Zita felsikolt, és látszólag ledermed. A testem különös izgalom érzése remegteti meg, ahogy látom közeledni a támadót. Egyik kezemmel a mellettem álló lány vállához kapok, és ellököm. Védencem vagy négy méterre tőlem ér a kövezett padlóra, és még jó két métert csúszik, majdnem beesik a szerelvények vájatába, de nincs időm ezzel foglalkozni, már neki is lendülök.
A filmekben olyan könnyűnek tűnik minden, a hős tökéletesen tisztában van azzal, hogy miként győzheti le ellenségeit. Nos, a valóság ennél sokkal viccesebb. Először fel sem fogtam, hogy mi ez a különös érzés, vagy egy percembe kerül, mire rájövök, hogy a bal lengőbordámat megreccsentő ököl becsapódása töltött el némi fájdalommal, majd hátrarepülök, hogy hatalmas puffanással beágyazódjak a hat méterrel mögöttem álló falba. Megfeszítem az izmaimat, és kikászálódom a lyukból. A vörös szemű feldobja az almát, elkapja, és újra beleharap.
- Ki a franc vagy te? – Kérdem dühösen.
- Ó, hát ennyit sem tudsz? Kis butus. Belzebub egyik szolgája vagyok, s azért érkeztem, hogy visszaküldjelek a pokolba.
- Belzebub?
- Lucifer egyik tábornoka.
- Hozzám több kell, mint egy szolga.
- Ne légy nagyképű, ember…
Ezzel felém hajítja az almát. Próbálok elugrani előle, de a gyümölcs még így is csak milliméterekre zúg el a fülem mellett, és szétrobban a falon. A fickó erősebb lehet, mint egy ipari légkalapács. Széttárom kezeimet, és elképzelem, ahogy lángba borulnak. A valóság ismét hűen követi akaratomat, a lángok ezúttal nagyobbak, majd ötven centisek.
- Látom, ügyes vagy kisfiam. A pokolban majd kapsz érte kutyacsontot. – Ezzel nekilódul, és közben mindkét ökle egy-egy lánggolyóvá változik. Próbálom kivédeni a támadást, ám nem képeztettem sehol harcra magam. Nem vagyok karatebajnok, így hollywood szerint már halottnak kellene lennem. A frenetikus erejű becsapódás a mellkasomon ér, és berepít a metró egyik sínpárjára. A fickó lassan odasétál, és elvigyorodik.
- Kár volt a föld alá jönnöd. Ez már a mi birodalmunk. Megérezzük, hogy merre vagy, és oda tudunk sietni.
- Olyan vagy, mint egy elcseszett Bond főgonosz. – Morgom, és minden erőmet megfeszítem. A szegycsontom ellenkezik, de sebaj. Majd összeforr.
Kivetődöm a járatból, egyenesen rá a démonra, és ledöntöm a lábáról. Mindkét kezemmel őrült sebességgel kezdem csépelni a rohadékot, hogy biztosra menjek. Dühömnek hála kezeim újfent lángokba burkolóznak. Az utolsó ütéseknél már érzem, hogy a kövezetet csapkodom, a szörnyeteg feje helyén nem maradt más, csak csont, agyvelő és vér alkotta massza. Ráköpök áldozatomra, és belököm a következő metrószerelvény elé.
Zitához sietek, és leguggolok mellé. Eszméletét vesztette. Felkapom, és felsietek vele a lépcsőn. A kripli szólt, hogy nem biztonságos itt. Maradnak az alternatív útvonalak. Felrohanok a földfelszínre, és ott kezdem életre pofozgatni a leányzót. Jó öt percembe beletelik, míg sikerül. Mialatt próbálja megtalálni a mozgáskoordinációs alapokat, gyorsan lemosom némi félig fagyott hóval a vért a kezeimről. Ahogy visszalépek hozzá, ijedten néz rám.
- Mi történt? – kérdezi halkan, remegő ajkakkal.
- Semmi. Nem mehetünk metróval. Egy… Barát szólt, hogy nem biztonságos. Gyere. – Ezzel megragadom a kezét, és sietős léptekkel elindulok a Kálvin tér felé. Jó, hogy minden egy helyen van. Csak minden hülyéért el kell másznom onnan. Azért kicsit sajnálom, hogy belekevertem Zitát. Szótlanul sietünk a Kálvin térig, majd ott elindulunk a könyvtár felé.
- Nagyon csendben vagy… - Szólalok meg, mikor kicsit lassítok.
- Elájultam.
- Elbotlottál.
- Ellöktél, Tibi.
- Ezt kikérem magamnak. Elbotlottál.
- Ellöktél. A fickó keze pedig lángolt. És vörösek volta a szemei. És almát evett.
- Hallucináltál.
- Nem. Tisztán emlékszem, hogy mi történt. Nem hallucináltam. Az esésben ájultam el. És nem vagyok gyengeelméjű. Mi folyik itt?
- Semmi.
- Tibor. Ha nem adsz rendes válaszokat, nem segítek. Mi történik?
- Csak az apokalipszis. – Ismerős szöveg, nem?
- Hogy érted?
- December huszonegyedikén felébredt a mágia, amit egykor Merlin elzárt egy kristályba, miután legyőzte Maab királynőt. A pokol seregei pedig át akarják venni ennek köszönhetően az irányítást. Én egyike vagyok a hét kiválasztottnak, akiken múlik, hogy megnyerjük-e a háborút, vagy elveszítjük. Úgyhogy sok információra van szükségem. – És mindezt olyan sztoikus nyugalommal közlöm, hogy már én is pofátlanságnak érzem.
Zita megdermed, sőt, hátrál tőlem egy lépést.
- Ez nagyon… Durva… - Nyögi, és hatalmas, elkerekedett szemekkel néz rám.
- Ja igen. Huszonegyedikén meghaltam, azaz hat napja. Mondjuk három napja tértem magamhoz. Megszöktem a pokolból. Aztán találkoztam egy igazi cigány varázslóval, vagy mivel. Nem tudom, hogy hogy talál meg engem mindenki, de egész jók benne.
- És a vörös szemű?
- Egy démon. Ők a fejemre pályáznak.
- És te ebbe belerángattál engem?
- Igen. Hányadika van? Huszonhét? Boldog karácsonyt!
Pár perc szótlanság, majd látom, hogy az ajkai remegni kezdenek, szemei könnybe szöknek. Egy pillanatra fura érzés fog el. Odalépek hozzá, és megölelem.
- Nyugi, nem lesz semmi baj… - Miket beszélek? Démonok, mágusok, apokalipszis Budapesten. Te szórakozol velem?
- De… De… Laura miért halt meg?
- Szakítottam vele.
- És te… Hogy… Mi…
- Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Gyere…
Megfogom a kezét, és elvezetem a könyvtárig. Belépünk a nyitott kapukon, lerakjuk a kabátokat, a pulóvereket, majd olvasókártyáinkkal besétálunk a könyvtár részbe. Leültetem Zitát egy fotelbe, és helyet foglalok vele szemben. Megfogom mindkét kezét, és a szemébe nézek.
- Vigyázni fogok rád, megígérem… De segítened kell, különben még nagyobb baj lesz. – A rohadt kislányos külső, az van rám ilyen hatással.
- Megígéred, hogy megóvsz minden bajtól?
- Megígérem, Kiscsillag!
Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Felkelek, elkapom a tarkóját, és magamhoz ölelem, ő pedig úgy bújik, mintha a nyolcéves kishúgom lenne. Végül felkel.
- Szóval kezdjük el a keresést…
Három óra alatt közel húsz könyvet gyűjtünk össze, és nézünk át.
- Szóval… - Kezd bele Zita az impresszumba. – Ha jól értem, akkor ezernégyszáz évvel ezelőtt Merlin elzárta a mágiát a világ elől, és az most előtört, ugye?
- Igen, de ezt eddig is elmondtam.
- Azt viszont nem, hogy miért is épp most tört szét a kristály.
- Ennek van oka? Gondolom lejárt a szavatossága, mint egy bazi nagy, fénylő milka csokinak.
- Nem teljesen. Merlin szánt szándékkal csinálta úgy, hogy egyszer széttörjön a kristály. Ő úgy gondolta, hogy erre a hatalomra még nem állt készen akkor az emberiség, de talán ennyi idő alatt fel tudnak készülni. Csak épp a rend, amit létrehozott, hogy terjesszék az igét, az inkvizíciónak hála kipusztult.
- Hát ez zseniális.
- Pontosan. Így nem tudhattunk arról, hogy mi közeledik. Nem készülhettünk fel.
- És mi ez az egész hét kiválasztott dolog?
- Merlin úgy rendezte, hogy a sors kiválasszon hét embert, minden földrészen egyet, bár kicsit érdekes lebontásban. Európa, Ázsia, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Afrika és a Skandináv félsziget. Igen, ez utóbbi külön területnek számít.
- És Európából miért pont én?
- Mert meghaltál.
- Egész jól viselem mostanában ezt a mondatot. Folytasd.
- Szörnyű halált haltál, a szívedben fájdalom volt, és súlyos bűnök nyomták a lelked.
- Ezt bele kell írnom az önéletrajzomba?
- Ne viccelődj, inkább figyelj. A kiválasztottsághoz az is kell, hogy ki tudj szökni a pokolból, és te megtetted.
- Azért befigyelhetne egy oklevél.
- Hülye.
- Én pedig Tibi. – Elvigyorodok, és megölelem Zitát. – Na ne morcizz, inkább mesélj tovább.
- A lényeg, hogy sajnos sikerült megoldanod ezt a nehéz feladatot, így te lettél az Európai kiválasztott.
- Az öreg valami hunról mesélt.
- Milyen öreg?
- A Gellért téren akadtam össze egy vén kriplivel.
- A hunok ázsiában él… - Kezdene bele a mondatba, de meglepődött felkiáltásom megszakítja. – Mi a baj?
- Ez ki? – Mutatok egy képre az egyik vastag könyvben.
- Merlin korabeli ábrázolása.
- Ez valami kamu, ugye?
- Miért?
- Ez az öreg a Gellért térről.
- Humorizálsz?
- Nem, megijedek. Figyelj… Maradj itt. Én most villámsebességgel elmegyek a vén hülyéhez.
- De lehet, hogy csak hasonlítanak.
- Nem hinném. Mind a kettő, elég kretén módon néz ki. Maradj itt. – És válaszra már nem várok, rohanok is. Közel húsz perc alatt kint vagyok a Gellért szálló előtt, ám most nincs ott senki. Idegesen nézek körbe, és meglátok két rendőrt sétálni. Odafutok hozzájuk.
- Cső biztos urak.
- Szép napot!
- Elnézést a zavarásért, de nem tudják, hogy hol van az öreg fazon, aki két napja itt szónokolt?
- Nándor bácsi? De. Bevittük hajléktalan szállóra.
- Hova?
- Innen nem messze, gyalog fél óra, fenn a Gellért hegy oldalában. – Ezek után még elmondja a pontos címet. Én meg sem köszönök semmit, csak teljes erőmből futni kezdek.
A megadott címre még további negyed óra alatt érek oda. Lepukkant ház, már messziről bűzlik. Berontok a hajléktalan szálló ajtaján, és a portás elé állok.
- Nándor bácsit keresem.
- Fenn van az emeleten. Százhatos szoba. – Fel se néz a telefonjából a kövér gyökér.
Ahogy felsietek, és szó szerint berúgom az ajtót, meglátom az öreget. Az ablaknál áll, és dohányzik. Odalépek mellé, és magam felé fordítom.
- Maga Nándor bácsi?
- Igen fiam? – Néz hátra. Szemében huncut fény. Arca gyűrött, akár egy ötéves jegyzetlap.
