Első Fejezet: Koboldújváros (1. rész)

Minden hangra odakapom a fejem, ahogy sétálok befelé a városban. Elmegyek egy „Gólyafészek étterem” tábla mellett, és pár perc séta után jobb kéz felé meglátok egy bevásárlóközpontot. Elindulok arra. Elhaladok egy üzletsor mellett. Egykor könyvesbolt volt itt, mellette ruhaüzlet, és hasonlók. Ez most hidegen hagy. Felsietek egy lépcsősoron, és megpillantom a parkolót. Mindenhol összetört, szétzúzott autók. Mintha évek óta kihalt lenne. Besétálok a Tesco –ba. Életemben először nem húzom fel a szemöldököm, hogy miért nyílik olyan lassan a mozgásérzékelős ajtó. Tekintettel arra, hogy nincs áram, és az üveget valaki bezúzta egy bevásárlókocsival, nem csoda. Egyszerűen csak átlépek a kereten. Odabent berúgom a fémkaput, ami a befelé haladóknak nyílt ki egykor teljes csendben… És lassan.
Elsétálok a pékárukhoz. Ami még megvan, az mind penészedik. Vállat vonok, kikapok egy zsömlét, és a penészt elkezdem körömmel levakargatni, közben pedig elindulok a csokik felé. Ahogy közelebb érek az édességes sorhoz, megtorpanok. Zacskócsörgést hallok. Óvatosan odahúzódom a polc végéhez, és belesek.
Legnagyobb megrökönyödésemre egy alig egy méter magas figura zabálja a csokoládékat. Ahogy elnézem, nem most kezdte, mivel több tucat csokoládés papír fekszik a földön. A bőre sötétszürke, szemei hatalmasok és vörösek, teste ruganyos, szinte már ijesztően sportos. Orra nincs. Ahogy ajkai sincsenek, a szája pedig akár egykor a Tini Nindzsa Teknőcöknek. A gondolatra megszólal a fejemben a régi rajzfilm nyitózenéje, de gyorsan elhessegetem. Nincs idő gyökérnek lenni. A lénynek mind kezein, mind lábain négy-négy ujja van. Barna nadrágot visel, és egy hosszú, izmos farok indul ki medencecsontjától. Fülei szintén nincsenek, de ezen már meg se lepődöm. Felső testét nem takarja semmi, így jól láthatóak tetoválásai, melyek mintha egy indián törzs nonfiguratív mintái lennének. Nem tűnik veszélyesnek.
Lassan kilépek a polc mögül. Nadrágot visel, tehát intelligens. Felemelem mindkét kezem, és halkan megszólalok.
- Üdv! Elnézést, egy árufeltöltőt keresek…
A lény lassan felém fordítja aránytalanul nagy fejét, és hátrébb lép. Körbepillant, gondolom menekülési utat keres.
- Ne félj, nem akarlak bántani. Békés szándékkal érkeztem. Érted, amit mondok, apróság?
Itt úgy mered rám, mintha az anyját szidtam volna. Eldobja a csokit, ami a kezében van, és kihúzza magát. Apró ökleit összeszorítja.
- Apróság ám a jó édes anyád, cula! – A hangja olyan meglepően mély és öblös, hogy eleresztem a fülem mellett a sértést. – És ti, emberek soha nem békés szándékkal jöttök.
- Mi van? Csak kiléptem a polc mögül. Még a kezeimet is feltartom.
- A koboldok között ez annyit jelent, hogy nyald ki a seggem.
- Kobold vagy?
- Te pedig… Várj, ne segíts, kitalálom! Nyomozó!
- Marha vicces. Mi történt itt?
- Ami a legtöbb nagyvárosban. Jöttek a Démonok, és elvittek akit csak találtak. A város kihalt volt, és mi értünk ide elsőnek.
- Többen vagytok?
- Persze. Három koboldtörzs lakik a város egykori központjában.
- Mármint… Ti értetek ide elsőnek. Kik vannak még?
- Tündérek, vámpírok, lidércek, kentaurok, pánok, és egyéb viccességek.
- Értem. Hát, köszönöm, hogy ilyen közlékeny voltál. Veszek egy csokit, és lépek.
Megfogok egy tábla Milkát, és már fordulnék meg, de vagy húsz lándzsa hegyével nézek farkasszemet.
- Csak ne olyan sietősen, kis barátom! – Hallom hátam mögül a tetovált kobold hangját. – A barátaim még szeretnének veled csevegni.
- Öreg… Ez egy nagyon rossz döntés. – Válaszolom oda se pillantva, és farzsebembe tolom az édességet. – Tudod, én nem vagyok ember.
- Éreztem benned lüktetni az esszenciát, kölyök…
- Ne nevezz kölyöknek, seggdugó, mert letépem a fejed! – Morgom egyre dühösebben.
- Ötszázhúsz éves vagyok. Végtelen nyugalommal nevezhetlek kölyöknek.
- Öcsém… Mostanság mindenki ilyen öreg?
Lassan széttárom a kezeim, mintha meg akarnám adni magam. Érzem, ahogy testemben áramlani kezd az energia. A kis koboldok megszívták. Már csak pár másodperc, és mindet megfagyasztom egyszerre. Ekkor hihetetlen erejű ütést érzek a tarkómon, és elfeketedik minden…

