Volt már olyan érzésed, hogy az egész világ ellened dolgozik? Olyan, hogy nem értetted, mi történik körülötted? Most épp ezt élem át én is.
A húgom, a saját húgom átállt a démonok oldalára, az, akiről azt hittem, mellettem fog állni a bajban, lelépett. Persze nem hibáztathatom a boszorkánymestert. Már az is nagy dolog, hogy ideáig eljött velem, és segített. Nem várhatom el tőle, hogy megküzdjön a kedvemért egy hihetetlenül erős démonnal. De legalább szólhatott volna, hogy lelép.
Két szatír vezet végig a folyosón, kard van náluk. Bevezetnek egy szobába. A szoba nem túl nagy, alig három méterszer öt méteres alapterületű. Van benne egy ágy, egy asztal, egy szék, és egy apró rácsos ablak. Lassan visszapillantok rájuk, és lemondó hangon szólalok meg.
- Fogoly vagy?
- Ne-e-em neveznéle-e-ek fogolynak. – Kezd bele az egyik. Furcsa, még a beszéde is mekegésre emlékeztet. – Csak ne-e-em mehetsz se-e-ehova kíséret nélül. A saját biztonságod érde-e-ekében.
- Aha, a saját biztonságom érdekében. – Észrevették a szavaim mögött bujkáló cinizmust? Ha igen, akkor sem reagálták le.
- Itt le-e-eszünk az ajtód e-e-előtt, ha kelle-e-ene valami! – Mondja a másik, és kisétálnak. Az ajtót be se csukják maguk mögött.
Szóval viszonylag szabadon mozoghatok. Hát ez csodálatos. Leülök az ágyra, és az arcom a kezeimbe temetem. A világvégét még valahogy túléltem, de a húgom elvesztése már más kérdés. Iszonyatos fájdalom rágja be magát a szívembe, harag és gyűlölet táncol lelkem mélyén. Remegek. Úgy tíz percig ülök így, majd egy érintést érzek a vállamon. Felnézek.
Nem látok senkit, és értetlenül nézek körül, majd kelnék fel, de valaki az ágyra lök, a mellkasomra térdel, és betapasztja a szám. Megjelenik Gábor.
- Most fogd be a szád, és nagyon jól figyelj… Kiviszlek innen.
Próbálok beszélni, de nem tudok, befogja a szám. Végül elenged, és enged felkelni.
- Angi nélkül nem megyek sehova! – Suttogom idegesen.
- Felejtsd el, ő már átállt!
- Nem! A testvérem!
- És Mephisto menyasszonya, mi kell még ahhoz, hogy felfogd, hogy ezt a csatát igen alaposan elbuktuk?
- De még lehet esélyünk.
- Nem! Nem lehet! Egy kastélyban vagyunk, ketten, az épület őrökkel tele, az ellenfelünk pedig a bujaság démona, a hét sötét tábornok egyike! Van még kérdésed, vagy felfogtad végre?
- Rendben. De visszajövünk érte.
- Persze, majd visszajövünk…
- Jó. Itt nyitod a kaput?
- Nem. Ha a kastély hetven kilométeres körzetében kaput nyitok, Mephisto pribékjei egyből megérzik, és még mielőtt átmennénk, lerohannak minket.
- Akkor?
- Nos, le kell lépnünk. Gyalogosan.
- Rendben… Hogy csináljuk?
- A régi módszerrel. Leütjük az őröket, megszerezzük a fegyvereiket, és kiverekedjük magunkat.
- Nem azt mondtad, hogy a kastély tele őrökkel?
- De igen, de ez nem lényeg. Ha balhé van, a nagy részük Mephisto urat fogja védeni, így nekünk kevesebbel, kábé a negyedével kell foglalkoznunk.
- Nem tudsz minket láthatatlanná változtatni?
- Kifogytam a szuflából.
- Rendben. Akkor kezdjünk neki…
Felveszem a széket, az ajtó mellé sétálok, és kikiabálok az őröknek. A patacsattogásból tudom, hogy közelednek. Ahogy az első belép, megpillantja Gábort, és már rántaná is elő fegyverét, de minden erőmmel meglendítem a keményfából faragott ülőalkalmatosságot, és szétzúzom a torkán. A szatír nyaka hatalmasat reccsen, és összeesik. De nem várom meg, hogy leérjen: Elkapom a másik őr karját, és egy lendítéssel áthajítom a szobán. Felkapom a halott kardját, és bár az hatalmasnak tűnik, Lucifer adománya megerősíti a testem. Meglendülök, és mielőtt feltápászkodna a földről, lenyesem a fejét. Ránézek a boszorkánymesterre, aki nem a kardért nyúl, hanem mindkét szatír övéből kihúz egy-egy sarlót. Én berángatom a holttesteket, majd behúzom a szoba ajtaját, és elindulunk. Egészen a lépcsőfordulóig nem találkozunk őrökkel. Egy ötfős emberi őrség sétál fölfelé, elől a parancsnokukkal. Amint meglátnak, kiáltanak, és már jönnének is, de meglepetésükre a cipőm talpát beépítem a vezetőjük arcszerkezetébe. Úgy gurulnak lefelé, mint a rongybabák, mi pedig utánuk. Nem kegyelmezünk. Ekkor hangzik fel a fejemben egy korábban már hallott hang.
- Ez az… Öld meg őket! Végezz velük! Gyűlöld őket!
Megrázom a fejem, és megyünk tovább. Amerre járunk, holttesteket hagyunk magunk mögött. A bánat megacélozza a szívem, a harag megerősíti a karom, az elkeseredettség belehajszol a legőrültebb tettekbe is. Végül leütünk két szolgálót, és felvesszük a ruháikat. Fekete zsákvászon csuklya, ing, nadrág, és csizma. A kard feltűnő lesz, de nem baj, reménykedem, hogy lassú lesz a felfogása az őrségnek. Gyorsan keresek egy vékonyabb kötelet, és a kardot a hátamra kötöm úgy, hogy baj esetén egyből elő tudjam rántani.
Amikor kilépünk az udvarra, felharsannak a riadókürtök. Az istálló felé rohanunk, és szerencsénk van: Vagy öt lovon ott vannak a nyergek. Háromról levágjuk azokat, kettőre felülünk, és a kapu felé vágtázunk. Már épp csukják be, mikor odaérünk. Épphogy ki tudunk vágtázni a kapuszárnyak között, és a hatalmas szörnyetegek csapásai között lavírozva tovább haladunk. Nincs mese, menekülni kell, ilyen az élet.
Úgy hajtjuk a lovakat, ahogy talán még soha nem tették szegény párákkal. Tajtékzanak, pofájukból hab tör elő, ahogy küzdenek, erőlködnek. Mögöttünk elmaradozik a vár, átvágtatunk a hídon, és tovább, amíg csak hátasaink annyira ki nem fáradnak, hogy nem bírják tovább. Egy füvesebb területen állunk meg, és leszállunk. A lovakat kikötjük egy nagyobb sziklához, felmászunk egy domb tetejére, és a kastély irányába nézünk.
- Nézz hülyének, de ez gyönyörű… - Mondja a boszorkánymester áhítattal teli hangon.
A távolban ezer és ezer fáklya fényét látjuk, ahogy a szélrózsa minden irányába száguldanak. Minket keresnek, és ezt nagyon is jól tudjuk. Az éjszakai tájon a felhős égnek köszönhetően semmi más nem látszik, csak az ezer és ezer vöröslő fénypont.
- Nem nézlek annak… Tényleg megvan a maga bája…
Visszakúszunk a lovak mellé, és alszunk. Nem félünk, hogy erre keresnének minket, mivel nem a határvidékek felé menekültünk, és főleg arra folyik a kutatás. Erre nem számíthatnak ránk.
Másnap reggel arra ébredünk, hogy lódobogást hallunk. Mind a ketten fegyvert rántunk, és felmászunk a tegnap esti dombra. Öt démon üget egymás mellett. Egyértelműen nem a kutatócsapathoz tartoznak: A ruházatuk inkább díszes, mint egyszerű. Végül úgy döntünk, hogy követjük őket, úgyis távolodnak a kastélytól. A lovakat kötőféken vezetve követjük őket. Vagy három órát megyünk így, míg végül egy nagyobb dombra felérve olyasmit látunk meg, amitől földbe gyökerezik a lábunk. Egy hatalmas, mesterségesen megalkotott medencében szatírok, démonok és egyéb szörnyetegek tízezrei gyülekeznek, fegyvereket készítenek, gyakorlatoznak.
- Ezek az angyalok ellen mennek?
- Nem, egyáltalán nem olyan a fegyverzetük. Az angyalok ellen ilyen csapatokat nem vetnének be, ellenük ez túl gyenge lenne.
- Akkor?
- Azt hiszem ezek megszállják a mi világunkat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése