Hatodik fejezet: Álmodott valóság, valóságos álom

Köröttem sötét minden. A földön fekszem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a felém rohanó kisteher, és az alkohol az ereimben. Lassan kinyitom a szemem. A föld vörös színű, mindenütt por kavarog. Valahol a közelben tűz ropogását hallom. Feltápászkodom, és végignézek magamon. Zsákvászon nadrágot viselek, melyet vékony, durva kötéllel kötöttek meg, és ugyanilyen inget, melynek ujja a könyökömig ér. Mezítláb vagyok. Úgy hat méterre máglya lobog, rajta néma, de még mindig rángatózó testekkel. Elszörnyedek. Hol vagyok? A kimondatlan kérdésemre hamar választ kapok.
- Üdvözletem a pokolban. – Szól egy hang. Lassan megfordulok, és ránézek az engem üdvözlőre.
Különös, de nem ijedek meg. A lény humanoid: Két kéz, két láb, egy fej, de bőre ébenfekete, szemei vörösen világítanak. Úgy két és fél méter lehet, és egy barna ágyékkötő az összes ruházata. A lábait jobban megnézve látom, hogy furcsa ívben állnak, mintha nem is ember, hanem kecske lábai lennének. A végükön hatalmas paták éktelenkednek. Lábait fekete szőr borítja. Kezében hosszú botot tart, majd feje fölé ér vagy húsz centivel.
- Ki vagy te? – Kérdem, és körbehordozom tekintetem.
- Én leszek a vezetőd. Én mutatom meg ezt a helyet.
- A vezetőm?
- Igen. A jellemed, a tetteid feljogosítottak arra, hogy Lucifer egyik kapitánya légy.
Kár, hogy a máglya fénykörén kívülre nem látok, így be kell érnem ezzel az alig tíz méter átmérőjű körrel. Tükörsima föld, vörös porral borítva. Középen a már fentebb említett máglya, melyet vagy harminc testből raktak. Megropogtatom vállaim.
- És mi is tett engem erre alkalmassá?
- Érzéketlen, számító, de racionális elme vagy, ki ismeri a saját határait, és tudja, hogy mit kell tennie céljai érdekében.
- Valaki végre értékeli ezeket bennem.
A fekete lény a hosszú bot végét a tűzbe mártja, majd mikor kihúzza, a fekete bot végén is karmazsin lángok táncolnak, majd hat méteres fénykört alkotva.
- Legalább a neved megtudhatom? – Kérdem halkan.
- A nevem Tanachus, és egy vándordémon vagyok.
- Vándordémon?
- Mi visszük a híreket a pokol kilenc bugyra között.
- Most hol vagyunk?
- Dis városának kapujától nem messze, a hatodik kör szélén.
- Zseniális.
- Igen. De nem véletlenül vagyunk itt.
- Pontosan miért is?
- Egyrészt, te, mint hitetlen, alapvetően ide tartozol. Másrészt Lucifer toborzói most itt vannak. Ők fognak elvinni téged a Sötét Herceghez.
- Nos, mit jelent Lucifer kapitányának lenni?
- Ez egy különleges helyzet. A Herceg meg akarja hódítani a Földet. Hét területre hét kapitány, ahogy elrendeltetett, mikor megszületett a nagy terv.
- És én lennék az egyik?
- Te lennél az európai…
- Szép… Mondhatom.
Elindulunk a máglya fénykörének széle felé. A sötéten átvágni nem könnyű. Vagy egy órán át gyalogolunk, mire meglátom a hatalmas szakadékot, melyből vörös fény tör elő. További hat órának érzem, míg odaérünk a széléhez, és végre letekinthetek. Az állam leesik a látványtól.
A szakadék majd két kilométer széles, se elejét, se végét nem látni a messzeségben. Keresztbe több tízezer híd ível rajta keresztül, melyek barlangokat, sziklaperemeket kötnek össze. Dis városa olyan, mint egy furcsa fantasy törpe település. Ezer féle és fajta elkínzott lélek és démon rója az utcáit folyamatosan, furcsa kavalkádként. A vándordémon megfogja a karom, és letaszít, majd utánam ugrik. Zuhanás közben üvöltök, ahogy torkomon kifér, és ezzel sikeresen látványossággá teszem magam: Minden szempár, vagy épp magányos szemgolyó felém fordul.
Amikor a démon maga is leér föntről a harmadik szintre, ahol én arccal fogtam fel a becsapódást, röhögve rángat fel.
- Itt nem sérül a tested, amíg mi nem akarjuk. – Hangja mély és átható, mint egy különös hajókürt.
- Erről szólhattál volna előbb is.
- Lehet. Nos, itt elvállnak útjaink.
- Miért?
- Mert én csak ideáig hozhattalak. Menj be abba a barlangba, és keresd Fhaniust. Ő majd tovább visz téged. – Mutat egy ember magas, majd tíz méter széles járatra.
- Rendben. Akkor, viszlát.
- Remélem, még találkozunk. – Szól oda, majd távozik.
Ránézek a barlangra, és félre hajtom kicsit a fejem. Fura érzésem támad. Otthonos a környezet. Mintha ide tartoznék. Lassan elindulok a kijelölt irányba, és közben ismételgetem magamban a nevet. Fhanius, Fhanius, Fhanius. Csak el ne szúrjam. Ahogy belépek, másik hét alakot látok meg. Hat embert, és egy hat karú, két fejű különös, zöld bőrű teremtményt. Feltételezem, ő Fhanius. A másik hat, három férfi és három nő, a közelében állnak, és beszélgetnek. Látszólag várnak valamire. Ahogy a nagy zöldség megpillant, felém indul, és elröhögi magát.
- Na mi van? – Kérdezi. Most kezdek rájönni, hogy a környékemen mindenki Latinul beszél, mégis értem.
- Semmi különös.
- Késtél, öregem!
- Nem tehetek róla, lassú volt a fuvar.
- Nos, mi a szituáció idelent?
- Semmi különös. A többi hat már lassan egy órája itt van, pedig ők még messzebbről is jöttek.
Ahogy odaérek végre, ránézek a többiekre, és eszembe jutnak a börtönös filmek. Közéjük lépek, és vigyorogva felteszem a legalapvetőbb kérdést, amit ilyenkor fel szoktak tenni.
- Na, ti miért vagytok itt, és honnan jöttetek?
Az első válaszoló egy jól szituált, kissé zilált, fekete hajú fiatalember, barna szemekkel, hegyes állal, és elálló fülekkel. Zsebéből egy elég rossz állapotban lévő cigarettát húz elő, egy Marlbolo –t, és rágyújt. Csak ennyit mond: „Öngyilkosság. New York”
A másik férfi folytatja a sort. Bőre csokoládébarna, szemei és raszta haja feketék. Testalkata sportos, szinte már ijesztően. Furcsa vadság ül szemeiben, mintha bármely pillanatban kész lenne gyilkolni. Egy hatalmas heg húzódik bal szemöldökétől álláig. Az ő válasza: „Gyilkosság. Jamaica.”
A harmadik férfi szőke, kék szemű, több mint két méter magas. Jóval több. Brutálisan izmos testalkata, erős álla, tömpe orra félelmetessé, állatiassá, és butává teszi így, első ránézésre. Mély baritonja az „Istenkáromlás, Norvégia” szavakat mennydörgi.
Az első nő szinte nem illik a képbe. Nem lehet több tizennyolcnál, haja éjfekete, szemei szintén. Arca olyan ártatlanságot tükröz, hogy az már szinte hihetetlen. Alacsony, törékeny alkat. Ajkai teltek, szemei hatalmasak, alakja formás, kifejezetten nőies. Szavai így hangoznak: „Bujaság, Moszkva.” Ki sem néztem volna belőle.
A második nő fekete bőrű, szinte kopasz. Nőies, atletikus alkatú. Szemei elütnek egész lényétől, mert gyönyörű kékek, valahol felmenői között lehetett egy északi ember. Ő talán a második legmagasabb a társaságban, legalább két méterre becsülöm. „Falánkság, Elefántcsontpart.” hallatszik kellemes, lágy hangja.
A harmadik nő barna hajú, átlagos testalkatú és magasságú. Jobb karján mély harapásnyomok látszanak. Zöld szemei szinte világítanak, körmei hosszúak. Nyakán pentagram tetoválás látszik. Már az előtt kitalálom, hogy kimondja. „Eretnekség, Ausztrália.”
- Gyilkosság per öngyilkosság, Magyarország. – Mondom, majd az amerikaira nézek, és megjegyzem. – Dél Európa.
- Kösz. – Szól oda a New Yorki ipse.
- Nos, most, hogy mind itt vagyunk, mi a program? – Kérdi a raszta Fhaniustól, aki csak legyint.
- Semmi különös. Lemegyünk a legalsó szintre, kaptok szállást, beszéltek külön-külön a főnökkel, aztán bemutatunk titeket a hadseregnek.
- Nem is dönthetjük el, hogy elfogadjuk-e a kinevezést? – Kérdi a skandináv óriás.
- Jobb ez a meló, mint az örökkévalóságig tartó szenvedés, nem? – Válaszolja az orosz hölgyemény.
- Ez igaz…
- Akkor jobb, ha indulunk. – Szól Fhanius, majd ruhája rejtekéből egy medált halászik elő, és felemeli.
Egy vörös villanás, és máris megváltozik a táj. Nem a korábbi barlangban állunk, hanem egy palota főbejárata előtt. A palota fényűző, és ha nem a szürke árnyalatai tennék ki az összes színét, még azt is tudnám mondani, hogy szép. Fhanius szélesre tárja a majd tíz méter magas kapukat, és beinvitál minket. Odabent nagy a sürgés-forgás: Démonok és holt lelkek rohangálnak, pakolnak, látszólag nagy dologra készülődnek.
A hatkarú szörnyeteg lépcsősorok sokaságán vezeti fel kis csapatunkat, egyenesen egy trónterembe. A terem nagyjából ötven méter hosszú, és húsz méter széles lehet, két oldalán különös páncélok sorakoznak, különböző fegyvereket tartva acélmarkukban. A padló hófehér márvánnyal borítva, a falak ezüsttel befuttatva, a plafonról aranyozott csillárok lógnak, melyeken majd fél méter magas, harminc centiméter vastag gyertyák ontják a fényt a teremben. A terem végén ezüstből, aranyból, bronzból és obszidián kőből faragva egy hatalmas trónus, melyben egy különös, ide nem illő alak terpeszkedik.
A figura haja ébenfekete, és háta közepéig ér, és bár látszólag férfi, arca még az én szememben is gyönyörűnek tűnik. Testalkata atletikus, izmos. Hófehér csuhát visel. Lassan feláll, és hátából a csuhán keresztül két hatalmas, ébenfekete szárny emelkedik elő. Szélesre tárja azokat, majd elmosolyodik. Arca szép ívű, olyan vonásokkal, melyhez foghatókat még soha nem láttam. Talán ezt lehetne az éteri szépség szavakkal jellemezni, mással úgysem tudnám leírni azt a csodát, ami elém tárul. Mind a heten akaratlanul is fél térdre ereszkedünk.
- Hagyjátok… - Szól kedves, lágy hangján ez a különös angyal. – Álljatok fel, kedves barátaim. Nem szolgák vagytok.
- Köszönjük… - Nyögi ki a jamaikai, miközben lassan feltápászkodunk.
- Ki vagy te? – Kérdi az orosz nő.
- A nevem Lucifer, szolgálatotokra.
- Szolgálatunkra? – Szalad ki a számon.
- Igen. Nem csak engem szolgálnak ezen a helyen, néha-néha, nagy ritkán én is szolgálhatok másokat.
Fura érzés kezd bennem felépülni. Hosszan társalgunk arról, hogy mi is lesz az invázió alatt a dolgunk, hogy mi lesz a jutalmunk, és egyre különösebb előérzet fog el. Valami nagyon nem stimmel. Mikor elengednek minket, hogy körülnézzünk, amíg nem kell minket bemutatni a hadseregnek, kapunk egy-egy szobát. A többiek rajonganak a fickóért, én viszont amennyire csodáltam első pillantásra, most annyira ellenszenves. Mézes-mázos szavú bunkó, semmi több. Ha középiskolában az osztálytársam lett volna, tuti lenyomtam volna a fejét a vécén minden áldott nap.
Elvonulok a szobámba, és leülök az ágy szélére. Nem érzem magam fáradtnak, egyáltalán nem. Szinte fölöslegesnek érzem az ágyat egy holt lélek szobájában, de nem teszem szóvá. És akkor elkezdődik… Gondolataim a menekülés körül kezdenek járni. Egyre erősebben él bennem az érzés, hogy valahogy meg kellene szökni. A jamaikai jön át hozzám először. Ugyanezen gondolatok benne is megfogalmazódtak, és rajtam is látta a bizonytalanságot. Döntünk, hogy szökni fogunk. De hogyan? Miként? Súlyos kérdések. Az amerikait mi ketten keressük meg, és győzködjük, hogy álljon mellénk. Sok munkánkba kerül, de végül sikerül elérni, hogy csatlakozzon. A szőke ork már nehezebb dió lesz. A két méteres benga elég buta ahhoz, hogy bevegye a szöveget, legalábbis látszólag. Meglepetésünkre éppen mint nálunk, megfogalmazódtak benne is a furcsa gondolatok. Túl szép minden, hogy igaz legyen. A bűnös lélek könnyen kételkedik. A három nő így, hogy már több mint a csapat fele szökni akar, könnyen átáll. Egyedül az orosz nővel gyűlik meg a bajunk, mert szerinte… Figyelem, dobpergés: Lucifer helyes, így szívesen maradna. Kis nézeteltérés, az afrikai csaj pedig egyszer megfejeli a svédet, mert az lekurvázza a moszkvait, de végül összeáll a csapat. Már csak tervet kellene kidolgozni az egészre. Felosztjuk a palota szintjeit (pontosan hét van, mint a hét főbűn), és elkezdjük átkutatni, de nem találunk semmit, így nyugovóra térünk.
Arra ébredek, hogy a szobám ajtaja lassan nyílik. A sötétben egy magas, izmos alak sziluettjét látom. Odalép az ágyam mellé. Mozdulni sem merek. Egy kavicsot tesz le mellém, és megszólal.
- Lucifer hatalma itt fog fogni titeket. Fel kell dühítened, és akkor a kavicsot vágd a földhöz. Megnyílik egy átjáró, és visszajuthattok a testetekbe. – A hang egyszerűen ijesztő: hörgő, rekedtes, recés, erős.
Nem tudom senkihez csatolni, ilyet még idelent sem hallottam senkitől. Mióta idelent vagyok, először tör rám valamiért a jeges félelem.
- Várjátok meg, míg kiosztja az adományokat. Később a hasznotokra lesznek. – Fűzi még hozzá, majd az idegen távozik. Nem várok. Összecsődítem a másik hat kapitányjelöltet, és elmesélem nekik, mi történt. Lelkesedéssel kevert aggodalom látszik az arcokon, de csak annyit mondok, hogy egy próbát megér a dolog. Felvetődik a kérdés, hogy hogyan dühítsük fel Lucifert. Hosszas vita után én döntöm el a kérdést: Mikor kiosztja az adományokat, jelentsen ez bármit is, egyszerűen képen törlöm teljes erőből.
Az elkövetkező két nap feszült várakozással telik. Várjuk a nagy pillanatot. Többször is társalgunk Luciferrel, és mindenkinek egyre zavaróbbá válik a Sötét Herceg mézes-mázos, behízelgő stílusa. Valljuk be, egyikünk sem az a nyalizós típus. Jobb szeretjük az egyenes módszereket. Épp ezért választott minket a Herceg, és épp ez lesz számára a katasztrófa. És végre eljön menekülési kísérletünk estéje.
Egy erkélyen állunk, a palota első emeletén, előttünk többmilliós tömeg. Lucifer beszédet tart a nagy lehetőségekről, és arról, hogy a mi segítségünkkel biztos sikert ér el. Több hónapig figyelt minket, így választott ki.
Végre eljön az adományozás pillanata. Mindig, mikor valamelyikünk kap egy képességet, Lucifer mellkasából egy fénylő gömb válik ki, és a kiválasztott „szerencsésbe” lebeg.
Adam, az amerikai a Föld és a Sötétség fölött kap hatalmat. Congo, a jamaikai a Víz és a Halál fölött kap uralmat. Wulfgar, a norvég óriás a Levegő és a Szörnyek fölött kap irányítást. Az afrikai Linda a Természet és a Lélek adományokat kapja. Az orosz Tatjana az Idő és a Test parancsolójává válik. Az ausztrál Samantha a Fény és a Gondolatok nagyasszonyává avanzsáltatik, jómagam pedig a Tűz és a Fagy birtokosává válok. Ezen kívül testi erőnket, állóképességünket, gyorsaságunkat, ügyességünket annyira feljavítja, hogy az átlagember többszörösei leszünk.
És ekkor jön el az én időm. Lucifer épp újra a tömeg felé fordulna, hogy folytassa lelkesítő beszédét, mire én mögé lépek, és megkocogtatom a vállát. A Sötétség Hercege lassan hátrapillant, és már épp szólásra nyitná a száját, mikor karom hátra lendül, és hihetetlen erejű ütést mérek az állcsúcsára, méghozzá olyan ügyesen, hogy nem csak hátratántorodik, de átesik a korláton, és egy teljes emeletet zuhan a tömegbe. Mi gyorsan körbe állunk, és előveszem a kis követ. Pontosan akkor, mikor Lucifer egyetlen szárnycsapással fellendül az erkély korlátjára, a földhöz vágom az apró kavicsot, ami hatalmasat robban. Egy fénylő alagúton száguldok végig, majd felébredek egy…

***

Üvöltve ébredek fel a lakásban. Viktor mellettem felriad, és rám mered. Majd szép lassan mindenki felkel. Körülvesznek, és kérdezgetik, hogy jól vagyok e. A kristály, amit a stadionoknál kaptam Lucifertől porrá omlott. Egyszer használatos. Mindenkit visszaküldök aludni, mondván, csak rosszat álmodtam. Ám Tivaldra jelentőségteljes pillantást vetek. Mikor mindenki lefeküdt végre, és hallom a nyugodt hortyogást, lassan, teljes csendben felkelek. A Kurako felemelkedik a kanapéról, és utánam indul. Újra a tető felé tartunk.
A havazás az óta elállt, a hideg szél is feladta azon tervét, hogy csontig hatoljon az átlagemberek ruhái alatt. A roma felül egy kéményre, én pedig csendben sétálgatok előtte, és dohányzom. Pár percembe telik, míg összegzem gondolataimat, helyre rakom időben az új emlékeket, majd beszélni kezdek.
Tivald csendben hallgatja végig a beszámolómat, egyszer sem kérdez bele. Türelem és aggodalom látszik rajta, ám annál a résznél, ahol a Sötétség Hercegét egy jobbegyenessel átküldöm a korláton, nem bírja ki, hangosan felnevet, és a térdét csapkodja.
- Nem csoda, hogy pikkel rád, testvér! – Vigyorog. – Az egész hadserege előtt megaláztad.
- Most épp nem ezt érzem a leglényegesebb dolognak. – Válaszolok. – Mint mondtam, tőle származik a kiválasztottak ereje. Ő irányítja.
- Ezt a kapcsolatot biztos meg lehet szüntetni.
- Úgy érzem, csak azért vannak még meg a képességeink, mert a puccs után úgy gondolta, jobb neki, ha van pár potenciális szövetségese kicsiny létsíkunkon.
- Jó meglátás. De mi a fenét kezdhetünk ezzel a dologgal?
- Egyrészt, tudjuk, hogy részben a markában vagyunk, de azt is, hogy csak ránk számíthat. De ki lehetett a rejtélyes segítő?
- Belzebub?
- Nem hiszem. Őt még csak nem is láttuk lent a pokolban.
- Talán pont ezért ő.
- Akkor miért mondta, hogy várjuk meg, míg megkapjuk a képességeket? Nem sejtette, hogy ellene fogjuk őket használni?
- Talán ezzel Lucifer legyengítette magát.
- Nem, ez nem így van. – Hallatszott egy harmadik hang, mire mindketten felkaptuk a fejünket. – Elnézést a zavarásért, csak megéreztem, hogy használtad a kristályt.
- Üdv, Sötét Herceg. – Köszönök halkan Lucifernek. – Nos, tudod a történetet?
- Nem. A kristály csak veled működött.
- Hogyhogy?
- Mikor megütöttél, még gyengült kettőnk között az adományozásból fakadó kapcsolat. Mindenki emlékeit elszívtam mielőtt eltűntetek, de a követek valahogy bezavart: A nagy részét én is elfelejtettem a dolgoknak, és valamiért csak nálad működött ez a vacak.
- Zseniális. – Mondtam, majd gyorsan felvázoltam a dolgokat. – Nos? Vélemény?
- Egyelőre nincs, de ez az egész felettébb különös. Mintha mindannyian egyetlen hatalmas konspiráció részesei lennénk.
- Ja, tök jó. – Morogja Tivald ferde szemmel bámulva Luciferre. – Marha jó, hogy itt vagy, annyit tudsz nekünk segíteni, mint amennyit érsz. Semmit.
- Ne járjon a szád, Kurako! – Vicsorogja a bukott angyal. – Még a végén betapasztom.
- Próbáld csak meg, te elhibázott galambutánzat!
- Na most akkor mindkettő kussol. – Mondom halkan, és beállok közéjük. – Nem azért vagyunk itt, hogy egymással háborúzzunk. Van egy megakadályozandó démoninváziónk, egy visszaszerzendő trónunk, és egy rejtélyes ismeretlenünk, akiről nem tudjuk, hogy jó, vagy rossz szándékú. Erre koncentráljunk.
- Akkor beléptek a csapatomba? – Kérdi a Sötétség Hercege.
- Nem. Te csatlakozol hozzá. És nincs vita. Mi segítünk neked, te segítesz nekünk. Kölcsönös a megállapodás. És ha átvágsz minket, nem érdekel, hogy uralod a képességeimet, megtalálom a módját, hogy egyenként tépkedjem ki a tollaidat.
- Jó, legyen. – Sóhajt fel az egykori angyal. – Úgysincs más lehetőségem.
- Akkor ezt megbeszéltük. Most mindenki elhúz aludni, vagy játszani az ölebeivel, én meg átgondolom a teendőket. Te legyél itt holnap reggel. – Mutatok rá Luciferre.
Nem kapok választ, csak biccentést. Szép ez az éjszaka. Visszakaptam az emlékeimet, és leszóltam egy nálam jóval erősebb roma mágust és egy bukott angyalt. Mi jöhet még? Az éjszaka további részét a tetőn sétálgatva töltöm, és gondolkozom. Megnézem a napfelkeltét. Szebbnek látom, mint valaha. Újra remény költözik a szívembe. Valami elkezdődött a mögöttem álló estén, valami hatalmas.
Lassan lesétálok a lépcsőn, és belépek a lakásba. Türelmetlen várakozással néznek rám, és faggatnak. Tivald nem szólt sokat, de épp eleget kotyogott el, hogy felcsigázza a társaságot. Köszönjük meg a lepcses romának. Na mindegy. Gyorsan felvázolom az eddig titkolt eseményeket, az álmokat, és a hajnali beszélgetést a Herceggel. Pont mikor végre elkezdik megemészteni a mondandómat, csörömpölést hallunk a konyhából, majd kilép Lucifer a kezében egy sörösüveggel, és mosolyogva biccent nekem.
- Nos, csapat, ez itt a mi kedves Hercegünk, Lucifer.
- Szólítsatok csak Dicsőségesen hatalmas és büszke nagyúrnak. – Vigyorog körbe.
- Még csak azt kéne. Hercegezünk, és kész. – Vágok vissza.
Nem szól semmit, csak csendben leül kis körünkbe. Furcsa társaság gyűlt össze. Ahogy így végignézek az arcokon, két dolgot vehetek észre. Az egyik, hogy minden szem tisztelettel telien csillog, még Luciferé is. Nem vitás, azért be mertem vállalni azt az ütést, a saját színterén, a saját katonái előtt, egy bizonytalan cél teljesítése érdekében. Most, hogy tudom, mi történt odalent, különös szemmel nézek erre az egész kiválasztottság dologra. Itt ül velem a két legjobb barátom, a húgom, egy félig ismeretlen fickó, aki több mint aminek látszik, és egy letaszított angyal. Egyre több esélyt látok abban, hogy végül győzedelmeskedjünk.
Az elkövetkező órákban hosszasan beszélgetünk, és a napot azzal töltjük, hogy megismerjük egymást. A csapatnak egy az egyben új személy a mi kedves Lucifer barátunk, akit a továbbiakban úgy döntünk, csak Szárnyasnak fogunk hívni, hogy ne legyen annyira feltűnő. És nekünk is könnyebben áll a szánkra. Tetszik neki a név. Azt mondja, erről nem az fog mindenkinek az eszébe jutni, hogy ő évszázadokon át lefagyasztott lábakkal állt a pokol legmélyebb bugyrában. Zitán véglegesen rajtamarad a Hercegnő név. Ezt még Tivald adta neki, és valahogy illik hozzá.
Ránk köszönt az este, és mindenki lefekszik, kivéve Lucifert. Látom, hogy csak áll az ablak előtt, és bámul kifelé. Olyan fura érzés tölt el. Lassan, csendben, mindenféle nesz nélkül felállok, és odalépek mellé. Az arca különös érzelmekről árulkodik. Úgy néz ki, boldog. Megérintem a vállát, és intek neki, hogy menjünk ki a folyosóra.
A lépcsőház hidege egyikünket sem zavarja. Leülünk, és rágyújtunk. Ahogy rám néz, van valami a pillantásában, amit először nem értek meg, majd végül, mikor rájövök az érzelem mibenlétére, teljesen ledöbbenek. A Sötétség Hercege hálás.
- Tudod, Tibor, rég volt utoljára, hogy bárkivel így tudtam beszélgetni. Neked hála pedig hirtelen máris öt ember van, aki nem a pokol uraként néz rám.
- Kicsit azért nehéz megszokni.
- Tudom. De látom, hogy igyekeztek. És nem tudom, mivel hálálhatnám meg.
- Csak ne pusztítsd el a világot. – Mosolyodom el.
- Ígérem, semmiképp. Ezek után? Amíg éltek, addig biztos nem.
- A világ nevében köszönöm szépen.
Felnevet, és lehamuz a kőlapokra. Furcsa. Mintha már régi barátok lennénk.
- Te figyelj… A menny seregei nem akarnak segíteni minket az ügyünkben?
- A menny seregei? Nem… Az emberiség már rég elvesztette a jogot, hogy Istenhez fohászkodhasson. Bűn és ármány mindenütt. A legtisztább ember is túl sok vétket követ el. Szinte csak az újszülöttek ártatlanok. Ők pedig nem imádkoznak sokat.
- Az újszülöttek?
- Lényegtelen. A fontos, hogy ezért mertük egyáltalán megkockáztatni az egészet. Amint a Mezsgye feltárult, tudtuk, hogy nem lesz baj.
- Miből?
- Tudod, ha bárki is meg akarta volna akadályozni az eseményeket, már ott megtette volna. Ott vagyunk a leggyengébbek.
- Értem.
- Ha valakire számíthatnánk, akkor azok a Kitaszítottak.
- Kik?
- Olyan angyalok, akik önként tették le a fegyvert, mert fontossá vált számukra az emberiség. Túl fontossá. Egész hosszú ez a lista.
- És őket hogy találjuk meg?
- Szinte lehetetlen. Túl jól rejtőznek.
- Más ötlet?
- Nos, bárhol lehet fellelni olyanokat, akiknek nem tetszik az egész inváziós terv. De sajnos kevesebben vannak, mint a behódolók.
- Értem.
- Szerintem nem. Akiket te szörnyeknek hiszel, azok között is vannak olyanok, akik kiállnának melletted. Vámpírok, vérfarkasok, ghoulok, trollok, tündérek, sárkányok, manók, goblinok, koboldok.
- És a yeti? – kérdezem viccelődve.
- Az egy pacifista barom.
Mindketten felnevetünk. Jó érzés így társalogni, teljes nyugalomban. A valóság egy kis, békés darabkája öleli át most a helyet. Felkelünk, leporoljuk magunkat, és visszatérünk a szobába. Szárnyas visszaáll az ablak elé, én pedig jóleső érzéssel feszem le. Ezek a furcsa, új találkozások a megvalósult álmok kategóriájába tartanak. Csak attól félek, hogy minden álom összetörik egyszer…