lakozik, de ma úgy voltam vele, hogy öltse csak fel a harci színeket.
És itt állok én is. Tisza sportcipőben, kék farmerban, fekete pulóverben, és szürke ballonkabátban. Az egyetlen dolog, amivel magamra vonhatom a figyelmemet, az egy napszemüveg. Az a retro ufó stílus. Ez volt kéznél. Ez is csak egy Kurako bűbáj kedvéért, amivel ki tudom szűrni a természetfeletti lényeket. A csapat nem mondja ki, de hallgatólagosan én lettem a vezetője. Mindenki kikéri mindenről a véleményem, bár sok dologban együtt döntünk. Én tartom a lelket a többiekben, ezt a szerepet Tivaldtól vettem át. Kissé nyomaszt a teher, de jól eső felelősségérzet üli meg a lelkem, ha csak barátaimra, harcostársaimra nézek.
Vagy három járat robog el előttünk, és még mindig semmi. Lehúzom egy kicsit a szemüveget, és kérdőn nézek a romára, aki csak megvonja a vállát. Nem tehetünk semmit, még várunk. Az első intő jel, hogy valami furcsa zörgés üti meg a fejem. Lassan körbepillantok, de nem látok semmi furcsát. Társaimon is látom, hogy nyugtalankodnak. A második ómen a különös kénszag, ami kezdi megülni az állomást. A harmadik intő jel a tarkómra érkező brutális erejű ütés, aminek köszönhetően bezuhanok a sínek közé. Dulakodás hangját hallom, és feltápászkodom. Kóvályog a fejem, és először fel sem fogom, hogy egy metrószerelvény robog felém. Csak az utolsó pillanatban tudok kiugrani előle, majd megnézni támadómat. Pontosítok, támadóimat. Négy jól megtermett, ormótlan méretű, pörsenésekkel és kelésekkel teli emberszerű képződmény viaskodik Tivalddal és Viktorral. Utóbbi jól tartja magát, máris Akela ütemeket ver a szíve, és szinte hallom, ahogy súlyos ütései alatt felcsendül a Farkasnak Születtem című szám. A Kurako mágus viszont gondban van, ő távolról jó, és erőt kellene gyűjtenie a varázslataihoz, vagy, ahogy ő mondja: Fókuszálnia kell az éteri cérnaszálakat. Esetlenül ugrál el a lények elől, és próbál biztos helyet találni, hogy varázsolhasson. Ekkor újra körbe nézek, és meglátom a támadók többi részét.
Egy fekete, kissé kócos hajú, velem egykorúnak tűni férfi áll nem messze. Lakkozott cipőt, fekete alapon fehér csíkos bársonynadrágot és fekete inget visel, nyakában vörös nyakkendő. Álla hegyes, orra szinte tompa, fülei aránytalanul kicsinek tűnnek, vörösen izzó szemei fölött fekete szemöldöke pedig szinte már arcátlanul vastag. Partiszemöldök, ugrik be a szó, és halványan elmosolyodom. Mögötte kettő áll még a pörsenéses figurákból, így jobban szemügyre tudom őket venni.
Jó két méter húsz centi magasak, és lehetnek vagy százötven kilósak. Testük teljességgel szőrtelen, és mintha egy ügyetlen művész próbálta volna meg megformázni agyagból túlsúlyos modelljét. Kövérek, ez szemmel látható. Ujjaik sokkal vastagabbak az emberekénél, ám csak négy volt kezükön. Ökleik majd gyerekfej méretűek. Karjuk aránytalanul hosszú, kinyújtott ujjaik majdnem sípcsontközépig érnek. Őket is felöltöztették: Vasalt bakancs, terepszínű nadrág és fehér póló. Bőrük egészségtelen állapota pedig isten tudja csak, hogy honnan ered. Mind ők, mind a bársonynadrágos figura vörös aurával rendelkezik a szemüvegen át.
- Jó estét! – Köszön nekem oda a nyakkendős, miközben felhangzanak a peronokon a sikolyok, és az átlagemberek menekülni kezdenek.
- Most udvariaskodni fogunk? – Kérdem, felhúzva egyik szemöldököm.
- Az illendőség így kívánja. Tiszteld ellenséged, főleg ha kell tőle valami.
- És tőlem mi kell?
- Az élete, a lelke, a múltja, a gondolatai. Minden.
- Abból nem eszel.
- Kár. Ön értelmes fickónak tűnik.
- Az is vagyok.
- Akkor álljon a mi oldalunkra.
Egy pillanatra elfordítom a ficsúrról a pillantásom, mivel Tivald felől hatalmas döndülést hallok. Aggodalmam azonban alaptalan, a Kurako végre létrehozta lila fényjátékát, és megidézett két félig áttetsző, fénylő tigrist, akik lefoglalják támadóit, ám sajnos nem tud nekem segíteni, mivel teljesen elmerül a koncentrációban. Lopva Viktor felé nézek, és elmosolyodom. Épp az egyik fickót kapja el a lábainál, és csapja hozzá elemi erővel a másikhoz. Azon a fronton biztos nem lesz baj. Mikor visszapillantok, a nyakkendős épp egy zsebórát bámul.
- Hé! Nyálaska! Talán randid van?
- Igen, úgy van.
- És kivel? A halállal? – Vigyorodom el.
- Nos, igen. Jól fizető, ám kifejezetten szabályszerető munkaadó.
- Mi van?
- Elnézést, nem mutatkoztam be. Malakiás vagyok, az öröklétű Halál egyik kaszása.
Zseniális. Majd ha megkötöztem és bedobtam a csomagtartóba, megkérdezem Tivaldot, hogy ki az ipse. Megropogtatom nyakamat, és megvetem lábaimat.
- Te figyelj, öreg. Nem akarom elrontani a napod, de most el lesz kenve a szátok.
Ezzel futásnak eredek, és elrugaszkodom. Mivel még nem harcoltam a nagydarab rémekkel, nem számítottam hihetetlen reakcióidejükre. Mire rájövök, hogy nyolc erős ujj fogja két bokámat, már ki is ütök egy fém korlátot, és repülök a túlsó peron felé. A két, eddig tétlen, pörsenéses alak szinte gibbon módjára indul meg felém. Gyorsan összekapom magam, és elrugaszkodom. Jobb öklöm egy pillanat alatt lángba borul, és mikor lesújtok az egyik közeledőre, még rá is adom az olajat a támadásra. Ennek elvileg egyből ki kéne törnie a nyakát, de minimum lekapnia az állkapcsát, a szörny azonban szinte meg sem érzi, és máris egy parasztlengővel reagálja le. Megint beépülök a falba.
- Nos, kölcsönkaptam egy régi ismerősömtől ezt a hat szépséget. Nincs nevük, de kifejezetten mókások. A teremtőjük Gyomortépőknek hívja őket, és a Falánkság bugyrában élnek. – Meséli a nyakkendős, miközben vörös fénylapok jelennek meg előtte, ahogy a peronok közötti vájatok fölött átsétál.
- Marha jó a tanmese… - Morgom, ahogy feltápászkodom.
- A tűz végképp nem árt nekik, mint ott született pokollakóknak.
- Köszi a tippet.
Ökleimet fagyos energiával veszem körbe, és újra támadásba lendülök. Ütésem ezúttal több sikert ér el, a lény értetlenül nézi, ahogy gyakorlatilag letépem az egyik karját.
- Na ennyit érnek a kutyáid! – Vetem oda Malakiásnak, aki halványan elmosolyodik.
Egy pillanatra elképedek, így nem figyelek a másik támadóra, aki így elkap hosszú karjaival, és áthajít az eredeti peronra. Elképedésem oka az volt, hogy a lény a szemem láttára fogyott vagy tíz kilót, közben karja visszanőtt.
- Mondtam, hogy gyógyítják magukat? – Kiabálta át.
- Hogy a veséddel játszanának orvostanhallgatók, te majom… - Felkapok egy kiszakított kődarabot, és egyetlen lendítéssel átküldöm az egyik Gyomortépő fején. Kicsit megint fogy, megint gyógyul. Ez így hosszabb lesz, mint eredetileg szerettem volna. Ekkor viszont társaim végre a segítségemre sietnek: Előbb kezdtek, előbb végeztek, ez így van rendjén.
Hármunkkal ketten már nem tudnak mit kezdeni, így a maradék két keléses förmedvényt hamar hűvösre tesszük, Malakiás azonban csak mosolyog.
- Te… Ez ki? – Kérdi Viktor.
- Valami Malakiás nevű kaszás. Nem nagy szám. Eddig csak a szája volt nagy. – Mondom, és végigmérem társaimat. Viktor érdektelenül néz az új ellenfelére, és közben újra elkezd változni: Agyarak, karmok, szemek, szőr. Ám Tivald furcsán aggodalmasan néz utolsó ellenfelünkre, így kicsit oldalba bököm.
- Mit aggódsz? Egyedül van!
- Ne reménykedj. Ez még csak a bemelegítés volt… Készüljetek…
Visszanézek a nyakkendősre. Az elővesz egy pénzérmét, és feldobja a levegőbe, ahol átváltozik egy méretes, csontokból kialakított kaszával.
