Bevezető: Új Pokolra Ébredni

SÖTÉT VÁROS
Második kötet:
Háború Midgardban

Ébredtél már iszonyatosan másnaposan? Mikor szétrobban a fejed a fájdalomtól, a kezeid lassan reagálják le tudatod parancsait? Így érzem most magam én is… Csak épp nem ittam semmit. Helyette köhögök, és szennyvízzel kevert Dunát öklendezek fel gyomromból, miközben ujjaim nyomják a kavicsok. Hol lehetek? Körülnézek… A többiektől eltávolodtam. Csak az az átkozott szörnyeteg ne lett volna… Újabb liter vizet köhögök ki, majd lassan felemelkedek. Ruháim víztől csöpögnek. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi is történhetett.
Beugrottunk a vízbe, de valami egyből ránk támadt. Vitt minket a sodrás, és még karmozdulatokkal is rásegítettünk. Felajánlottam, hogy feltartom a lényt, ami leginkább egy túlméretezett vidrára emlékeztetett. Nagy fogakkal… Tivald beleegyezett, Szárnyas nem szólt semmit, Zita tiltakozott, de a másik kettő elkapta, és úszott vele tovább. Szembefordultam a döggel, és harcolni kezdtünk. Erről jut eszembe…
Lenézek, és felmérem a sebet a hasamon. Nem túl mély, de a jobb bordáimtól csípőm bal feléig terjed, négy hosszú vágás.
A lény felém úszott, és kitárta a víz alatt hatalmas pofáját, mire én az öklömet lendítettem meg. Ahogy ütöttem, jégszilánkokká változott ujjaim körül a víz. Tüskékkel telt meg a dög pofája, de ez nem igazán lassította le. Az első támadás elől kitértem… Hála az égnek, hogy jó úszó vagyok. Ám arra, ami ez után jött, nem számíthattam. Mire megfordultam, már megint felém közeledett. Éles sivítás töltötte meg a fülem, és a szörny olyan sebességgel vágtázott felém, hogy körülötte berobbant a forró gőzzé változó víz.
Levetkőzöm, és leülök egy fa alá. Nézem a víz felszínét, majd jobbra fordítom a fejem, és végigmérem a döglött vidraszörny holttestét.
- Téged meg vajon ki küldött? Nem úgy nézel ki, mint egy pokolbéli démon. Inkább mintha egy…
- Másik világ szülötte lenne. Igen. – Hallom Szárnyas hangját. Körbekapom a fejem, de nem látom sehol.
- Mi ez az egész? Hol vagy?
- A Fekete tengerig sodort minket a Duna. Hat napig eszméletlen voltál.
- És hogyhogy hallom a hangod?
- Minden erőm felhasználom, hogy üzenni tudjak neked. Felborult az egyensúly! Vigyáznod kell!
- Milyen egyensúly?
- A világok közötti egyensúly! A menny és a pokol közös pont, de jó néhány világ terül el közötte. Mind Isten alkotása. Hiába, a te világod volt a teremtés csúcsa, de senki ne várja még egy Istentől se, hogy ne élvezze a kísérletezést.
- És mire kell számítani?
- Szörnyek, olyan teremtmények, amik jól érzik magukat ezen a világon, de nem ide valók.
- Mint a vidra?
- Igen. Mint a… - Itt egy másodpercnyi szünet következik, majd egy velőt rázó üvöltés. – FEKÜDJ!
A kapcsolat megszakadt, én pedig felugrok.
- Szárnyas! Szárnyas?! LUCIFER! – Nem jön válasz.
Odalépek a vidra holttestéhez, és megbököm a sarkammal. Döglött. Újra elárasztanak az emlékek.
Hatalmas ütést mért rám, ahogy elért a dög. Egy pillanatra elveszítettem az eszméletem. Mikor feleszméltem, kitódult tüdőmből a levegő. Úszni kezdtem fölfelé, nyomomban a ragadozóval. Ahogy fejem áttörte a felszínt, hatalmas levegőt veszek, majd jött a hasamba vágó fájdalom, és lesüllyedtem. Gyomromban az acélkemény karmokkal húzott a vidra lefelé. Ekkor jutott eszembe, mert mikor máskor, hogy jó név lenne neki a Vidrilla. Ez is rám vall. Elkaptam a lény mancsát, kitéptem magamból, majd hatalmasat tekertem rajta. Még a víz mélyén is hallatszott a reccsenés, de nem hagytam abba. Felrántottam a felszínre, és a sebes sodrás felszínén püfölöm, ütöm, ahol érem. Még mindig kapálózott, és vagy húsz percig bírta. Soha nem láttam még így háborogni a folyót. Valószínűleg a démoni seregek érkezése tehette. Elkaptam a szörnyeteg nyakát, és megrántottam. Vér tört elő pofájából, fekete szemei kigúvadtak, és húzni kezdtem a testet a part felé. Mikor kiértem, ledobtam, és megvizsgáltam sebeim. Nagyobb zúzódások, és… Hihetetlenül mély volt akkor még a seb.
Hát persze. Gyorsan gyógyulok. Hihetetlenül gyorsan. Körbepillantok újra, ám ezúttal el is indulok délnek. Persze előtte felszedem a kezembe ruháimat. A folyó vize újra békés és nyugodt. A távolban egy kis épületet pillantok meg. Futni kezdek.
Ahogy odaérek, látom, hogy alaposan megtépázták. Valami jó alaposan széttörte, ám a romok alatt megpillantok egy táblát. Egy hajóállomáson vagyok, ugrik be. Lebontom a romhalmazt a tábláról, és elolvasom a feliratot. Dunaújváros…
Pont Sztálinváros. Csodás. Elkezdek kutakodni. Találok egy nadrágot, ami kicsit bő, egy pár zoknit és bakancsot, valamint egy szürke pólót, és egy fekete, hosszú ballonkabátot. Ezeket egy középkorú férfi holttestéről rángatom le. Még nem büdösödik, így nem lehet túl régóta halott. Itt az ideje, hogy én, Bakonyi Tibor akcióba lendüljek. Elindulok az aszfaltúton, majd egy kereszteződésnél balra fordulok, és átsétálok egy hídon. A távolban a Dunaújvárosi víztorony romjai látszanak. Ahogy felpillantok, az égen egy hatalmas madár sziluettjét látom… Ha jól tippelem, legalább hét méteres szárnyfesztávolsága van. Óvatosan behúzódom a buszmegállóba, és míg várom, hogy eltűnjön, csendben átadom magam magányomnak és elkeseredésemnek…