Első Fejezet: Koboldújváros (1. rész)

Minden hangra odakapom a fejem, ahogy sétálok befelé a városban. Elmegyek egy „Gólyafészek étterem” tábla mellett, és pár perc séta után jobb kéz felé meglátok egy bevásárlóközpontot. Elindulok arra. Elhaladok egy üzletsor mellett. Egykor könyvesbolt volt itt, mellette ruhaüzlet, és hasonlók. Ez most hidegen hagy. Felsietek egy lépcsősoron, és megpillantom a parkolót. Mindenhol összetört, szétzúzott autók. Mintha évek óta kihalt lenne. Besétálok a Tesco –ba. Életemben először nem húzom fel a szemöldököm, hogy miért nyílik olyan lassan a mozgásérzékelős ajtó. Tekintettel arra, hogy nincs áram, és az üveget valaki bezúzta egy bevásárlókocsival, nem csoda. Egyszerűen csak átlépek a kereten. Odabent berúgom a fémkaput, ami a befelé haladóknak nyílt ki egykor teljes csendben… És lassan.
Elsétálok a pékárukhoz. Ami még megvan, az mind penészedik. Vállat vonok, kikapok egy zsömlét, és a penészt elkezdem körömmel levakargatni, közben pedig elindulok a csokik felé. Ahogy közelebb érek az édességes sorhoz, megtorpanok. Zacskócsörgést hallok. Óvatosan odahúzódom a polc végéhez, és belesek.
Legnagyobb megrökönyödésemre egy alig egy méter magas figura zabálja a csokoládékat. Ahogy elnézem, nem most kezdte, mivel több tucat csokoládés papír fekszik a földön. A bőre sötétszürke, szemei hatalmasok és vörösek, teste ruganyos, szinte már ijesztően sportos. Orra nincs. Ahogy ajkai sincsenek, a szája pedig akár egykor a Tini Nindzsa Teknőcöknek. A gondolatra megszólal a fejemben a régi rajzfilm nyitózenéje, de gyorsan elhessegetem. Nincs idő gyökérnek lenni. A lénynek mind kezein, mind lábain négy-négy ujja van. Barna nadrágot visel, és egy hosszú, izmos farok indul ki medencecsontjától. Fülei szintén nincsenek, de ezen már meg se lepődöm. Felső testét nem takarja semmi, így jól láthatóak tetoválásai, melyek mintha egy indián törzs nonfiguratív mintái lennének. Nem tűnik veszélyesnek.
Lassan kilépek a polc mögül. Nadrágot visel, tehát intelligens. Felemelem mindkét kezem, és halkan megszólalok.
- Üdv! Elnézést, egy árufeltöltőt keresek…
A lény lassan felém fordítja aránytalanul nagy fejét, és hátrébb lép. Körbepillant, gondolom menekülési utat keres.
- Ne félj, nem akarlak bántani. Békés szándékkal érkeztem. Érted, amit mondok, apróság?
Itt úgy mered rám, mintha az anyját szidtam volna. Eldobja a csokit, ami a kezében van, és kihúzza magát. Apró ökleit összeszorítja.
- Apróság ám a jó édes anyád, cula! – A hangja olyan meglepően mély és öblös, hogy eleresztem a fülem mellett a sértést. – És ti, emberek soha nem békés szándékkal jöttök.
- Mi van? Csak kiléptem a polc mögül. Még a kezeimet is feltartom.
- A koboldok között ez annyit jelent, hogy nyald ki a seggem.
- Kobold vagy?
- Te pedig… Várj, ne segíts, kitalálom! Nyomozó!
- Marha vicces. Mi történt itt?
- Ami a legtöbb nagyvárosban. Jöttek a Démonok, és elvittek akit csak találtak. A város kihalt volt, és mi értünk ide elsőnek.
- Többen vagytok?
- Persze. Három koboldtörzs lakik a város egykori központjában.
- Mármint… Ti értetek ide elsőnek. Kik vannak még?
- Tündérek, vámpírok, lidércek, kentaurok, pánok, és egyéb viccességek.
- Értem. Hát, köszönöm, hogy ilyen közlékeny voltál. Veszek egy csokit, és lépek.
Megfogok egy tábla Milkát, és már fordulnék meg, de vagy húsz lándzsa hegyével nézek farkasszemet.
- Csak ne olyan sietősen, kis barátom! – Hallom hátam mögül a tetovált kobold hangját. – A barátaim még szeretnének veled csevegni.
- Öreg… Ez egy nagyon rossz döntés. – Válaszolom oda se pillantva, és farzsebembe tolom az édességet. – Tudod, én nem vagyok ember.
- Éreztem benned lüktetni az esszenciát, kölyök…
- Ne nevezz kölyöknek, seggdugó, mert letépem a fejed! – Morgom egyre dühösebben.
- Ötszázhúsz éves vagyok. Végtelen nyugalommal nevezhetlek kölyöknek.
- Öcsém… Mostanság mindenki ilyen öreg?
Lassan széttárom a kezeim, mintha meg akarnám adni magam. Érzem, ahogy testemben áramlani kezd az energia. A kis koboldok megszívták. Már csak pár másodperc, és mindet megfagyasztom egyszerre. Ekkor hihetetlen erejű ütést érzek a tarkómon, és elfeketedik minden…

Ébredezem. Ma már másodszor. Kezeim hátam mögött összekötve, jó szorosan Ráadásul valamiféle nyakörvet raktak rám. Még mindig a Tesco vásárlócsarnokában vagyunk. Körülöttem, mint akik jól végezték dolgukat, falják a csokoládét a koboldok. Mind szürkék, körülbelül egy méter magasak, de csak a vezetőjükön van tetoválás. Feltérdelek, majd átnézek mindkét vállam fölött. Két őrt azért hagytak. Nem sok. Hiányérzetem van. Valami eltűnt… A bizsergés, amit éreztem, mióta feltámadtam a kórházban, eltűnt!
- Mi a franc… - Mondom magam elé, mire a vezér elém sétál, és a szemembe néz.
- Ne is reménykedj a hatalmadban, Xiung Ghatal. A nyakörv megfoszt tőle.
- A nevem Bakonyi Tibor.
- De a fajod Xiung Ghatal. A koboldok ősi nyelvén ez annyit tesz: A Pokol Hercege.
- És honnan beszélsz magyarul?
- Te is beszélsz, nem? Ha a közeledben vagyok, beszélem ezt a nyelvet. Kobold képesség.
- Kényelmes…
- És hasznos is. A társaimmal telepatikus úton tartom a kapcsolatot, csak miattad kell ilyen primitív módon beszélnem.
- Bocsáss meg, hogy ilyen fáradozásokra kényszerítelek.
A kobold mintha elmosolyodott volna, majd körbepillantott, és intett egyet. Két őröm megragadta a két karom, és talpra rántottak, majd meglöktek, hogy haladjak előre.
- Jajj, fiúk, legalább puszit adjatok, mielőtt megkötöztök!
Humorizálásomra csak az egyik lándzsa nyele válaszol, ami hatalmasat koppan a tarkómon. Fáj… Nagyon. Elszoktam ettől. Felnyögök, megrázom magam, és gyalogolok kis útitársaimmal. Kivezetnek a bevásárlóközpontból, és elfordítanak balra.
- Hova megyünk?
- Őlordságához, negyedik Thyxassus Thelxonor császárhoz, a Thelxa, a Shalxis és a Dhorax klánok vezetőjéhez, aki majd dönt sorsod felett, Xiung Ghatal.
- Lehetne, hogy nem hívsz így? Nagyon hülyén hangzik. Kszíjúng Ghátál. És mondd, hogy hívnak téged?
- Az én nevem Horax tábornok. Ez annyit tesz, Vérpatak tábornok.
- Szép név. Mond, anyádék szeretnek?
- Meghaltak a tündérekkel vívott kétszáz éves háborúban.
- Neked nincs semmi humorérzéked?
- Háborúban egy katona nem humorizál. Most pedig nyomás!
Két „testőröm” újabb hatalmasat lök rajtam, ahogy haladunk a városközpont felé.

Bevezető: Új Pokolra Ébredni

SÖTÉT VÁROS
Második kötet:
Háború Midgardban

Ébredtél már iszonyatosan másnaposan? Mikor szétrobban a fejed a fájdalomtól, a kezeid lassan reagálják le tudatod parancsait? Így érzem most magam én is… Csak épp nem ittam semmit. Helyette köhögök, és szennyvízzel kevert Dunát öklendezek fel gyomromból, miközben ujjaim nyomják a kavicsok. Hol lehetek? Körülnézek… A többiektől eltávolodtam. Csak az az átkozott szörnyeteg ne lett volna… Újabb liter vizet köhögök ki, majd lassan felemelkedek. Ruháim víztől csöpögnek. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi is történhetett.
Beugrottunk a vízbe, de valami egyből ránk támadt. Vitt minket a sodrás, és még karmozdulatokkal is rásegítettünk. Felajánlottam, hogy feltartom a lényt, ami leginkább egy túlméretezett vidrára emlékeztetett. Nagy fogakkal… Tivald beleegyezett, Szárnyas nem szólt semmit, Zita tiltakozott, de a másik kettő elkapta, és úszott vele tovább. Szembefordultam a döggel, és harcolni kezdtünk. Erről jut eszembe…
Lenézek, és felmérem a sebet a hasamon. Nem túl mély, de a jobb bordáimtól csípőm bal feléig terjed, négy hosszú vágás.
A lény felém úszott, és kitárta a víz alatt hatalmas pofáját, mire én az öklömet lendítettem meg. Ahogy ütöttem, jégszilánkokká változott ujjaim körül a víz. Tüskékkel telt meg a dög pofája, de ez nem igazán lassította le. Az első támadás elől kitértem… Hála az égnek, hogy jó úszó vagyok. Ám arra, ami ez után jött, nem számíthattam. Mire megfordultam, már megint felém közeledett. Éles sivítás töltötte meg a fülem, és a szörny olyan sebességgel vágtázott felém, hogy körülötte berobbant a forró gőzzé változó víz.
Levetkőzöm, és leülök egy fa alá. Nézem a víz felszínét, majd jobbra fordítom a fejem, és végigmérem a döglött vidraszörny holttestét.
- Téged meg vajon ki küldött? Nem úgy nézel ki, mint egy pokolbéli démon. Inkább mintha egy…
- Másik világ szülötte lenne. Igen. – Hallom Szárnyas hangját. Körbekapom a fejem, de nem látom sehol.
- Mi ez az egész? Hol vagy?
- A Fekete tengerig sodort minket a Duna. Hat napig eszméletlen voltál.
- És hogyhogy hallom a hangod?
- Minden erőm felhasználom, hogy üzenni tudjak neked. Felborult az egyensúly! Vigyáznod kell!
- Milyen egyensúly?
- A világok közötti egyensúly! A menny és a pokol közös pont, de jó néhány világ terül el közötte. Mind Isten alkotása. Hiába, a te világod volt a teremtés csúcsa, de senki ne várja még egy Istentől se, hogy ne élvezze a kísérletezést.
- És mire kell számítani?
- Szörnyek, olyan teremtmények, amik jól érzik magukat ezen a világon, de nem ide valók.
- Mint a vidra?
- Igen. Mint a… - Itt egy másodpercnyi szünet következik, majd egy velőt rázó üvöltés. – FEKÜDJ!
A kapcsolat megszakadt, én pedig felugrok.
- Szárnyas! Szárnyas?! LUCIFER! – Nem jön válasz.
Odalépek a vidra holttestéhez, és megbököm a sarkammal. Döglött. Újra elárasztanak az emlékek.
Hatalmas ütést mért rám, ahogy elért a dög. Egy pillanatra elveszítettem az eszméletem. Mikor feleszméltem, kitódult tüdőmből a levegő. Úszni kezdtem fölfelé, nyomomban a ragadozóval. Ahogy fejem áttörte a felszínt, hatalmas levegőt veszek, majd jött a hasamba vágó fájdalom, és lesüllyedtem. Gyomromban az acélkemény karmokkal húzott a vidra lefelé. Ekkor jutott eszembe, mert mikor máskor, hogy jó név lenne neki a Vidrilla. Ez is rám vall. Elkaptam a lény mancsát, kitéptem magamból, majd hatalmasat tekertem rajta. Még a víz mélyén is hallatszott a reccsenés, de nem hagytam abba. Felrántottam a felszínre, és a sebes sodrás felszínén püfölöm, ütöm, ahol érem. Még mindig kapálózott, és vagy húsz percig bírta. Soha nem láttam még így háborogni a folyót. Valószínűleg a démoni seregek érkezése tehette. Elkaptam a szörnyeteg nyakát, és megrántottam. Vér tört elő pofájából, fekete szemei kigúvadtak, és húzni kezdtem a testet a part felé. Mikor kiértem, ledobtam, és megvizsgáltam sebeim. Nagyobb zúzódások, és… Hihetetlenül mély volt akkor még a seb.
Hát persze. Gyorsan gyógyulok. Hihetetlenül gyorsan. Körbepillantok újra, ám ezúttal el is indulok délnek. Persze előtte felszedem a kezembe ruháimat. A folyó vize újra békés és nyugodt. A távolban egy kis épületet pillantok meg. Futni kezdek.
Ahogy odaérek, látom, hogy alaposan megtépázták. Valami jó alaposan széttörte, ám a romok alatt megpillantok egy táblát. Egy hajóállomáson vagyok, ugrik be. Lebontom a romhalmazt a tábláról, és elolvasom a feliratot. Dunaújváros…
Pont Sztálinváros. Csodás. Elkezdek kutakodni. Találok egy nadrágot, ami kicsit bő, egy pár zoknit és bakancsot, valamint egy szürke pólót, és egy fekete, hosszú ballonkabátot. Ezeket egy középkorú férfi holttestéről rángatom le. Még nem büdösödik, így nem lehet túl régóta halott. Itt az ideje, hogy én, Bakonyi Tibor akcióba lendüljek. Elindulok az aszfaltúton, majd egy kereszteződésnél balra fordulok, és átsétálok egy hídon. A távolban a Dunaújvárosi víztorony romjai látszanak. Ahogy felpillantok, az égen egy hatalmas madár sziluettjét látom… Ha jól tippelem, legalább hét méteres szárnyfesztávolsága van. Óvatosan behúzódom a buszmegállóba, és míg várom, hogy eltűnjön, csendben átadom magam magányomnak és elkeseredésemnek…

Szünet

Üdv mindenkinek!

Nos, ha megnézitek az előző bejegyzés végét, odakerült a rövidke lezárás. Sajnálom, de azt hiszem, most kicsit belefáradtam a Sötét Városba. Türelmeteket és megértéseteket kérem, lesz még folytatás, erre a szavamat adom, de sajnos szükségem van egy kis váltásra. Úgyhogy Sci-fit, pontosabban űroperát fogok egy kicsit írni. Nem ide... A cím és az alapkoncepció már megvan, és hamarosan jelentkezem az első fejezetével. Nem kell túl komolyra venni a dolgot, nem akarok drámai történéseket, azt hiszem a sci-fi írásomban inkább a humor és a kaland fog inkább dominálni, mint a sötét hangulat és az erőszak. Szóval számíthattok egy kis levegőváltozásra... Amint tudok abból valamivel szolgálni, jelzem felétek itt is, és facebookon is. És tényleg sajnálom, de kell a kis kikapcsolódás...