- Most jön az én köröm. – Mondja gonosz vigyorral, és meglendíti a szerszámot, mire pengéjéből ezernyi szellemkéz vágódik előre, egyenesen minket véve célba.

Ötödik fejezet: Az ifjak sorsa (1. rész)

Január van, méghozzá a hónap tizenharmadik napja. A naptárak szerint kettőezer tizenhármat írunk. Szép és hangulatos a táj: Hullik a hó csendben, békésen, néhol vér festi meg. Budapest utcái a totális káoszba fúltak, épp úgy, ahogy a vidék minden egyes szekciója. Na, nem, nem hal meg túl sok ember, napi hét-nyolc… Településenként, de hát akklimatizálódni tudni kell. Mikor megtörtek a Kurako varázsjelek, elszabadult a pokol. A Budafoki úton az emberek egy hatalmas démon elől menekültek, de mi sem törődtünk vele túlságosan, inkább csendben leléptünk. Jobbnak láttuk, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Azóta majd két hét eltelt. És most a nyakamon a világ legördögibb, leggonoszabb teremtménye. És előre szóltak, hogy jön. Egy olyan pusztító erő, melytől csak rettegni és félni lehet, tetteiben sem logika, sem ráció, csak puszta káosz és zűrzavar. És azt is tudom, hogy mikor és hova érkezik.
A többieket a lakásban hagytam, nem akarom, hogy lássák ezt a felettébb visszataszító és véres összecsapást köztem és a sötétség igaz vezérlője között. Lassan kiszállok a bérelt Volkswagen Golf –ból, és végigmérem első összecsapásunk helyszínét. Budapest, Népliget autóbusz-pályaudvar. A káosz kezdete óta körülbelül fele annyi járat jár, és valahogy nem aggódom az emberáldozatokért. Nem lesznek. Tudom. Mert ez a démon nem a testet, hanem a lelket, a tudatot, az értelmet tépi darabokra.
A kocsi kulcsát pörgetve ujjaim között lassan belépek a verőfényes váróterembe, és megpillantom a végzetem. Ott van ő… A gonoszság és aljasság tábornoka egy méretes utazótáska mellett áll. Fehér tornacipőt visel, fekete farmernadrággal, fehér pólóval és egy fekete, kizipzárazott pulóverrel. Hosszú, aranyszőke haja hátul lófarokba fogva, jég kék szemei rám merednek, vékony ajkain gonosz vigyor terül el. Támadásba lendül, és a nyakamba veti magát, átölel. Pedig tudja, hogy gyűlölöm.
- Üdv néked a nagyvárosban, hugi… - Köszönök neki, miközben kibontakozom karjaiból. Alig százhatvan centi magas, de inkább alulról verdesi. Alakja inkább sportos, mint nőies.
- Hali Tibicsoki! Hiányoztam? – Kérdi hatalmas vigyorral.
- Angéla, maradj csöndben, és húzd meg magad.
- Miért?
- Anyánk nem tud mindenről.
- Miért?
- Mert nem kell mindenről tudnia, te pedig mindössze tizennyolc éves vagy. Értem, hogy anya miért gondolja, hogy nálam nagyobb biztonságban lennél, mint lent, Szegeden, de ez akkor is egy kicsit túlzás.
Már állna rá az aluljáróba vezető mozgólépcsőre, de elkapom karját, és visszarántom. Nem kell, hogy minden vörös szemű démonfattyú tudja, hogy itt van a húgom. Lassan kirángatom a lányt és csomagját az egyik automata ajtón, és elindulok a Golf felé. Remélem ennek a verdának már nem lesz baja.
- Te bátyó!
- Ne hívj így.
- Tibicsoki!
- Így se.
- Tibi!
- Igen?
- Miért nem az aluljáró?
- Mert veszélyes.
- De miért?
- Mert én azt mondtam, és befogod a szád, vagy betömöm cipővel. – Még mindig gyerek. És még mindig ugyanúgy kezelem.
Beülünk a kocsiba, és elindulunk. Az út alatt végig járatja a száját helyes pasikról, egyetemről, a buszútról, és arról, hogy egy undorító, hájas vénember ült mellette, aki végigizzadta az utat, és arról magyarázott, hogy a világvége lassú, de ez már az. Ez utóbbiban talán még egyet is tudok érteni. És csak jár a szája, és jár. Nem bírja befogni. Ruhák, sport, zene, pasik, újra és újra, féktelen mennyiségben. Zita remélem majd lefoglalja. A telefonban már közöltem, hogy a lakásom felettébb zsúfolt lett, de azt mondta, őt nem zavarja. Hozott függőágyat. Hát nem édes? Mindent elújságol, még azt is, amit tíz perc múlva úgyis megtudnék.
Kiszállok a kocsiból, és kiveszem a hatalmas fekete táskát, és elindulok vele fölfelé. Angéla a nyomomban, és még mindig locsog. Remélem, Viktor megunja majd, és kitekeri a nyakát, így nem nekem kell. Felérünk, és belépünk a műveleti központtá változtatott kis lyukba. Nos, úgy érzem, itt az ideje, hogy elmeséljem, pontosan hogy is néz ki a lakásom.
Ahogy a folyosóról belépek, az előszobába érek. Bal oldalt kabátfogasok, jobb oldalt cipős szekrény. A fogasok oldalán ajtó, ez vezet a vécébe. A bejárattal szemben újabb kilincs várja az érkezőt: Ez a lyuk vezet a nappaliba, vagy, ahogy én hívom, nagyszobába. Itt van a franciaágyam, amin jelenleg Zita alszik, két matrac, az egyiken én, a másikon Viktor héderelünk, egy kanapé, amin Tivald szunyál általában, egy dohányzóasztal, egy televízió, jó néhány könyvespolc, és innen nyílik a kis erkély is, ahol két fa szék pihen, egy kis fa asztalkával. Mióta Zita ideköltözött, a két dohányos kikényszerült a hidegbe. Mint kiderült, a Kurako mágus is élvezettel füstölög láncban, csak épp ő teker magának cigarettát.
De térjünk vissza a lakásomhoz. A nappaliból nyílik egy fürdőszoba, és egy konyha, no és persze az egykori hálószoba, amit valaha szerepjátékos és pókerteremmé, majd jelenleg Operatív Központtá alakítottunk úgy húsz térképpel, rádióval, CB rádióval, tévével, és három laptoppal. Nos, ez lenne az otthonom.
Szépen sorban mindenkinek bemutatom, Tivaldnak utoljára. Ő olyan mint a húgom, mindig jártatja a száját.
- Szia, én Bakonyi Angéla vagyok! – Mutatkozik be a húgom.
- Szia, én Kolompár Tivald lennék. Hát íme, a kiválasz… - Kezdene máris bele a nagyzolásba, de egy gyors jelzéssel elvágom a szavát. Erről később még elbeszélgetünk.
Persze, hogy miután felakasztotta két szögre a függőágyát, benéz az OK –ba. Mármint az Operatív Központba. Hiába kezdtem úgy, hogy ne járkáljon oda be.
- Ez mi?
- Ez egy… Projekt. – Vágom rá.
- Miféle projekt? – Angi és a hülye kérdései.
- Várostervezési.
- Min dolgozol épp?
- Egy olyan programon dolgozunk, amellyel fel lehet mérni a városi közlekedés főbb problémaforrásait.
- És ehhez miért kell CB rádió? – Túl okos. Baj lesz ebből.
- Csak kipróbáltuk. – Ezzel bezárom előtte az ajtót. – Ne kérdezősködj, inkább tusolj le, hosszú volt az út. Szúrós szemmel mered rám, de legalább most teljesíti a kérésem.
Amint Angéla eltűnik, mindenki nekem esik. Miért jött ide? Meddig marad? Mikor megy el? Lehetőségeim szerint válaszokat adok, és végre Tivald felteszi azt a kérdést, ami már reggel óta foglalkoztat engem is.
- Elmondjuk neki?
- Nos, ez a legjobb kérdés. Nem tudom. – Felelem.
- Jogában áll tudnia. Ő a húgod. – Vág közbe Zita.
- A húgom, de meg kell védenem.
- A démonoktól, de nem az igazságtól.
- Az igazság most mindennél veszélyesebb. Látod, milyen kotnyeles és szószátyár!
- Most egyet kell értsek a hercegnővel.
- Tivald, ez most családi ügy.
- Akkor neki miért van beleszólása?
- Csak mert… Régebb óta ismerem. De amúgy is, Anginak nincsenek képességei, számára ez veszélyes!
- Szóval számomra nem? – Vág közbe Zita.
- Nem úgy értettem…
A vita még tíz percig tart, de megegyezünk. Szép lassan bevezetjük az új életünk rejtelmeibe, de ma még hagyjuk, hogy szokja az új környezetet, az új arcokat. Ám az éjszaka már sokkal érdekesebb lesz, ugyanis Tivald kitalálta, hogy fogjunk el egy démont.