Ébredezem. Ma már másodszor. Kezeim hátam mögött összekötve, jó szorosan Ráadásul valamiféle nyakörvet raktak rám. Még mindig a Tesco vásárlócsarnokában vagyunk. Körülöttem, mint akik jól végezték dolgukat, falják a csokoládét a koboldok. Mind szürkék, körülbelül egy méter magasak, de csak a vezetőjükön van tetoválás. Feltérdelek, majd átnézek mindkét vállam fölött. Két őrt azért hagytak. Nem sok. Hiányérzetem van. Valami eltűnt… A bizsergés, amit éreztem, mióta feltámadtam a kórházban, eltűnt!
- Mi a franc… - Mondom magam elé, mire a vezér elém sétál, és a szemembe néz.
- Ne is reménykedj a hatalmadban, Xiung Ghatal. A nyakörv megfoszt tőle.
- A nevem Bakonyi Tibor.
- De a fajod Xiung Ghatal. A koboldok ősi nyelvén ez annyit tesz: A Pokol Hercege.
- És honnan beszélsz magyarul?
- Te is beszélsz, nem? Ha a közeledben vagyok, beszélem ezt a nyelvet. Kobold képesség.
- Kényelmes…
- És hasznos is. A társaimmal telepatikus úton tartom a kapcsolatot, csak miattad kell ilyen primitív módon beszélnem.
- Bocsáss meg, hogy ilyen fáradozásokra kényszerítelek.
A kobold mintha elmosolyodott volna, majd körbepillantott, és intett egyet. Két őröm megragadta a két karom, és talpra rántottak, majd meglöktek, hogy haladjak előre.
- Jajj, fiúk, legalább puszit adjatok, mielőtt megkötöztök!
Humorizálásomra csak az egyik lándzsa nyele válaszol, ami hatalmasat koppan a tarkómon. Fáj… Nagyon. Elszoktam ettől. Felnyögök, megrázom magam, és gyalogolok kis útitársaimmal. Kivezetnek a bevásárlóközpontból, és elfordítanak balra.
- Hova megyünk?
- Őlordságához, negyedik Thyxassus Thelxonor császárhoz, a Thelxa, a Shalxis és a Dhorax klánok vezetőjéhez, aki majd dönt sorsod felett, Xiung Ghatal.
- Lehetne, hogy nem hívsz így? Nagyon hülyén hangzik. Kszíjúng Ghátál. És mondd, hogy hívnak téged?
- Az én nevem Horax tábornok. Ez annyit tesz, Vérpatak tábornok.
- Szép név. Mond, anyádék szeretnek?
- Meghaltak a tündérekkel vívott kétszáz éves háborúban.
- Neked nincs semmi humorérzéked?
- Háborúban egy katona nem humorizál. Most pedig nyomás!
Két „testőröm” újabb hatalmasat lök rajtam, ahogy haladunk a városközpont felé.

Bevezető: Új Pokolra Ébredni

SÖTÉT VÁROS
Második kötet:
Háború Midgardban

Ébredtél már iszonyatosan másnaposan? Mikor szétrobban a fejed a fájdalomtól, a kezeid lassan reagálják le tudatod parancsait? Így érzem most magam én is… Csak épp nem ittam semmit. Helyette köhögök, és szennyvízzel kevert Dunát öklendezek fel gyomromból, miközben ujjaim nyomják a kavicsok. Hol lehetek? Körülnézek… A többiektől eltávolodtam. Csak az az átkozott szörnyeteg ne lett volna… Újabb liter vizet köhögök ki, majd lassan felemelkedek. Ruháim víztől csöpögnek. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi is történhetett.
Beugrottunk a vízbe, de valami egyből ránk támadt. Vitt minket a sodrás, és még karmozdulatokkal is rásegítettünk. Felajánlottam, hogy feltartom a lényt, ami leginkább egy túlméretezett vidrára emlékeztetett. Nagy fogakkal… Tivald beleegyezett, Szárnyas nem szólt semmit, Zita tiltakozott, de a másik kettő elkapta, és úszott vele tovább. Szembefordultam a döggel, és harcolni kezdtünk. Erről jut eszembe…
Lenézek, és felmérem a sebet a hasamon. Nem túl mély, de a jobb bordáimtól csípőm bal feléig terjed, négy hosszú vágás.
A lény felém úszott, és kitárta a víz alatt hatalmas pofáját, mire én az öklömet lendítettem meg. Ahogy ütöttem, jégszilánkokká változott ujjaim körül a víz. Tüskékkel telt meg a dög pofája, de ez nem igazán lassította le. Az első támadás elől kitértem… Hála az égnek, hogy jó úszó vagyok. Ám arra, ami ez után jött, nem számíthattam. Mire megfordultam, már megint felém közeledett. Éles sivítás töltötte meg a fülem, és a szörny olyan sebességgel vágtázott felém, hogy körülötte berobbant a forró gőzzé változó víz.
Levetkőzöm, és leülök egy fa alá. Nézem a víz felszínét, majd jobbra fordítom a fejem, és végigmérem a döglött vidraszörny holttestét.
- Téged meg vajon ki küldött? Nem úgy nézel ki, mint egy pokolbéli démon. Inkább mintha egy…
- Másik világ szülötte lenne. Igen. – Hallom Szárnyas hangját. Körbekapom a fejem, de nem látom sehol.
- Mi ez az egész? Hol vagy?
- A Fekete tengerig sodort minket a Duna. Hat napig eszméletlen voltál.
- És hogyhogy hallom a hangod?
- Minden erőm felhasználom, hogy üzenni tudjak neked. Felborult az egyensúly! Vigyáznod kell!
- Milyen egyensúly?
- A világok közötti egyensúly! A menny és a pokol közös pont, de jó néhány világ terül el közötte. Mind Isten alkotása. Hiába, a te világod volt a teremtés csúcsa, de senki ne várja még egy Istentől se, hogy ne élvezze a kísérletezést.
- És mire kell számítani?
- Szörnyek, olyan teremtmények, amik jól érzik magukat ezen a világon, de nem ide valók.
- Mint a vidra?
- Igen. Mint a… - Itt egy másodpercnyi szünet következik, majd egy velőt rázó üvöltés. – FEKÜDJ!
A kapcsolat megszakadt, én pedig felugrok.
- Szárnyas! Szárnyas?! LUCIFER! – Nem jön válasz.
Odalépek a vidra holttestéhez, és megbököm a sarkammal. Döglött. Újra elárasztanak az emlékek.
Hatalmas ütést mért rám, ahogy elért a dög. Egy pillanatra elveszítettem az eszméletem. Mikor feleszméltem, kitódult tüdőmből a levegő. Úszni kezdtem fölfelé, nyomomban a ragadozóval. Ahogy fejem áttörte a felszínt, hatalmas levegőt veszek, majd jött a hasamba vágó fájdalom, és lesüllyedtem. Gyomromban az acélkemény karmokkal húzott a vidra lefelé. Ekkor jutott eszembe, mert mikor máskor, hogy jó név lenne neki a Vidrilla. Ez is rám vall. Elkaptam a lény mancsát, kitéptem magamból, majd hatalmasat tekertem rajta. Még a víz mélyén is hallatszott a reccsenés, de nem hagytam abba. Felrántottam a felszínre, és a sebes sodrás felszínén püfölöm, ütöm, ahol érem. Még mindig kapálózott, és vagy húsz percig bírta. Soha nem láttam még így háborogni a folyót. Valószínűleg a démoni seregek érkezése tehette. Elkaptam a szörnyeteg nyakát, és megrántottam. Vér tört elő pofájából, fekete szemei kigúvadtak, és húzni kezdtem a testet a part felé. Mikor kiértem, ledobtam, és megvizsgáltam sebeim. Nagyobb zúzódások, és… Hihetetlenül mély volt akkor még a seb.
Hát persze. Gyorsan gyógyulok. Hihetetlenül gyorsan. Körbepillantok újra, ám ezúttal el is indulok délnek. Persze előtte felszedem a kezembe ruháimat. A folyó vize újra békés és nyugodt. A távolban egy kis épületet pillantok meg. Futni kezdek.
Ahogy odaérek, látom, hogy alaposan megtépázták. Valami jó alaposan széttörte, ám a romok alatt megpillantok egy táblát. Egy hajóállomáson vagyok, ugrik be. Lebontom a romhalmazt a tábláról, és elolvasom a feliratot. Dunaújváros…
Pont Sztálinváros. Csodás. Elkezdek kutakodni. Találok egy nadrágot, ami kicsit bő, egy pár zoknit és bakancsot, valamint egy szürke pólót, és egy fekete, hosszú ballonkabátot. Ezeket egy középkorú férfi holttestéről rángatom le. Még nem büdösödik, így nem lehet túl régóta halott. Itt az ideje, hogy én, Bakonyi Tibor akcióba lendüljek. Elindulok az aszfaltúton, majd egy kereszteződésnél balra fordulok, és átsétálok egy hídon. A távolban a Dunaújvárosi víztorony romjai látszanak. Ahogy felpillantok, az égen egy hatalmas madár sziluettjét látom… Ha jól tippelem, legalább hét méteres szárnyfesztávolsága van. Óvatosan behúzódom a buszmegállóba, és míg várom, hogy eltűnjön, csendben átadom magam magányomnak és elkeseredésemnek…