Lóra ülünk, és úgy vágtázunk, ahogy csak tudunk. Már nem csak a saját életünket mentjük, hanem az otthoniak biztonsága érdekében hatjuk szerencsétlen párákat. Gábor most is nyugodtnak, szinte már sztoikusnak tűnik, ám fekete szemeiben vihar kavarog. Egy teljes napon és egy éjszakán át vágtázunk, mikor kidőlnek alólunk a lovaink. Szegények nem bírták tovább. Ránézek a Boszorkánymesterre, aki körbepillant, majd előveszi a könyvét.
- Hazamegyünk? – Kérdem.
- Igen.
Nem kérdezek többet.
- Ego to order porta di animadverto! Permissum nos peto nusquam! – Hallom a boszorkánymester hangját, mire a kapu feltárul, és mi átlépünk rajta.
A túloldalon újra ott vagyunk a bányában. Robust, a vörös bőrű, különös lény nem messze tőlünk üldögél, és újságot olvas. Ránk pillant, és felkelt.
- Mi a franc tartott ideáig? És hol van a lány? – Kérdi mennydörgő hangján.
- Nincs most erre időnk, Rob… Mennünk kell. – Válaszol Gábor.
- Hova?
- Budapestre.
- Minek?
- Háború közeleg.
Nem esik több szó. Robust felkapja a bárdját, és odasiet hozzánk. A kapu akkor záródik be, mikor mi felérünk a fejtés szélére. Visszapillantok, és eszembe jut a napokkal korábbi eseménysor. Angi, a sárkány, a démonok, a kaszás, majd Nihilumba való első belépésünk… Minden. Egy pillanatra megingok, de végül társaim után sietek. Jó darabig gyalogolunk, majd megállunk egy főút mellett. A vörös szörnyeteg bebújik a bokrok mögé, Gábor pedig az első közeledő kocsit leinti.
Fiatal, vörösesbarna nő ül benne, húsz évesnél nem lehet több. Megáll. Ki gondolná egy ilyen őrült világban, hogy vannak, akik felvesznek stopposokat.
- Hova? – Kérdi a nő, miután lehúzza az ablakot.
- Pestre.
- Szálljatok be!
- Hárman vagyunk.
- És hol a harmadik?
- Nagyon fontos, hogy ne borulj ki és ne hajts el, rendben?
Ezen a mondaton máskor elvigyorodtam volna, és hozzáfűztem volna egy szerintem humoros megjegyzést, de most nincs hozzá erőm. Valami összetört bennem. A lány furcsa pillantást vet ránk, a boszorkánymester pedig int Robustnak, aki kicsörtet a bokorból.
A vörös hajú leányzó nem lepődik meg túlzottan. Egy kissé elképed, de nem esik pánikba. Beülünk a kocsiba. Robust és Gábor hátra, én előre. A lány halovány mosolyt ereszt meg felém, én pedig próbálom viszonozni. Ahogy elindulunk, belenézek a visszapillantó tükörbe. Sápadt vagyok, a szemeim beesette. Hajam zsíros, csapzott. Nem lehetek túl bizalomgerjesztő látvány.
- Ti élőszerepjátékosok vagytok? – Kérdi újdonsült sofőrünk mosolyogva.
- Miért? – Nézek rá vissza. Most szólalok meg először, mióta visszatértünk Nihilumból.
- A ruháitok. Meg a nagydarab srácon a smink.
- Igen, azok. – Válaszolom.
Pár perc csönd ül ránk. Látom, hogy a leányzó nagyon nézeget engem, és néha a visszapillantó tükörben két útitársamat, akik nem szólnak semmit. Robust egy zöld, réginek tűnő könyvet olvas, Gabriel pedig a fekete bőrkötéses kódexét.
- A nevem Veronika. – Mutatkozik be a lány.
- Én Tibor vagyok. – Válaszolok, és ahogy rám néz, sikerül őszintén elmosolyodnom. Nagyon helyes arca van. – Ők pedig Gábor és… Robust.
- Ez valami becenév? – Kérdi egy csilingelő nevetés után.
- Igen. – Válaszol hátulról a vörös lény.
- És mi a valódi neved?
- Balázs, szolgálatára kiskegyednek. Te hova tartasz pestre?
- Pár ismerősömhöz. És ti?
- Mi haza.
- Pestiek vagytok?
- Igen.
- És mivel foglalkoztok?
- Én programozó vagyok. – Válaszolom mosolyogva. Valahogy feltölt életerővel ez a lány.
- Én egy könyvesboltban dolgozom. – Válaszol Robust vidáman.
- Libri? Alexandra?
- Saját. Nyitottam egy kis antikváriumot a Ferenciek Terén.
- Szeretem az Antikváriumokat. A régmúlt idők szellemi hagyatéka.
- Ahogy mondod. Igazán örülök, hogy nem csak nekem ez a véleményem.
Robust hangjába különös lágyság költözik. Meglepődéssel jövök rá, hogy a vörös monstrum lelke mennyire gyengéd és törődő is tud lenni. Mennyi érzés és mennyi kedvesség lakozhat benne? Nem tudni. De ezek alapján rengeteg. Valószínűleg a Gábor és Robust között folyó civódások egyfajta megszokott rituálé részei. Mióta ismerhetik egymást? Hogy mennyire nem tudok róluk semmit, engem is meglep.
- És rólad mit lehet tudni, szótlan úr? – Címzi szavait Veronika Gáborhoz, aki felpillant a könyvéből, és elmosolyodik.
- Nos, a nevem Berényfalvi Gábor.
- És mivel foglalkozol? – Kérdi a lány, és én is érdeklődve pillantok hátra.
- Műfordító vagyok. – Mondja némi habozás után a fiatalember.
- Váo! Ez nem semmi! Ti rokonok vagytok?
- Igen. – Válaszolja Robust halkan.
- És milyen formában?
- Ő a bátyám. – Mondja halkan a boszorkánymester, és hirtelen értelmet nyer minden civódás, szurkálódás, cinkelés, minden kötözködés.
- És te hogy tartozol a csapatba? – Kérdi tőlem olyan elbűvölő mosollyal, hogy nagyot dobban a szívem.
- Én itt ismertem meg őket… - Mondom, és valamiért, bár soha nem voltam ilyet, arcomat elönti a pír. – És te mivel foglalkozol? – Kérdezek vissza.
- Orvostanhallgató vagyok Pécsett.
- Na, az szép! – Mondom, és valamiért büszke vagyok rád.
- Tudom én, hogy nem élő szerepjátékról van szó, de így legalább elkezdtünk beszélgetni.
- Mi? – kérdezek vissza. A tükörben látom, hogy Gábor elkomorodik.
- Ti is huszonegyedikén, decemberben változtatok meg, nem?
- Te is?
- Igen.
- És te hogyan?
- Egyelőre maradjon titok.
- Ám legyen…
A kocsiban innentől kezdve viszonylagos csönd van, egészen Dunaújvárosig. Ekkor pillantjuk meg az északon gomolygó, ébenfekete felhőt. Olyan, mintha a pokol legsötétebb felhői gyülekeztek volna össze Budapest fölött. A lány lassan megállítja a kocsit.
- Az meg mi? – Kérdezi riadtan.
- Nem tudom… De azt hiszem, jobb lenne sietni…
Veronika nem kérdez többet, csak beletapos a gázba, és sebességbe teszi a váltót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése