Kilencedik fejezet: A háború elkezdődik (Második rész)

A majd egy órás utat mindössze fél óra alatt tesszük meg. Nem szólunk semmit, de látom az arcokon, hogy semmi nincs rendben, Újdonsült hölgyismerősünk arcán félelem és riadtság látszik, Gábor és Robust feszült, és látszik, hogy már a csatára készülődnek. A Szabadság-híd budai partján ugrunk ki a kocsiból, és Veronika tovább hajt. Mindenütt a fölöttünk gomolygó, iszonyatos felhőre mutogatnak, mely úgy kavarog és örvénylik, mintha arra készülne, hogy a pokol legsötétebb erőit készülne ránk szabadítani.
- Találkozunk még? – Kérdezem Gábort.
- Persze. Úgy érzem, fontos szerepet töltesz be az eseményekben. Mindenképp fogjuk még egymást látni.
Ezzel kezet fogok vele és testvérével, majd megfordulok, és teljes erőből rohanni kezdek a Kálvin tér irányába. Ekkor az örvénylő fellegből mintha száz és száz csáp indulna meg lefelé, fekete tornádó formájában. Felpillantok, és egy másodpercre megdermedek: Az egyik egyenesen a Vásárcsarnok felé tart.
Újra rohanni kezdek, ám ezúttal már nem az az elsődleges, hogy hazaérjek. Berohanok az ódon épületbe, és teljes erőmből elüvöltöm magam.
- MINDENKI KIFELÉ!
Értetlen arcok merednek rám, és többen is felnevetnek. Azt hiszik, megbolondultam. A csarnokból nem látni a közeledő veszedelmet, a kintiek pedig csak bambán bámulnak felfelé.
- Nem hallották? Tünés kifelé!
Újabb kiáltásomnak megint csak nincs semmi haszna. Körbepillantok, és meglátok egy rendőrpárost. Elindulok feléjük. Még idejében észrevesznek, és felemelik tenyereiket, hogy megállítsanak, másik kezük pedig lassan rácsúszik a pisztoly markolatára.
Ahogy odaérek a közelebbihez, elkapom a csuklóját, és hatalmasat tekerek rajta. A ropogás jelzi, hogy legalább két csontja eltört. Félrerántom, a másikat tarkójára ráfogok, és hatalmasat fejelek a rend őrének arcába. Nincs időm tökölni. Miközben eldől, kikapom pisztolytáskájából a fegyverét, és kibiztosítom azt. A magasba emelem, és kétszer elsütöm.
- Azt mondtam takarodjanak kifelé!
A tömeg elkezd özönleni kifelé minden lehetséges kijáraton. Van, aki a pinceszintre menekül, de remélem, hogy ott is rendben lesznek. Ám ekkor érkezik meg a gyilkos, olajszín tornádó. Beszippantja az épület tetejét, és tovább ereszkedik. Már indulnék kifelé, mikor meglátok egy magára hagyott kisgyereket. Teljes erőmből rohanni kezdek, és felkapom, majd leviszem a pinceszintre, és egy öreg hölgy gondjaira bízom. Mire visszaérek, a szél már elviselhetetlen az átlagemberek számára. Odasietek a két fekvő rendőrhöz, felkapom őket, és lerohanok velük a pinceszintre. Végignézek a közel hetven túlélőn.
- Maradjanak itt, és vigyázzanak magukra. Ha felébred… - Mutatok a lefejelt rendőrtisztre. – Ezt adják oda neki.
Erre egy becsületesebb arcú férfi kezébe nyomom a pisztolyt, és felrohanok. Különös hangokat hallok: Mintha a tornádóból horkantások, morgások és üvöltések jönnének. Elkezdem elbarikádozni a lefelé vezető lépcsőket, majd mikor ezzel kész vagyok, elindulok kifelé, és sprintelek haza.
Nem kell csalódnom barátaimban. Ahogy beérek, a lakás üres, de egy cetli pihen az asztalon, melyre csak ennyi van írva: „Dicsak, Pince”. Tivald, kösz az információt.
Elkezdek lefelé rohanni, de ahogy leérek a földszintre, beszakad a bejárati ajtó. Egy minotaurusz áll előttem, egy hatalmas kalapáccsal.
- Elnézést, kopogtam! – Mondja dörgő, mély hangon.
- Megbocsásson, de ez a ház az enyém. Lenne szíves távozni? – Kérdem vigyorogva.
- Sajnos nem tehetem meg. Remélem nem haragszik, de ez egy invázió.
- Oh, uram, ez szörnyű. De önnek legalább van humorérzéke.
- Nos, muszáj, ha az ember félig bika és félig ember.
- Hát igen. De sajnos én nem engedhetem, hogy elfoglalja az épületet.
- Akkor hogy oldjuk meg?
- A rohadt életbe, sietek. – Ezzel előre lendülök, és egyetlen rúgással átküldöm a lényt a szomszéd ház falán, majd úgy csinálok, mintha megemelném nem létező kalapom.
- A viszont látásra, uram. – Kiáltok utána, és megindulok lefelé.
Ahogy leérek a pinceszintre, körbepillantok. Az ajtók mindenhol zárva, és mögülük fény szűrődik ki. Odasietek a lakásomhoz tartozó pinceajtóhoz, és dörömbölni kezdek rajta.
- Nyissátok ki az ajtót, srácok! Én vagyok az!
Az ajtót Lucifer, avagy Szárnyas tépi fel, és rám mered.
- Jó hogy itt vagytok… Vagyis itt vagy… - Ezzel beenged.
Viktor, Zita, és Tivald egyszerre ugrik hozzám, hogy megöleljen, majd körbepillantanak. A kínos csöndet a roma töri meg.
- Hol a Hercegnő?
- El… Elvesztettem…
- És itt vagy? – Csalódottságot hallok a hangjában.
- Átállt, oké?
- A véred! Nem hagyhatod hátra a véred! Nem adhatod át őt!
- Nem adtam át, rendben? – Mióta húgomat hátra hagytam, most először törnek fel könnyeim. – Vissza fogok menni érte…
- Miért, hol van?
- Nihilumban.
- Nihilumban? – Kérdez vissza Szárnyas.
- Nihilumban.
- Nihilumban? – Tivald teljesen elsápad.
- Igen, Nihilum. Tudjátok: Démonok, Angyalok, Pusztaság, Pokolkutyák, rossz étel, furcsa ég. Nihilum.
A percnyi csöndet a föntről jövő robbanás szakítja félbe. Mindannyian kirohanunk a folyosóra, és felsietünk a lépcsőn, kilesünk az ajtón. Odakint különös, látszólag olvadt magmából és obszidiánkövekből álló, majd öt méter magas lényt pillantunk meg.
- Ez mi? – Kérdez Viktor.
- Tűzőrző. – Szárnyas hangja megremeg, mintha félne.
- És az mi?
- Tudod mi az az elementál?
- Jah… Nagyjából…
- Pokoli szellem egy látszólag szoborszerű lényben.
- És?
- Ezt nem tudjuk elpusztítani.
- Aha. És most mi lesz?
- Menekülünk. – Vágja rá Tivald.
- És az emberek? – Jön meg végre a hangom.
- Most te vagy a fontos. – Néz rám Szárnyas.
- Nem!
- De! És ne vitatkozz!
- De ők…
- Ők nem tudják megállítani az őrületet. Feláldoznád magad ötvenért, vagy inkább életben maradsz és megmentesz ötmilliárdot?
Nem tudok válaszolni. A pokol egykori ura kipillant az ajtón, majd rám néz. Megragadja a vállam, feltépi a bejáratot, és kirohan, engem maga mögött vonszolva. A többiek futnak utánunk. Kis utcákon sietünk végig, és látjuk, hogy a szélesebb helyeken szörnyek garázdálkodnak.
Nagy nehezen eljutunk a Szabadság Hídig, ahol meghúzzuk magunkat pár kuka mögött.
- És most?
- El kell jutnunk a Sötét Városba.
- Hova?
Értetlenül nézünk mindannyian a Sötétség Hercegére.
- Van valami, amit még nem mondtam el nektek…
Ám nem folytathatja mondandóját, mert mögöttünk repedezni kezd az aszfalt. Ahogy hátrapillantunk, egy hatalmas, kőből faragott és lángokkal bevont kezet látunk kiemelkedni.
- Itt a vég… - Suttogja Szárnyas.
- Most feladod? – Kérdem.
- Ez elől nem tudunk elmenekülni. Ezt nem tudjuk legyőzni.
- Ez mi?
- Ez a pokol egyik őrizője. Csak négy ilyen van. Ezek vigyáztak arra, hogy meg ne szökjek.
- Menjetek… - Mondja halkan Viktor.
- Nem hagyunk itt!
- Menjetek, a büdös francba is! Feltartom!
- Nem…
- TAKARODJATOK!
Tivald megragadja a vállam, és futni kezdünk. Viktorból előtör a másik énje, és látjuk, ahogy lassan elindul ellenfele felé. Nem tudom mennyi értelme van a menekülésnek. A Szabadság Hídra felérünk, ám mindkét oldalon százával jelennek meg a szörnyek. Nem gondolkodunk tovább, bevetjük magunkat a Dunába. A hideg vízben valahogy elveszítem az eszméletem…

VÉGE AZ ELSŐ KÖTETNEK!