Üdvözlettel:
Az Írnok

Kilencedik fejezet: A háború elkezdődik (Második rész)

A majd egy órás utat mindössze fél óra alatt tesszük meg. Nem szólunk semmit, de látom az arcokon, hogy semmi nincs rendben, Újdonsült hölgyismerősünk arcán félelem és riadtság látszik, Gábor és Robust feszült, és látszik, hogy már a csatára készülődnek. A Szabadság-híd budai partján ugrunk ki a kocsiból, és Veronika tovább hajt. Mindenütt a fölöttünk gomolygó, iszonyatos felhőre mutogatnak, mely úgy kavarog és örvénylik, mintha arra készülne, hogy a pokol legsötétebb erőit készülne ránk szabadítani.
- Találkozunk még? – Kérdezem Gábort.
- Persze. Úgy érzem, fontos szerepet töltesz be az eseményekben. Mindenképp fogjuk még egymást látni.
Ezzel kezet fogok vele és testvérével, majd megfordulok, és teljes erőből rohanni kezdek a Kálvin tér irányába. Ekkor az örvénylő fellegből mintha száz és száz csáp indulna meg lefelé, fekete tornádó formájában. Felpillantok, és egy másodpercre megdermedek: Az egyik egyenesen a Vásárcsarnok felé tart.
Újra rohanni kezdek, ám ezúttal már nem az az elsődleges, hogy hazaérjek. Berohanok az ódon épületbe, és teljes erőmből elüvöltöm magam.
- MINDENKI KIFELÉ!
Értetlen arcok merednek rám, és többen is felnevetnek. Azt hiszik, megbolondultam. A csarnokból nem látni a közeledő veszedelmet, a kintiek pedig csak bambán bámulnak felfelé.
- Nem hallották? Tünés kifelé!
Újabb kiáltásomnak megint csak nincs semmi haszna. Körbepillantok, és meglátok egy rendőrpárost. Elindulok feléjük. Még idejében észrevesznek, és felemelik tenyereiket, hogy megállítsanak, másik kezük pedig lassan rácsúszik a pisztoly markolatára.
Ahogy odaérek a közelebbihez, elkapom a csuklóját, és hatalmasat tekerek rajta. A ropogás jelzi, hogy legalább két csontja eltört. Félrerántom, a másikat tarkójára ráfogok, és hatalmasat fejelek a rend őrének arcába. Nincs időm tökölni. Miközben eldől, kikapom pisztolytáskájából a fegyverét, és kibiztosítom azt. A magasba emelem, és kétszer elsütöm.
- Azt mondtam takarodjanak kifelé!
A tömeg elkezd özönleni kifelé minden lehetséges kijáraton. Van, aki a pinceszintre menekül, de remélem, hogy ott is rendben lesznek. Ám ekkor érkezik meg a gyilkos, olajszín tornádó. Beszippantja az épület tetejét, és tovább ereszkedik. Már indulnék kifelé, mikor meglátok egy magára hagyott kisgyereket. Teljes erőmből rohanni kezdek, és felkapom, majd leviszem a pinceszintre, és egy öreg hölgy gondjaira bízom. Mire visszaérek, a szél már elviselhetetlen az átlagemberek számára. Odasietek a két fekvő rendőrhöz, felkapom őket, és lerohanok velük a pinceszintre. Végignézek a közel hetven túlélőn.
- Maradjanak itt, és vigyázzanak magukra. Ha felébred… - Mutatok a lefejelt rendőrtisztre. – Ezt adják oda neki.
Erre egy becsületesebb arcú férfi kezébe nyomom a pisztolyt, és felrohanok. Különös hangokat hallok: Mintha a tornádóból horkantások, morgások és üvöltések jönnének. Elkezdem elbarikádozni a lefelé vezető lépcsőket, majd mikor ezzel kész vagyok, elindulok kifelé, és sprintelek haza.
Nem kell csalódnom barátaimban. Ahogy beérek, a lakás üres, de egy cetli pihen az asztalon, melyre csak ennyi van írva: „Dicsak, Pince”. Tivald, kösz az információt.
Elkezdek lefelé rohanni, de ahogy leérek a földszintre, beszakad a bejárati ajtó. Egy minotaurusz áll előttem, egy hatalmas kalapáccsal.
- Elnézést, kopogtam! – Mondja dörgő, mély hangon.
- Megbocsásson, de ez a ház az enyém. Lenne szíves távozni? – Kérdem vigyorogva.
- Sajnos nem tehetem meg. Remélem nem haragszik, de ez egy invázió.
- Oh, uram, ez szörnyű. De önnek legalább van humorérzéke.
- Nos, muszáj, ha az ember félig bika és félig ember.
- Hát igen. De sajnos én nem engedhetem, hogy elfoglalja az épületet.
- Akkor hogy oldjuk meg?
- A rohadt életbe, sietek. – Ezzel előre lendülök, és egyetlen rúgással átküldöm a lényt a szomszéd ház falán, majd úgy csinálok, mintha megemelném nem létező kalapom.
- A viszont látásra, uram. – Kiáltok utána, és megindulok lefelé.
Ahogy leérek a pinceszintre, körbepillantok. Az ajtók mindenhol zárva, és mögülük fény szűrődik ki. Odasietek a lakásomhoz tartozó pinceajtóhoz, és dörömbölni kezdek rajta.
- Nyissátok ki az ajtót, srácok! Én vagyok az!
Az ajtót Lucifer, avagy Szárnyas tépi fel, és rám mered.
- Jó hogy itt vagytok… Vagyis itt vagy… - Ezzel beenged.
Viktor, Zita, és Tivald egyszerre ugrik hozzám, hogy megöleljen, majd körbepillantanak. A kínos csöndet a roma töri meg.
- Hol a Hercegnő?
- El… Elvesztettem…
- És itt vagy? – Csalódottságot hallok a hangjában.
- Átállt, oké?
- A véred! Nem hagyhatod hátra a véred! Nem adhatod át őt!
- Nem adtam át, rendben? – Mióta húgomat hátra hagytam, most először törnek fel könnyeim. – Vissza fogok menni érte…
- Miért, hol van?
- Nihilumban.
- Nihilumban? – Kérdez vissza Szárnyas.
- Nihilumban.
- Nihilumban? – Tivald teljesen elsápad.
- Igen, Nihilum. Tudjátok: Démonok, Angyalok, Pusztaság, Pokolkutyák, rossz étel, furcsa ég. Nihilum.
A percnyi csöndet a föntről jövő robbanás szakítja félbe. Mindannyian kirohanunk a folyosóra, és felsietünk a lépcsőn, kilesünk az ajtón. Odakint különös, látszólag olvadt magmából és obszidiánkövekből álló, majd öt méter magas lényt pillantunk meg.
- Ez mi? – Kérdez Viktor.
- Tűzőrző. – Szárnyas hangja megremeg, mintha félne.
- És az mi?
- Tudod mi az az elementál?
- Jah… Nagyjából…
- Pokoli szellem egy látszólag szoborszerű lényben.
- És?
- Ezt nem tudjuk elpusztítani.
- Aha. És most mi lesz?
- Menekülünk. – Vágja rá Tivald.
- És az emberek? – Jön meg végre a hangom.
- Most te vagy a fontos. – Néz rám Szárnyas.
- Nem!
- De! És ne vitatkozz!
- De ők…
- Ők nem tudják megállítani az őrületet. Feláldoznád magad ötvenért, vagy inkább életben maradsz és megmentesz ötmilliárdot?
Nem tudok válaszolni. A pokol egykori ura kipillant az ajtón, majd rám néz. Megragadja a vállam, feltépi a bejáratot, és kirohan, engem maga mögött vonszolva. A többiek futnak utánunk. Kis utcákon sietünk végig, és látjuk, hogy a szélesebb helyeken szörnyek garázdálkodnak.
Nagy nehezen eljutunk a Szabadság Hídig, ahol meghúzzuk magunkat pár kuka mögött.
- És most?
- El kell jutnunk a Sötét Városba.
- Hova?
Értetlenül nézünk mindannyian a Sötétség Hercegére.
- Van valami, amit még nem mondtam el nektek…
Ám nem folytathatja mondandóját, mert mögöttünk repedezni kezd az aszfalt. Ahogy hátrapillantunk, egy hatalmas, kőből faragott és lángokkal bevont kezet látunk kiemelkedni.
- Itt a vég… - Suttogja Szárnyas.
- Most feladod? – Kérdem.
- Ez elől nem tudunk elmenekülni. Ezt nem tudjuk legyőzni.
- Ez mi?
- Ez a pokol egyik őrizője. Csak négy ilyen van. Ezek vigyáztak arra, hogy meg ne szökjek.
- Menjetek… - Mondja halkan Viktor.
- Nem hagyunk itt!
- Menjetek, a büdös francba is! Feltartom!
- Nem…
- TAKARODJATOK!
Tivald megragadja a vállam, és futni kezdünk. Viktorból előtör a másik énje, és látjuk, ahogy lassan elindul ellenfele felé. Nem tudom mennyi értelme van a menekülésnek. A Szabadság Hídra felérünk, ám mindkét oldalon százával jelennek meg a szörnyek. Nem gondolkodunk tovább, bevetjük magunkat a Dunába. A hideg vízben valahogy elveszítem az eszméletem…

VÉGE AZ ELSŐ KÖTETNEK!

Kilencedik fejezet: A háború elkezdődik (Első rész)

Lóra ülünk, és úgy vágtázunk, ahogy csak tudunk. Már nem csak a saját életünket mentjük, hanem az otthoniak biztonsága érdekében hatjuk szerencsétlen párákat. Gábor most is nyugodtnak, szinte már sztoikusnak tűnik, ám fekete szemeiben vihar kavarog. Egy teljes napon és egy éjszakán át vágtázunk, mikor kidőlnek alólunk a lovaink. Szegények nem bírták tovább. Ránézek a Boszorkánymesterre, aki körbepillant, majd előveszi a könyvét.
- Hazamegyünk? – Kérdem.
- Igen.
Nem kérdezek többet.
- Ego to order porta di animadverto! Permissum nos peto nusquam! – Hallom a boszorkánymester hangját, mire a kapu feltárul, és mi átlépünk rajta.
A túloldalon újra ott vagyunk a bányában. Robust, a vörös bőrű, különös lény nem messze tőlünk üldögél, és újságot olvas. Ránk pillant, és felkelt.
- Mi a franc tartott ideáig? És hol van a lány? – Kérdi mennydörgő hangján.
- Nincs most erre időnk, Rob… Mennünk kell. – Válaszol Gábor.
- Hova?
- Budapestre.
- Minek?
- Háború közeleg.
Nem esik több szó. Robust felkapja a bárdját, és odasiet hozzánk. A kapu akkor záródik be, mikor mi felérünk a fejtés szélére. Visszapillantok, és eszembe jut a napokkal korábbi eseménysor. Angi, a sárkány, a démonok, a kaszás, majd Nihilumba való első belépésünk… Minden. Egy pillanatra megingok, de végül társaim után sietek. Jó darabig gyalogolunk, majd megállunk egy főút mellett. A vörös szörnyeteg bebújik a bokrok mögé, Gábor pedig az első közeledő kocsit leinti.
Fiatal, vörösesbarna nő ül benne, húsz évesnél nem lehet több. Megáll. Ki gondolná egy ilyen őrült világban, hogy vannak, akik felvesznek stopposokat.
- Hova? – Kérdi a nő, miután lehúzza az ablakot.
- Pestre.
- Szálljatok be!
- Hárman vagyunk.
- És hol a harmadik?
- Nagyon fontos, hogy ne borulj ki és ne hajts el, rendben?
Ezen a mondaton máskor elvigyorodtam volna, és hozzáfűztem volna egy szerintem humoros megjegyzést, de most nincs hozzá erőm. Valami összetört bennem. A lány furcsa pillantást vet ránk, a boszorkánymester pedig int Robustnak, aki kicsörtet a bokorból.
A vörös hajú leányzó nem lepődik meg túlzottan. Egy kissé elképed, de nem esik pánikba. Beülünk a kocsiba. Robust és Gábor hátra, én előre. A lány halovány mosolyt ereszt meg felém, én pedig próbálom viszonozni. Ahogy elindulunk, belenézek a visszapillantó tükörbe. Sápadt vagyok, a szemeim beesette. Hajam zsíros, csapzott. Nem lehetek túl bizalomgerjesztő látvány.
- Ti élőszerepjátékosok vagytok? – Kérdi újdonsült sofőrünk mosolyogva.
- Miért? – Nézek rá vissza. Most szólalok meg először, mióta visszatértünk Nihilumból.
- A ruháitok. Meg a nagydarab srácon a smink.
- Igen, azok. – Válaszolom.
Pár perc csönd ül ránk. Látom, hogy a leányzó nagyon nézeget engem, és néha a visszapillantó tükörben két útitársamat, akik nem szólnak semmit. Robust egy zöld, réginek tűnő könyvet olvas, Gabriel pedig a fekete bőrkötéses kódexét.
- A nevem Veronika. – Mutatkozik be a lány.
- Én Tibor vagyok. – Válaszolok, és ahogy rám néz, sikerül őszintén elmosolyodnom. Nagyon helyes arca van. – Ők pedig Gábor és… Robust.
- Ez valami becenév? – Kérdi egy csilingelő nevetés után.
- Igen. – Válaszol hátulról a vörös lény.
- És mi a valódi neved?
- Balázs, szolgálatára kiskegyednek. Te hova tartasz pestre?
- Pár ismerősömhöz. És ti?
- Mi haza.
- Pestiek vagytok?
- Igen.
- És mivel foglalkoztok?
- Én programozó vagyok. – Válaszolom mosolyogva. Valahogy feltölt életerővel ez a lány.
- Én egy könyvesboltban dolgozom. – Válaszol Robust vidáman.
- Libri? Alexandra?
- Saját. Nyitottam egy kis antikváriumot a Ferenciek Terén.
- Szeretem az Antikváriumokat. A régmúlt idők szellemi hagyatéka.
- Ahogy mondod. Igazán örülök, hogy nem csak nekem ez a véleményem.
Robust hangjába különös lágyság költözik. Meglepődéssel jövök rá, hogy a vörös monstrum lelke mennyire gyengéd és törődő is tud lenni. Mennyi érzés és mennyi kedvesség lakozhat benne? Nem tudni. De ezek alapján rengeteg. Valószínűleg a Gábor és Robust között folyó civódások egyfajta megszokott rituálé részei. Mióta ismerhetik egymást? Hogy mennyire nem tudok róluk semmit, engem is meglep.
- És rólad mit lehet tudni, szótlan úr? – Címzi szavait Veronika Gáborhoz, aki felpillant a könyvéből, és elmosolyodik.
- Nos, a nevem Berényfalvi Gábor.
- És mivel foglalkozol? – Kérdi a lány, és én is érdeklődve pillantok hátra.
- Műfordító vagyok. – Mondja némi habozás után a fiatalember.
- Váo! Ez nem semmi! Ti rokonok vagytok?
- Igen. – Válaszolja Robust halkan.
- És milyen formában?
- Ő a bátyám. – Mondja halkan a boszorkánymester, és hirtelen értelmet nyer minden civódás, szurkálódás, cinkelés, minden kötözködés.
- És te hogy tartozol a csapatba? – Kérdi tőlem olyan elbűvölő mosollyal, hogy nagyot dobban a szívem.
- Én itt ismertem meg őket… - Mondom, és valamiért, bár soha nem voltam ilyet, arcomat elönti a pír. – És te mivel foglalkozol? – Kérdezek vissza.
- Orvostanhallgató vagyok Pécsett.
- Na, az szép! – Mondom, és valamiért büszke vagyok rád.
- Tudom én, hogy nem élő szerepjátékról van szó, de így legalább elkezdtünk beszélgetni.
- Mi? – kérdezek vissza. A tükörben látom, hogy Gábor elkomorodik.
- Ti is huszonegyedikén, decemberben változtatok meg, nem?
- Te is?
- Igen.
- És te hogyan?
- Egyelőre maradjon titok.
- Ám legyen…
A kocsiban innentől kezdve viszonylagos csönd van, egészen Dunaújvárosig. Ekkor pillantjuk meg az északon gomolygó, ébenfekete felhőt. Olyan, mintha a pokol legsötétebb felhői gyülekeztek volna össze Budapest fölött. A lány lassan megállítja a kocsit.
- Az meg mi? – Kérdezi riadtan.
- Nem tudom… De azt hiszem, jobb lenne sietni…
Veronika nem kérdez többet, csak beletapos a gázba, és sebességbe teszi a váltót.

Nyolcadik fejezet: Sikoly és suttogás (4. rész)

Volt már olyan érzésed, hogy az egész világ ellened dolgozik? Olyan, hogy nem értetted, mi történik körülötted? Most épp ezt élem át én is.
A húgom, a saját húgom átállt a démonok oldalára, az, akiről azt hittem, mellettem fog állni a bajban, lelépett. Persze nem hibáztathatom a boszorkánymestert. Már az is nagy dolog, hogy ideáig eljött velem, és segített. Nem várhatom el tőle, hogy megküzdjön a kedvemért egy hihetetlenül erős démonnal. De legalább szólhatott volna, hogy lelép.
Két szatír vezet végig a folyosón, kard van náluk. Bevezetnek egy szobába. A szoba nem túl nagy, alig három méterszer öt méteres alapterületű. Van benne egy ágy, egy asztal, egy szék, és egy apró rácsos ablak. Lassan visszapillantok rájuk, és lemondó hangon szólalok meg.
- Fogoly vagy?
- Ne-e-em neveznéle-e-ek fogolynak. – Kezd bele az egyik. Furcsa, még a beszéde is mekegésre emlékeztet. – Csak ne-e-em mehetsz se-e-ehova kíséret nélül. A saját biztonságod érde-e-ekében.
- Aha, a saját biztonságom érdekében. – Észrevették a szavaim mögött bujkáló cinizmust? Ha igen, akkor sem reagálták le.
- Itt le-e-eszünk az ajtód e-e-előtt, ha kelle-e-ene valami! – Mondja a másik, és kisétálnak. Az ajtót be se csukják maguk mögött.
Szóval viszonylag szabadon mozoghatok. Hát ez csodálatos. Leülök az ágyra, és az arcom a kezeimbe temetem. A világvégét még valahogy túléltem, de a húgom elvesztése már más kérdés. Iszonyatos fájdalom rágja be magát a szívembe, harag és gyűlölet táncol lelkem mélyén. Remegek. Úgy tíz percig ülök így, majd egy érintést érzek a vállamon. Felnézek.
Nem látok senkit, és értetlenül nézek körül, majd kelnék fel, de valaki az ágyra lök, a mellkasomra térdel, és betapasztja a szám. Megjelenik Gábor.
- Most fogd be a szád, és nagyon jól figyelj… Kiviszlek innen.
Próbálok beszélni, de nem tudok, befogja a szám. Végül elenged, és enged felkelni.
- Angi nélkül nem megyek sehova! – Suttogom idegesen.
- Felejtsd el, ő már átállt!
- Nem! A testvérem!
- És Mephisto menyasszonya, mi kell még ahhoz, hogy felfogd, hogy ezt a csatát igen alaposan elbuktuk?
- De még lehet esélyünk.
- Nem! Nem lehet! Egy kastélyban vagyunk, ketten, az épület őrökkel tele, az ellenfelünk pedig a bujaság démona, a hét sötét tábornok egyike! Van még kérdésed, vagy felfogtad végre?
- Rendben. De visszajövünk érte.
- Persze, majd visszajövünk…
- Jó. Itt nyitod a kaput?
- Nem. Ha a kastély hetven kilométeres körzetében kaput nyitok, Mephisto pribékjei egyből megérzik, és még mielőtt átmennénk, lerohannak minket.
- Akkor?
- Nos, le kell lépnünk. Gyalogosan.
- Rendben… Hogy csináljuk?
- A régi módszerrel. Leütjük az őröket, megszerezzük a fegyvereiket, és kiverekedjük magunkat.
- Nem azt mondtad, hogy a kastély tele őrökkel?
- De igen, de ez nem lényeg. Ha balhé van, a nagy részük Mephisto urat fogja védeni, így nekünk kevesebbel, kábé a negyedével kell foglalkoznunk.
- Nem tudsz minket láthatatlanná változtatni?
- Kifogytam a szuflából.
- Rendben. Akkor kezdjünk neki…
Felveszem a széket, az ajtó mellé sétálok, és kikiabálok az őröknek. A patacsattogásból tudom, hogy közelednek. Ahogy az első belép, megpillantja Gábort, és már rántaná is elő fegyverét, de minden erőmmel meglendítem a keményfából faragott ülőalkalmatosságot, és szétzúzom a torkán. A szatír nyaka hatalmasat reccsen, és összeesik. De nem várom meg, hogy leérjen: Elkapom a másik őr karját, és egy lendítéssel áthajítom a szobán. Felkapom a halott kardját, és bár az hatalmasnak tűnik, Lucifer adománya megerősíti a testem. Meglendülök, és mielőtt feltápászkodna a földről, lenyesem a fejét. Ránézek a boszorkánymesterre, aki nem a kardért nyúl, hanem mindkét szatír övéből kihúz egy-egy sarlót. Én berángatom a holttesteket, majd behúzom a szoba ajtaját, és elindulunk. Egészen a lépcsőfordulóig nem találkozunk őrökkel. Egy ötfős emberi őrség sétál fölfelé, elől a parancsnokukkal. Amint meglátnak, kiáltanak, és már jönnének is, de meglepetésükre a cipőm talpát beépítem a vezetőjük arcszerkezetébe. Úgy gurulnak lefelé, mint a rongybabák, mi pedig utánuk. Nem kegyelmezünk. Ekkor hangzik fel a fejemben egy korábban már hallott hang.
- Ez az… Öld meg őket! Végezz velük! Gyűlöld őket!
Megrázom a fejem, és megyünk tovább. Amerre járunk, holttesteket hagyunk magunk mögött. A bánat megacélozza a szívem, a harag megerősíti a karom, az elkeseredettség belehajszol a legőrültebb tettekbe is. Végül leütünk két szolgálót, és felvesszük a ruháikat. Fekete zsákvászon csuklya, ing, nadrág, és csizma. A kard feltűnő lesz, de nem baj, reménykedem, hogy lassú lesz a felfogása az őrségnek. Gyorsan keresek egy vékonyabb kötelet, és a kardot a hátamra kötöm úgy, hogy baj esetén egyből elő tudjam rántani.
Amikor kilépünk az udvarra, felharsannak a riadókürtök. Az istálló felé rohanunk, és szerencsénk van: Vagy öt lovon ott vannak a nyergek. Háromról levágjuk azokat, kettőre felülünk, és a kapu felé vágtázunk. Már épp csukják be, mikor odaérünk. Épphogy ki tudunk vágtázni a kapuszárnyak között, és a hatalmas szörnyetegek csapásai között lavírozva tovább haladunk. Nincs mese, menekülni kell, ilyen az élet.
Úgy hajtjuk a lovakat, ahogy talán még soha nem tették szegény párákkal. Tajtékzanak, pofájukból hab tör elő, ahogy küzdenek, erőlködnek. Mögöttünk elmaradozik a vár, átvágtatunk a hídon, és tovább, amíg csak hátasaink annyira ki nem fáradnak, hogy nem bírják tovább. Egy füvesebb területen állunk meg, és leszállunk. A lovakat kikötjük egy nagyobb sziklához, felmászunk egy domb tetejére, és a kastély irányába nézünk.
- Nézz hülyének, de ez gyönyörű… - Mondja a boszorkánymester áhítattal teli hangon.
A távolban ezer és ezer fáklya fényét látjuk, ahogy a szélrózsa minden irányába száguldanak. Minket keresnek, és ezt nagyon is jól tudjuk. Az éjszakai tájon a felhős égnek köszönhetően semmi más nem látszik, csak az ezer és ezer vöröslő fénypont.
- Nem nézlek annak… Tényleg megvan a maga bája…
Visszakúszunk a lovak mellé, és alszunk. Nem félünk, hogy erre keresnének minket, mivel nem a határvidékek felé menekültünk, és főleg arra folyik a kutatás. Erre nem számíthatnak ránk.
Másnap reggel arra ébredünk, hogy lódobogást hallunk. Mind a ketten fegyvert rántunk, és felmászunk a tegnap esti dombra. Öt démon üget egymás mellett. Egyértelműen nem a kutatócsapathoz tartoznak: A ruházatuk inkább díszes, mint egyszerű. Végül úgy döntünk, hogy követjük őket, úgyis távolodnak a kastélytól. A lovakat kötőféken vezetve követjük őket. Vagy három órát megyünk így, míg végül egy nagyobb dombra felérve olyasmit látunk meg, amitől földbe gyökerezik a lábunk. Egy hatalmas, mesterségesen megalkotott medencében szatírok, démonok és egyéb szörnyetegek tízezrei gyülekeznek, fegyvereket készítenek, gyakorlatoznak.
- Ezek az angyalok ellen mennek?
- Nem, egyáltalán nem olyan a fegyverzetük. Az angyalok ellen ilyen csapatokat nem vetnének be, ellenük ez túl gyenge lenne.
- Akkor?
- Azt hiszem ezek megszállják a mi világunkat…

Nyolcadik fejezet: Sikoly és suttogás (3. rész)

Az út további részében nem beszélgettünk sokat, bár gyakran átbeszéltük a tervet. Úgy gondoltuk, hogy okosabb lenne nem belekeveredni semmiféle súlyosabb vérengzésbe. Nem tudjuk, pontosan mekkora az őrség, és az elmúlt napokban is csak találgattunk. Az erőd méreteiből fakadóan nagyobb őrszolgáltra számíthatunk.
- Készülj fel, ha átsétálunk ezen a dombon, megpillanthatjuk Mephisto erődítményét. – Gábor napról napra komorabbá vált, aminek köszönhetően jómagam is feszültebb lettem.
- Ne aggódj, felkészültem a legrosszabbra is. – Súgom oda útitársamnak. – Itt akár egy vérfolyót is megpillanthatunk, amiben holttestek lebegnek.
- Te olvastál Nihilumról? – Kérdi meglepődötten.
- Nem. Miért?
Ekkor érünk fel a domb tetejére. A Styx folyó vérvörösen özönlik nem messze tőlünk, a feltételezett keleti irányból a látszólagos nyugat felé. Azért vagyok ilyen bizonytalan, mert a helyi tűzvörös nap meglepő helyeken képes felbukkanni, és út közben néha irányt vált. A folyó vízéből kezek, lábak lógnak ki, és haladnak együtt a fémes illatú áradattal: Hullák ezrei lebegnek benne.
A folyón túl ott magasodnak a gigászi falak. Innen nézve majd tíz méter vastagságúak, negyven méter magasak. A folyó partján érnek véget, egy legalább harminc méteres rést hagyva, ahol bárki besétálhat kényelmesen, már ha át tud úszni a hömpölygő testfolyamon, melyben Gábor elmesélése alapján szörnyetegek is élnek.
Az erődítmény udvarán folyik az élet. Látszólag kovácsok dolgoznak, szolgák cipekednek, katonák gyakorlatoznak, mint egy igazi középkori várban. Ám itt a kovácsoknak négy kezük van, a szolgák sebei halálosnak tűnnek, a katonák pedig kecskelábakon mozognak, és hihetetlen méretű pallosokat forgatnak. A falaktól nem messze egy híd ível át a Styx folyón. Kérdőn nézek Gáborra, aki int nekem, és elindulunk egyenesen arra. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy ilyen nyíltan átsétáljunk-e, és már szóra nyitnám a szám, de ő leint.
Ahogy odaérünk a hídhoz, előveszi a könyvét, és fellapozza. Hosszú, kínzó másodpercek telnek el, a paranoiám pedig egyre inkább hatása alá vonja tudatomat, így minden másodpercben attól félek, hogy valahonnan rajtaütés áldozatai lehetünk. Egy ilyen helyen, valljuk be, ez normálisnak számít. A boszorkánymester végre megtalálja amit keresett, és fojtott hangon megszólal.
- Verto vir in tenuis aer , non ut bee animadverto , iustus futurus tactus. – Közben az égnek emeli a kezét.
Mikor az utolsó szótag is elhagyja a száját, ezüstös szálak törnek elő ujjai hegyéből, melyek lassan ránk fonódnak. Mikor elrakja a könyvet, suttogva megszólítom.
- Gabriel… Ez mire volt jó?
- Mindenki számára láthatatlanok lettünk, de csak egy órára. Ennyi időnk van bejutni. Lehetőleg ne szakadj le tőlem, hogy ha elmúlna a hatás, újra meg tudjam idézni.
- Értem. – Eszembe jut egy szörnyű szóvicc, de valahogy nem érzem helyén valónak, hogy poén tárgyává tegyem a helyzetet, így csak biccentek.
Némán sétálunk át az erős, kőből és vasból épített hídon, melynek korlátjai majd két méter magasak, s maga a híd is vagy tíz méter széles. A korlátok végén, ahol a híd a földhöz ér, hatalmas kőszobrok állnak, mindkét oldalon egy szatír és egy szukkubusz pózol. A kosszarvas, kecskelábú szörnyetegnél egy kétkezes csatabárd van, a domina külsejű denevérszárnyas, patás nőnél pedig egy korbács.
Ahogy átérünk, oldalról és szemügyre vehetem az erődítményt. Az ötven méter magas tornyok kör alakúak, tetejük amolyan igazi erődtorony beütését kelti: Ki lehet sétálni rá, és kényelmesen lenyilazni az ellenséget. A falak tetején négyméterenként őrök gyalogolnak, a tornyok magasából pedig egy-egy különös, hatalmas számszeríj meredezik. Mikor rákérdezek, hogy mi az, Gábor annyit válaszol: Balliszta, ennyi pedig legyen elég. Nem is kérdezgetem tovább.
Lassan átérünk az erőd északi részéhez, és ekkor fagy az arcomra az a halovány mosoly, mely eddig azt jelképezte, hogy kezdek megbolondulni: A kapu egyszerűen nagy, hatalmas, óriási, drabális, gigászi, eszméletlenül, rohadtul és pofátlanul brutális méretű. A kapu magassága majd harminc méter, fölötte még tíz méter fallal, két oldalán két, hatvan méter magas toronnyal, melynek tetején komplett katapulttábort állítottak. A kapu tárva, nyitva, két oldalán leginkább trollokra emlékeztető, zöldbőrű, öt méter magas szörnyetegek, összesen hatan, félelmetesen nagy pallosokkal, mellettük pedig egyértelműen szatírok állnak, legalább negyvenen. Akiket a vár hátuljából láttunk, csak utánzatok lehettek, mert azoknak nem volt kosszarva, és maximum 170 magasak lehettek. Ezek a két méteres gyilkosok azonban máshogy néznek ki. Bár a lábuk nekik is a kecskére emlékeztet, azokon a szőr fekete, és nem barna. Aránytalanul széles homlokukból két, csavarodó kosszarv indul ki. Szemük vörösen izzik, mintha a pokol minden gonoszsága fénylene belőlük. Nadrágot nem viselnek, mindössze egy fekete ágyékkötőt, fölső testüket azonban fekete ing és fekete mellény takarja. Övükről tőrök egész sora lóg, nem is beszélve a furcsa, kis baltákról és arról a hosszúkardról, melynek markolata leginkább egy kos lábára emlékeztet. Itt ugyan nem jutunk be.
- És most? Van talán jegyünk?
- Nincs. De várunk.
- Mire?
- Mi az, amit az itt élőknek is csinálniuk kell?
- Nem tudom. Ők is szoktak levegőt venni?
- Esznek, te balfasz.
- Igen, apu, esznek.
- És láttál valahol termőföldeket? Vagy bármi mást?
- Miért, kellett volna?
- Ebben a régióban nem. De a régiók között hatalmas, senki által nem uralt sávok terpeszkednek, fűvel, termőföldekkel, gyümölcsfákkal.
- És?
- És ott termelnek, majd szétterjesztik a tartomány minden szegletébe, hogy se a szolgák, se a démonok, se a kaszások, se senki ne halljon éhen. Reményeim szerint gyakoriak errefelé a szekérkaravánok. Megnézzük, hogy hogyan mennek be, és utána az egyiknél elbújunk.
- Értem.
Hamarosan már csak várakoztunk. Mikor a két óra letelt, a boszorkánymester megismételte a láthatatlanná tevő varázslatot. Még további egy órát vártunk, majd megpillantottuk az első karavánt. Összesen húsz szekérből áll, hatalmas ponyvákkal letakarva. Minden szekér mellett két, embernek látszó, ám vöröslő szemű őr áll, kezében pikával, oldalán tőrökkel. És mindehhez még sisakot és vértet is viselnek, melyeket vörösre és feketére festettek. A karaván jó száz méterre megáll a kaputól, az első kocsis rácsap a lovakra ostorral, és egyedül megy oda. A szatírok átnézik a szekér tartalmát, majd intenek, hogy mehet. És jön a következő szekér. Összepillantunk, és látom, hogy ő is arra gondol, amire én. Mindketten felugrunk, és óvatosan elindulunk a szekerek felé. Mire a harmadik szekér odaér a kapuhoz, mi már ott lógunk a negyedik és az ötödik alján.
Gábor ér be először. Hál’ Istennek, csak bepillantanak a kocsi alá, az ezüstös szálak pedig elrejtik a kíváncsi szemek elől, így a boszorkánymester a szekér aljára kapaszkodva hamarosan besiklik az erődítménybe. Innen látom, hogy a szekér elfordul balra.
Mikor én érek oda, már más a helyzet. Hallom, ahogy áttúrják a szekeret, majd már engednének minket tovább, mikor egy reszelős hang megszólal.
- Mi ez a bűz?
- Mi van? – Kérdez vissza egy másik.
- Fattyúszagot érzek.
- Honnan?
- Mióta ideért a szekér, érzem. Bűzlik az egész szekér egy démonfattytól.
- Mi az a démonfatty? – Kérdez vissza egy igencsak emberi hang, feltételezem, a kocsis.
- Olyasvalaki, aki csak félig démon, a másik fele ember.
- Ez meg hogy lehet?
- Egy démon nem bírt a farkával, és felment a halandók közé kiszórakozni magát.
- És rólam ezt feltételezitek?
- Nem. De ilyen szaga van a kocsidnak.
- Két napja egy kölyök jött a szekeremhez, és enni kért.
- Hogy nézett ki?
- Három láb magas, barna hajú, kócos, amolyan igazi kis koldusfattyú.
- És adtál neki enni?
- Tudod, hogy tiltja a szabályzat, Gornak.
- Ne szórakozz velem, te kocsi hajtó barom! – Zörren rá a rekedtes hang, és látom, ahogy lerántják a szekér mellé a kocsist. – Én vagyok az őrségparancsnok, tudom, mik a szabályok.
Belerúg kettőt, majd int egyet. A kocsis, feltételezhetően két törött bordával visszaszáll a bakra, és a lovak közé vág. A kocsi elindul befelé, és elfordul… Jobra.
- A szentségit… - Sziszegem a fogaim között, és próbálom megpillantani Gábort, de nem látom semerre, ráadásul a szekér négy kereke igen sokat kitakar a látóteremből. Végül elengedem a faszerkezetet, és kigurulok oldalra, majd felugrom, és befutok pár hordó közé. Még úgy egy órán át lehet fenn a láthatatlanságom, annyi idő alatt meg kell találnom a dróthajú fickót. Hogy szakadna meg a világ.
Kimászok a búvóhelyemről, és az őröket, szolgákat, katonákat kerülgetve elindulok, hogy felkutassam társamat. Jó negyed órába telik, mire rálelek, ahogy egy láda tetején üldögél. Egy két méter magas láda tetején. Intek neki, hogy jöjjön le, és hamarosan elkezdünk nyitott ajtó után kutatni.
Az erőd főépülete még inkább ormótlanul nagynak tűnik, mint a falak és a kapu. Hetven méteres magasságával mintha folyamatosan rá akarna omlani az emberre. Nagy nehezen utolérünk egy szolgát, aki egy nagyobb zsákot cipel, és besétálunk mögötte egy nyitott ajtón.
Amilyen nagy volt a külső tér, olyan szűk a belső. A folyosó, amin haladunk a szolga mögött, maximum másfél méter széles, ám legalább három méter magas. Hozzáadok fél métert a padló miatt, és rájövök, hogy a hetven méteres épületben legalább húsz emelet húzódik a föld felett. És ki tudja, mi található a föld alatt. A szolga elfordul, én pedig Gábort követve megyek tovább egyenesen.
Beérünk egy lépcsőházba, a boszorkánymester pedig előkapja könyvét, és lapozni kezd.
- Kezdjük a trónterem közelében. Ha a tízemeletnyi földalatti börtönt kezdenénk átkutatni, egy év alatt sem végzünk. Fogjunk el egy átkozott szatírt, belőle talán kiverhetünk némi információt.
- Jó, és hol a trónterem?
- Tizenötödik emelet.
- Ott leszünk Mephisto orra előtt?
- És nem fog látni minket… - Mosolya olyan gonosznak tűnik, hogy elgondolkozom, vajon nem démonvér csörgedezik e az ereiben, majd meglepődöm, hogy mennyire kezdek hozzászokni ehhez a világhoz. Már a gondolataimba is beférkőzött.
- Rendben, induljunk.
A lépcsőkön lassan haladunk, mivel többször is őrök csapatába vagy szolgák szenvedő kompániájába botlunk. Az egyik lépcsőfordulóban még a varázslatot is meg kell újítanunk, így rájövök, hogy háromnegyed órát vesztegettünk el. Mikor köszönetet mondanék Gábornak látom, hogy az arca egyre fáradtabb, és felmerül bennem, hogy két ilyen óra mennyire szipolyozhat ki egy magafajta mágust.
Mikor felérünk, vagy tíz percig keresgélünk, mire megtaláljuk a trónterem ajtaját. Először elgondolkodva nézünk egymásra, majd mikor két szatír testőr érkezik, biccentünk egymásnak. A kecskelábúak mögött besietünk a terembe, és körbepillantunk.
A trónterem legalább három emelet magas, tíz méter széles, és húsz méter hosszú. Végében hatalmas, aranyozott trón áll, melyben ott pihen maga Mephisto. Az ürge nem lehet magasabb száznyolcvan centinél, és leginkább valami hímszajhára emlékeztet. Hófehér, puha, sima bőr, fekete, oldalra simított, olajozott haj, kis spanyolos bajusz, fekete, mélyen ülő szemek, iszonyatosan vékony, szinte már lányos alkat. A teremben emberek, pontosabban hastáncos lányok ropnak, legalább tízen, oldalt szatír őrök állnak, kétméterenként egy. A trón mellett pedig ott áll Angéla.
De valami nem stimmel, és Gábor arckifejezését látva tudom, hogy neki sem. A húgom nem rabként álldogál ott. A fekete, testre feszülő ruha, a nehéz csizma, az oldalán lógó két tőr különösen hatna egy fogolynál. És a szemei… A látásom, mióta kiválasztott lettem, vagy tízszer jobb, mint egy földi halandóé, így láthatom, hogy szembogara tűzvörös. Szőke haját rövidre, szinte fiúsra vágta.
- Mi a szar? – Suttogom.
- Ne beszélj, mert ha bárki meghallja, oda az… - Kezdene bele Gábor, de én futni kezdek.
- ANGÉLA! – Üvöltöm.
Az ezüstös szálak úgy robbannak le rólam, mintha apró robbanó töltetek lennének. Nem fáj, nem éget meg, de egyből észreveszem, hogy az őrök megindulnak felém, Angi teste megfeszül, mintha ugrani szeretne, Mephisto pedig kajánul elvigyorodik.
Egy másodperccel később már vagy hat szatír tol a nyakamhoz tőrt. A kéjenc démonnagyúr lassan feláll aranytrónusából, és elindul lefelé.
- No lám, no lám… A hősies bátyó jött megmenteni az ő szegény és törékeny hugicáját. Ám azok az idők, már elmúltak, igaz, Angelica?
- Ki az az Angelica? – Kérdem.
- Elnézést az udvariatlanságomért. Ez a húgod új neve. Angelica, Mephisto arája.
- Na mész te a francba…
- Hátt illik sértegetni az új sógorodat?
- Sógora vagy te a sírásónak!
- Na szép… De az esküvőre itt maradsz azért, vagy visszaküldjelek a Földre?
- Nem ölsz meg?
- Angelica nem gyűlöl téged, és nem tudna megölni. Én pedig nem akarok a menyasszonyomnak fájdalmat okozni. Majd megtanulja, hogy te egy patkány vagy, és ő is a véredet akarja. De addig is, élhetsz. Legalábbis az én uradalmamban nem halsz meg.
- És hogy sikerült négy nap alatt ennek a kurafinak a szerelmévé válnod? – Kérdem a húgomtól.
- Sokat beszélgettünk. Sok mindent megkaptam tőle. Hercegnőként bánt velem. Itt uralkodhatok.
- Mikor lettél ennyire éhes a hatalomra?
- Ó, ő mindig is az volt… - Válaszol a húgom helyett.
Segítségért néznék Gábor felé, de nem látom sehol. A boszorkánymester lelépett. Pedig ha most itt lenne…

Nyolcadik fejezet: Sikoly és suttogás (2. rész)

Megindulok az ajtó felé, ám a fejemben a hang hirtelen megszakítja a mozdulatsort.
- Nana, az én erőm, én irányítok…
És ezzel elsötétül előttem a világ.

***

Ébredezem. A fejem úgy lüktet, mintha hét kicsi törpe odabent épp a négyes metró építkezésén dolgozna hét kicsi légkalapáccsal. Rohadt törpék. Walt Disney óta utálom őket. Lassan kinyitom a szemeimet. Az első dolog, amit észreveszek, egy lobogó tábortűz. Felülök, és körbepillantok. A boszorkánymester nem messze tőlem falatozik valamit, s közben rám pillant. Arcán derűs mosoly terül el.
- Te aztán nem vagy semmi figura, hallod-e! – Vigyorog.
- Mi… Mi történt? – A hangom akadozik, és fémes ízt érzek a számban.
- Eldurrant az agyad, letépted magad a falról, leszedtél engem is, majd kibelezted az egész rohadt erődöt, az történt.
- Mi van? – Kiköpök, mikor rájövök, hogy alvadt vért tartogatok a számban.
- Végigpofoztad az egész helyet. Puszta kézzel tépted szét a szembejövőket. Kihoztál minket.
- Aha… Szép…
- Csak egy furcsa dolog van…
Ez egy hülye. Egyszer csak hihetetlen módon megmenekülünk az által, hogy puszta kézzel megölöm a fogva tartóinkat, és mágikusan védett láncokat szedek darabokra, és csak egy dolgot talál furcsának.
- Amíg ezt csináltad, többször is szólongattalak, és rám förmedtél, hogy nem Tibinek hívnak, hanem Werokhielnek.
- Minek?
- Werokhiel. – Látja, hogy bamba tehén pofával meredek rá, így jó magyar turistát kezd játszani. – WE-RO-KHI-EL!
A kiáltás messzire elhallatszik. Ekkor bámulok körbe. Az erőd romjai között vagyunk. Körbemutatok, és újra megszólalok.
- Ezt én csináltam?
- Igen.
- Puszta kézzel?
- Néha az őrség egyes testrészeivel, de igen.
- Szép.
- Az.
- És most?
- A testőrparancsnokból kiverted, hogy hol van a húgod.
- És hol? – Közben odanyúlok, és a kezembe nyom valamit, ami egy pulykacombra emlékeztet.
- Kábé négynapi járóföldre innen, északra, van egy nagyobb erődítmény, melynek ura Mephisto.
- Ő melyik főbűn is?
- A bujaság.
- És ott van a húgom.
- Pontosan.
- Egyedül.
- Igen.
- Védtelenül.
- Nagyon úgy néz ki.
- És még nem indultunk el?
- Előbb egyél. Hosszú lesz az út.
Az elkövetkező egy órában a fejem tömöm, mégsem érzem úgy, hogy megtelnék. Különös érzés lesz úrrá rajtam, mintha nem egyedül lennék a fejemben. Néha, ha ránézek valamire, olyan dolgok jutnak róla eszembe, amikről nem szabadna tudnom.
Például séta közben megpillantok valamit a földön, és felveszem. Ahogy a kezembe veszem, már tudom, hogy egy pokolkutya elszenesedett karma, nagyjából négy hete járhatott erre, nőstény, és vemhes. Sőt, olyan dolgok is eszembe jutnak a pokolkutyák párzásáról és születéséről, amitől azonnal felfordul a gyomrom, és meg kell küzdenem, hogy ne dobjam ki a taccsot.
Hamarosan újra letáborozunk, és közben Gábor előszedi a könyvét. Először furcsállva nézem, de végül arra a következtetésre jutok, hogy míg én mészároltam, addig ő megkereste a cuccainkat. Lassan felcsapja a könyvet, majd egy pálcát varázsol elő a táskájából, és rajzolgatni kezd.
- Ez mi?
- Mephisto erődjének a rajza.
- Neked ilyenjeid vannak?
- Jah, hasznos az embernek, ha a sötét oldallal cimborál.
- Hát igen… - Morgok, és a képességeim jutnak eszembe.
- Nos… Északon van a főkapu, amit két hatvan méter magas torony fog közre. A falak átlagosan negyven méter magasak.
- Szerintem elnézted a számokat. Ilyen magas nem lehet.
- De. Ilyen magas. Hidd el.
- Értem. Folytasd.
- Szóval. a tornyoktól körülbelül negyvenöt fokos szögben indul két fal, húszméterenként egy ötven méter magas toronnyal. Ez a két fal száz-száz méter hosszú. Itt újabb hatvan méteres tornyok állnak. Innen indulnak tovább egyenesen a főfalak, ötszáz, ötszáz méteres hosszúságban, majd újabb tornyok, és negyvenöt fokos szögben az utolsó két fal, amiknek a vége nem zárt.
- Lyukas a fal?
- Elzárja a Styx.
- A legendák alvilági folyója?
- Igen.
- Átúszunk.
- Sok ott a krokodil, a cápa meg a vízihulla.
- Csodás.
- Folytatom. A falakon belül egyetlen épület található, a Kéjerőd.
- Jól hangzik.
- Ne szakíts félbe. Egy hetven méter hosszú, hetven méter széles, hetven méter magas kockaépület, ablakokkal, falakkal, háremekkel. Az őrséget főleg alacsony rangú démonok teszik ki.
- Sima menet lesz?
- Nem. A problémát a két helyi specialitás okozza. A szukkubuszok és a szatírok.
- Mármint a bőrfűzős dominák és a kecskelábú taperolók?
- Mármint az alvilág legjobb kínzómesterei és a nihilum legjobb bérgyilkosai.
- Annyira szeretem, hogy a valóság kifordítja a meséket. Jobb szerettem a meséket. Te figyelj… Mondd, hogy a nimfák itt is játékos szűzlányok.
- Azok.
- Hála az égnek!
- Mivel nem fekszenek le az áldozatukkal, hanem letépik a fejét.
- Annyira de annyira illúzióromboló tudsz lenni, tudod?
- Ez a munkám.
- Mégis, mi a te végzettséged?
- Titok!
Ezzel feláll, arrébb sétál, és vizelni kezd.