- A nevem Bakonyi…
- Tibor. – Szakít félbe. – Tudom. De szólíts a nevemen, ha már rájöttél, hogy ki is vagyok. A nevem Merlin.
A filmekben olyan könnyűnek tűnik minden, a hős tökéletesen tisztában van azzal, hogy miként győzheti le ellenségeit. Nos, a valóság ennél sokkal viccesebb. Először fel sem fogtam, hogy mi ez a különös érzés, vagy egy percembe kerül, mire rájövök, hogy a bal lengőbordámat megreccsentő ököl becsapódása töltött el némi fájdalommal, majd hátrarepülök, hogy hatalmas puffanással beágyazódjak a hat méterrel mögöttem álló falba. Megfeszítem az izmaimat, és kikászálódom a lyukból. A vörös szemű feldobja az almát, elkapja, és újra beleharap.
- Ki a franc vagy te? – Kérdem dühösen.
- Ó, hát ennyit sem tudsz? Kis butus. Belzebub egyik szolgája vagyok, s azért érkeztem, hogy visszaküldjelek a pokolba.
- Belzebub?
- Lucifer egyik tábornoka.
- Hozzám több kell, mint egy szolga.
- Ne légy nagyképű, ember…
Ezzel felém hajítja az almát. Próbálok elugrani előle, de a gyümölcs még így is csak milliméterekre zúg el a fülem mellett, és szétrobban a falon. A fickó erősebb lehet, mint egy ipari légkalapács. Széttárom kezeimet, és elképzelem, ahogy lángba borulnak. A valóság ismét hűen követi akaratomat, a lángok ezúttal nagyobbak, majd ötven centisek.
- Látom, ügyes vagy kisfiam. A pokolban majd kapsz érte kutyacsontot. – Ezzel nekilódul, és közben mindkét ökle egy-egy lánggolyóvá változik. Próbálom kivédeni a támadást, ám nem képeztettem sehol harcra magam. Nem vagyok karatebajnok, így hollywood szerint már halottnak kellene lennem. A frenetikus erejű becsapódás a mellkasomon ér, és berepít a metró egyik sínpárjára. A fickó lassan odasétál, és elvigyorodik.
- Kár volt a föld alá jönnöd. Ez már a mi birodalmunk. Megérezzük, hogy merre vagy, és oda tudunk sietni.
- Olyan vagy, mint egy elcseszett Bond főgonosz. – Morgom, és minden erőmet megfeszítem. A szegycsontom ellenkezik, de sebaj. Majd összeforr.
Kivetődöm a járatból, egyenesen rá a démonra, és ledöntöm a lábáról. Mindkét kezemmel őrült sebességgel kezdem csépelni a rohadékot, hogy biztosra menjek. Dühömnek hála kezeim újfent lángokba burkolóznak. Az utolsó ütéseknél már érzem, hogy a kövezetet csapkodom, a szörnyeteg feje helyén nem maradt más, csak csont, agyvelő és vér alkotta massza. Ráköpök áldozatomra, és belököm a következő metrószerelvény elé.
Zitához sietek, és leguggolok mellé. Eszméletét vesztette. Felkapom, és felsietek vele a lépcsőn. A kripli szólt, hogy nem biztonságos itt. Maradnak az alternatív útvonalak. Felrohanok a földfelszínre, és ott kezdem életre pofozgatni a leányzót. Jó öt percembe beletelik, míg sikerül. Mialatt próbálja megtalálni a mozgáskoordinációs alapokat, gyorsan lemosom némi félig fagyott hóval a vért a kezeimről. Ahogy visszalépek hozzá, ijedten néz rám.
- Mi történt? – kérdezi halkan, remegő ajkakkal.
- Semmi. Nem mehetünk metróval. Egy… Barát szólt, hogy nem biztonságos. Gyere. – Ezzel megragadom a kezét, és sietős léptekkel elindulok a Kálvin tér felé. Jó, hogy minden egy helyen van. Csak minden hülyéért el kell másznom onnan. Azért kicsit sajnálom, hogy belekevertem Zitát. Szótlanul sietünk a Kálvin térig, majd ott elindulunk a könyvtár felé.
- Nagyon csendben vagy… - Szólalok meg, mikor kicsit lassítok.
- Elájultam.
- Elbotlottál.
- Ellöktél, Tibi.
- Ezt kikérem magamnak. Elbotlottál.
- Ellöktél. A fickó keze pedig lángolt. És vörösek volta a szemei. És almát evett.
- Hallucináltál.
- Nem. Tisztán emlékszem, hogy mi történt. Nem hallucináltam. Az esésben ájultam el. És nem vagyok gyengeelméjű. Mi folyik itt?
- Semmi.
- Tibor. Ha nem adsz rendes válaszokat, nem segítek. Mi történik?
- Csak az apokalipszis. – Ismerős szöveg, nem?
- Hogy érted?
- December huszonegyedikén felébredt a mágia, amit egykor Merlin elzárt egy kristályba, miután legyőzte Maab királynőt. A pokol seregei pedig át akarják venni ennek köszönhetően az irányítást. Én egyike vagyok a hét kiválasztottnak, akiken múlik, hogy megnyerjük-e a háborút, vagy elveszítjük. Úgyhogy sok információra van szükségem. – És mindezt olyan sztoikus nyugalommal közlöm, hogy már én is pofátlanságnak érzem.
Zita megdermed, sőt, hátrál tőlem egy lépést.
- Ez nagyon… Durva… - Nyögi, és hatalmas, elkerekedett szemekkel néz rám.
- Ja igen. Huszonegyedikén meghaltam, azaz hat napja. Mondjuk három napja tértem magamhoz. Megszöktem a pokolból. Aztán találkoztam egy igazi cigány varázslóval, vagy mivel. Nem tudom, hogy hogy talál meg engem mindenki, de egész jók benne.
- És a vörös szemű?
- Egy démon. Ők a fejemre pályáznak.
- És te ebbe belerángattál engem?
- Igen. Hányadika van? Huszonhét? Boldog karácsonyt!
Pár perc szótlanság, majd látom, hogy az ajkai remegni kezdenek, szemei könnybe szöknek. Egy pillanatra fura érzés fog el. Odalépek hozzá, és megölelem.
- Nyugi, nem lesz semmi baj… - Miket beszélek? Démonok, mágusok, apokalipszis Budapesten. Te szórakozol velem?
- De… De… Laura miért halt meg?
- Szakítottam vele.
- És te… Hogy… Mi…
- Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Gyere…
Megfogom a kezét, és elvezetem a könyvtárig. Belépünk a nyitott kapukon, lerakjuk a kabátokat, a pulóvereket, majd olvasókártyáinkkal besétálunk a könyvtár részbe. Leültetem Zitát egy fotelbe, és helyet foglalok vele szemben. Megfogom mindkét kezét, és a szemébe nézek.
- Vigyázni fogok rád, megígérem… De segítened kell, különben még nagyobb baj lesz. – A rohadt kislányos külső, az van rám ilyen hatással.
- Megígéred, hogy megóvsz minden bajtól?
- Megígérem, Kiscsillag!
Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Felkelek, elkapom a tarkóját, és magamhoz ölelem, ő pedig úgy bújik, mintha a nyolcéves kishúgom lenne. Végül felkel.
- Szóval kezdjük el a keresést…
Három óra alatt közel húsz könyvet gyűjtünk össze, és nézünk át.
- Szóval… - Kezd bele Zita az impresszumba. – Ha jól értem, akkor ezernégyszáz évvel ezelőtt Merlin elzárta a mágiát a világ elől, és az most előtört, ugye?
- Igen, de ezt eddig is elmondtam.
- Azt viszont nem, hogy miért is épp most tört szét a kristály.
- Ennek van oka? Gondolom lejárt a szavatossága, mint egy bazi nagy, fénylő milka csokinak.
- Nem teljesen. Merlin szánt szándékkal csinálta úgy, hogy egyszer széttörjön a kristály. Ő úgy gondolta, hogy erre a hatalomra még nem állt készen akkor az emberiség, de talán ennyi idő alatt fel tudnak készülni. Csak épp a rend, amit létrehozott, hogy terjesszék az igét, az inkvizíciónak hála kipusztult.
- Hát ez zseniális.
- Pontosan. Így nem tudhattunk arról, hogy mi közeledik. Nem készülhettünk fel.
- És mi ez az egész hét kiválasztott dolog?
- Merlin úgy rendezte, hogy a sors kiválasszon hét embert, minden földrészen egyet, bár kicsit érdekes lebontásban. Európa, Ázsia, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Afrika és a Skandináv félsziget. Igen, ez utóbbi külön területnek számít.
- És Európából miért pont én?
- Mert meghaltál.
- Egész jól viselem mostanában ezt a mondatot. Folytasd.
- Szörnyű halált haltál, a szívedben fájdalom volt, és súlyos bűnök nyomták a lelked.
- Ezt bele kell írnom az önéletrajzomba?
- Ne viccelődj, inkább figyelj. A kiválasztottsághoz az is kell, hogy ki tudj szökni a pokolból, és te megtetted.
- Azért befigyelhetne egy oklevél.
- Hülye.
- Én pedig Tibi. – Elvigyorodok, és megölelem Zitát. – Na ne morcizz, inkább mesélj tovább.
- A lényeg, hogy sajnos sikerült megoldanod ezt a nehéz feladatot, így te lettél az Európai kiválasztott.
- Az öreg valami hunról mesélt.
- Milyen öreg?
- A Gellért téren akadtam össze egy vén kriplivel.
- A hunok ázsiában él… - Kezdene bele a mondatba, de meglepődött felkiáltásom megszakítja. – Mi a baj?
- Ez ki? – Mutatok egy képre az egyik vastag könyvben.
- Merlin korabeli ábrázolása.
- Ez valami kamu, ugye?
- Miért?
- Ez az öreg a Gellért térről.
- Humorizálsz?
- Nem, megijedek. Figyelj… Maradj itt. Én most villámsebességgel elmegyek a vén hülyéhez.
- De lehet, hogy csak hasonlítanak.
- Nem hinném. Mind a kettő, elég kretén módon néz ki. Maradj itt. – És válaszra már nem várok, rohanok is. Közel húsz perc alatt kint vagyok a Gellért szálló előtt, ám most nincs ott senki. Idegesen nézek körbe, és meglátok két rendőrt sétálni. Odafutok hozzájuk.
- Cső biztos urak.
- Szép napot!
- Elnézést a zavarásért, de nem tudják, hogy hol van az öreg fazon, aki két napja itt szónokolt?
- Nándor bácsi? De. Bevittük hajléktalan szállóra.
- Hova?
- Innen nem messze, gyalog fél óra, fenn a Gellért hegy oldalában. – Ezek után még elmondja a pontos címet. Én meg sem köszönök semmit, csak teljes erőmből futni kezdek.
A megadott címre még további negyed óra alatt érek oda. Lepukkant ház, már messziről bűzlik. Berontok a hajléktalan szálló ajtaján, és a portás elé állok.
- Nándor bácsit keresem.
- Fenn van az emeleten. Százhatos szoba. – Fel se néz a telefonjából a kövér gyökér.
Ahogy felsietek, és szó szerint berúgom az ajtót, meglátom az öreget. Az ablaknál áll, és dohányzik. Odalépek mellé, és magam felé fordítom.
- Maga Nándor bácsi?
- Igen fiam? – Néz hátra. Szemében huncut fény. Arca gyűrött, akár egy ötéves jegyzetlap.
- A nevem Bakonyi…
- Tibor. – Szakít félbe. – Tudom. De szólíts a nevemen, ha már rájöttél, hogy ki is vagyok. A nevem Merlin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése