Az út további részében nem beszélgettünk sokat, bár gyakran átbeszéltük a tervet. Úgy gondoltuk, hogy okosabb lenne nem belekeveredni semmiféle súlyosabb vérengzésbe. Nem tudjuk, pontosan mekkora az őrség, és az elmúlt napokban is csak találgattunk. Az erőd méreteiből fakadóan nagyobb őrszolgáltra számíthatunk.
- Készülj fel, ha átsétálunk ezen a dombon, megpillanthatjuk Mephisto erődítményét. – Gábor napról napra komorabbá vált, aminek köszönhetően jómagam is feszültebb lettem.
- Ne aggódj, felkészültem a legrosszabbra is. – Súgom oda útitársamnak. – Itt akár egy vérfolyót is megpillanthatunk, amiben holttestek lebegnek.
- Te olvastál Nihilumról? – Kérdi meglepődötten.
- Nem. Miért?
Ekkor érünk fel a domb tetejére. A Styx folyó vérvörösen özönlik nem messze tőlünk, a feltételezett keleti irányból a látszólagos nyugat felé. Azért vagyok ilyen bizonytalan, mert a helyi tűzvörös nap meglepő helyeken képes felbukkanni, és út közben néha irányt vált. A folyó vízéből kezek, lábak lógnak ki, és haladnak együtt a fémes illatú áradattal: Hullák ezrei lebegnek benne.
A folyón túl ott magasodnak a gigászi falak. Innen nézve majd tíz méter vastagságúak, negyven méter magasak. A folyó partján érnek véget, egy legalább harminc méteres rést hagyva, ahol bárki besétálhat kényelmesen, már ha át tud úszni a hömpölygő testfolyamon, melyben Gábor elmesélése alapján szörnyetegek is élnek.
Az erődítmény udvarán folyik az élet. Látszólag kovácsok dolgoznak, szolgák cipekednek, katonák gyakorlatoznak, mint egy igazi középkori várban. Ám itt a kovácsoknak négy kezük van, a szolgák sebei halálosnak tűnnek, a katonák pedig kecskelábakon mozognak, és hihetetlen méretű pallosokat forgatnak. A falaktól nem messze egy híd ível át a Styx folyón. Kérdőn nézek Gáborra, aki int nekem, és elindulunk egyenesen arra. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy ilyen nyíltan átsétáljunk-e, és már szóra nyitnám a szám, de ő leint.
Ahogy odaérünk a hídhoz, előveszi a könyvét, és fellapozza. Hosszú, kínzó másodpercek telnek el, a paranoiám pedig egyre inkább hatása alá vonja tudatomat, így minden másodpercben attól félek, hogy valahonnan rajtaütés áldozatai lehetünk. Egy ilyen helyen, valljuk be, ez normálisnak számít. A boszorkánymester végre megtalálja amit keresett, és fojtott hangon megszólal.
- Verto vir in tenuis aer , non ut bee animadverto , iustus futurus tactus. – Közben az égnek emeli a kezét.
Mikor az utolsó szótag is elhagyja a száját, ezüstös szálak törnek elő ujjai hegyéből, melyek lassan ránk fonódnak. Mikor elrakja a könyvet, suttogva megszólítom.
- Gabriel… Ez mire volt jó?
- Mindenki számára láthatatlanok lettünk, de csak egy órára. Ennyi időnk van bejutni. Lehetőleg ne szakadj le tőlem, hogy ha elmúlna a hatás, újra meg tudjam idézni.
- Értem. – Eszembe jut egy szörnyű szóvicc, de valahogy nem érzem helyén valónak, hogy poén tárgyává tegyem a helyzetet, így csak biccentek.
Némán sétálunk át az erős, kőből és vasból épített hídon, melynek korlátjai majd két méter magasak, s maga a híd is vagy tíz méter széles. A korlátok végén, ahol a híd a földhöz ér, hatalmas kőszobrok állnak, mindkét oldalon egy szatír és egy szukkubusz pózol. A kosszarvas, kecskelábú szörnyetegnél egy kétkezes csatabárd van, a domina külsejű denevérszárnyas, patás nőnél pedig egy korbács.
Ahogy átérünk, oldalról és szemügyre vehetem az erődítményt. Az ötven méter magas tornyok kör alakúak, tetejük amolyan igazi erődtorony beütését kelti: Ki lehet sétálni rá, és kényelmesen lenyilazni az ellenséget. A falak tetején négyméterenként őrök gyalogolnak, a tornyok magasából pedig egy-egy különös, hatalmas számszeríj meredezik. Mikor rákérdezek, hogy mi az, Gábor annyit válaszol: Balliszta, ennyi pedig legyen elég. Nem is kérdezgetem tovább.
Lassan átérünk az erőd északi részéhez, és ekkor fagy az arcomra az a halovány mosoly, mely eddig azt jelképezte, hogy kezdek megbolondulni: A kapu egyszerűen nagy, hatalmas, óriási, drabális, gigászi, eszméletlenül, rohadtul és pofátlanul brutális méretű. A kapu magassága majd harminc méter, fölötte még tíz méter fallal, két oldalán két, hatvan méter magas toronnyal, melynek tetején komplett katapulttábort állítottak. A kapu tárva, nyitva, két oldalán leginkább trollokra emlékeztető, zöldbőrű, öt méter magas szörnyetegek, összesen hatan, félelmetesen nagy pallosokkal, mellettük pedig egyértelműen szatírok állnak, legalább negyvenen. Akiket a vár hátuljából láttunk, csak utánzatok lehettek, mert azoknak nem volt kosszarva, és maximum 170 magasak lehettek. Ezek a két méteres gyilkosok azonban máshogy néznek ki. Bár a lábuk nekik is a kecskére emlékeztet, azokon a szőr fekete, és nem barna. Aránytalanul széles homlokukból két, csavarodó kosszarv indul ki. Szemük vörösen izzik, mintha a pokol minden gonoszsága fénylene belőlük. Nadrágot nem viselnek, mindössze egy fekete ágyékkötőt, fölső testüket azonban fekete ing és fekete mellény takarja. Övükről tőrök egész sora lóg, nem is beszélve a furcsa, kis baltákról és arról a hosszúkardról, melynek markolata leginkább egy kos lábára emlékeztet. Itt ugyan nem jutunk be.
- És most? Van talán jegyünk?
- Nincs. De várunk.
- Mire?
- Mi az, amit az itt élőknek is csinálniuk kell?
- Nem tudom. Ők is szoktak levegőt venni?
- Esznek, te balfasz.
- Igen, apu, esznek.
- És láttál valahol termőföldeket? Vagy bármi mást?
- Miért, kellett volna?
- Ebben a régióban nem. De a régiók között hatalmas, senki által nem uralt sávok terpeszkednek, fűvel, termőföldekkel, gyümölcsfákkal.
- És?
- És ott termelnek, majd szétterjesztik a tartomány minden szegletébe, hogy se a szolgák, se a démonok, se a kaszások, se senki ne halljon éhen. Reményeim szerint gyakoriak errefelé a szekérkaravánok. Megnézzük, hogy hogyan mennek be, és utána az egyiknél elbújunk.
- Értem.
Hamarosan már csak várakoztunk. Mikor a két óra letelt, a boszorkánymester megismételte a láthatatlanná tevő varázslatot. Még további egy órát vártunk, majd megpillantottuk az első karavánt. Összesen húsz szekérből áll, hatalmas ponyvákkal letakarva. Minden szekér mellett két, embernek látszó, ám vöröslő szemű őr áll, kezében pikával, oldalán tőrökkel. És mindehhez még sisakot és vértet is viselnek, melyeket vörösre és feketére festettek. A karaván jó száz méterre megáll a kaputól, az első kocsis rácsap a lovakra ostorral, és egyedül megy oda. A szatírok átnézik a szekér tartalmát, majd intenek, hogy mehet. És jön a következő szekér. Összepillantunk, és látom, hogy ő is arra gondol, amire én. Mindketten felugrunk, és óvatosan elindulunk a szekerek felé. Mire a harmadik szekér odaér a kapuhoz, mi már ott lógunk a negyedik és az ötödik alján.
Gábor ér be először. Hál’ Istennek, csak bepillantanak a kocsi alá, az ezüstös szálak pedig elrejtik a kíváncsi szemek elől, így a boszorkánymester a szekér aljára kapaszkodva hamarosan besiklik az erődítménybe. Innen látom, hogy a szekér elfordul balra.
Mikor én érek oda, már más a helyzet. Hallom, ahogy áttúrják a szekeret, majd már engednének minket tovább, mikor egy reszelős hang megszólal.
- Mi ez a bűz?
- Mi van? – Kérdez vissza egy másik.
- Fattyúszagot érzek.
- Honnan?
- Mióta ideért a szekér, érzem. Bűzlik az egész szekér egy démonfattytól.
- Mi az a démonfatty? – Kérdez vissza egy igencsak emberi hang, feltételezem, a kocsis.
- Olyasvalaki, aki csak félig démon, a másik fele ember.
- Ez meg hogy lehet?
- Egy démon nem bírt a farkával, és felment a halandók közé kiszórakozni magát.
- És rólam ezt feltételezitek?
- Nem. De ilyen szaga van a kocsidnak.
- Két napja egy kölyök jött a szekeremhez, és enni kért.
- Hogy nézett ki?
- Három láb magas, barna hajú, kócos, amolyan igazi kis koldusfattyú.
- És adtál neki enni?
- Tudod, hogy tiltja a szabályzat, Gornak.
- Ne szórakozz velem, te kocsi hajtó barom! – Zörren rá a rekedtes hang, és látom, ahogy lerántják a szekér mellé a kocsist. – Én vagyok az őrségparancsnok, tudom, mik a szabályok.
Belerúg kettőt, majd int egyet. A kocsis, feltételezhetően két törött bordával visszaszáll a bakra, és a lovak közé vág. A kocsi elindul befelé, és elfordul… Jobra.
- A szentségit… - Sziszegem a fogaim között, és próbálom megpillantani Gábort, de nem látom semerre, ráadásul a szekér négy kereke igen sokat kitakar a látóteremből. Végül elengedem a faszerkezetet, és kigurulok oldalra, majd felugrom, és befutok pár hordó közé. Még úgy egy órán át lehet fenn a láthatatlanságom, annyi idő alatt meg kell találnom a dróthajú fickót. Hogy szakadna meg a világ.
Kimászok a búvóhelyemről, és az őröket, szolgákat, katonákat kerülgetve elindulok, hogy felkutassam társamat. Jó negyed órába telik, mire rálelek, ahogy egy láda tetején üldögél. Egy két méter magas láda tetején. Intek neki, hogy jöjjön le, és hamarosan elkezdünk nyitott ajtó után kutatni.
Az erőd főépülete még inkább ormótlanul nagynak tűnik, mint a falak és a kapu. Hetven méteres magasságával mintha folyamatosan rá akarna omlani az emberre. Nagy nehezen utolérünk egy szolgát, aki egy nagyobb zsákot cipel, és besétálunk mögötte egy nyitott ajtón.
Amilyen nagy volt a külső tér, olyan szűk a belső. A folyosó, amin haladunk a szolga mögött, maximum másfél méter széles, ám legalább három méter magas. Hozzáadok fél métert a padló miatt, és rájövök, hogy a hetven méteres épületben legalább húsz emelet húzódik a föld felett. És ki tudja, mi található a föld alatt. A szolga elfordul, én pedig Gábort követve megyek tovább egyenesen.
Beérünk egy lépcsőházba, a boszorkánymester pedig előkapja könyvét, és lapozni kezd.
- Kezdjük a trónterem közelében. Ha a tízemeletnyi földalatti börtönt kezdenénk átkutatni, egy év alatt sem végzünk. Fogjunk el egy átkozott szatírt, belőle talán kiverhetünk némi információt.
- Jó, és hol a trónterem?
- Tizenötödik emelet.
- Ott leszünk Mephisto orra előtt?
- És nem fog látni minket… - Mosolya olyan gonosznak tűnik, hogy elgondolkozom, vajon nem démonvér csörgedezik e az ereiben, majd meglepődöm, hogy mennyire kezdek hozzászokni ehhez a világhoz. Már a gondolataimba is beférkőzött.
- Rendben, induljunk.
A lépcsőkön lassan haladunk, mivel többször is őrök csapatába vagy szolgák szenvedő kompániájába botlunk. Az egyik lépcsőfordulóban még a varázslatot is meg kell újítanunk, így rájövök, hogy háromnegyed órát vesztegettünk el. Mikor köszönetet mondanék Gábornak látom, hogy az arca egyre fáradtabb, és felmerül bennem, hogy két ilyen óra mennyire szipolyozhat ki egy magafajta mágust.
Mikor felérünk, vagy tíz percig keresgélünk, mire megtaláljuk a trónterem ajtaját. Először elgondolkodva nézünk egymásra, majd mikor két szatír testőr érkezik, biccentünk egymásnak. A kecskelábúak mögött besietünk a terembe, és körbepillantunk.
A trónterem legalább három emelet magas, tíz méter széles, és húsz méter hosszú. Végében hatalmas, aranyozott trón áll, melyben ott pihen maga Mephisto. Az ürge nem lehet magasabb száznyolcvan centinél, és leginkább valami hímszajhára emlékeztet. Hófehér, puha, sima bőr, fekete, oldalra simított, olajozott haj, kis spanyolos bajusz, fekete, mélyen ülő szemek, iszonyatosan vékony, szinte már lányos alkat. A teremben emberek, pontosabban hastáncos lányok ropnak, legalább tízen, oldalt szatír őrök állnak, kétméterenként egy. A trón mellett pedig ott áll Angéla.
De valami nem stimmel, és Gábor arckifejezését látva tudom, hogy neki sem. A húgom nem rabként álldogál ott. A fekete, testre feszülő ruha, a nehéz csizma, az oldalán lógó két tőr különösen hatna egy fogolynál. És a szemei… A látásom, mióta kiválasztott lettem, vagy tízszer jobb, mint egy földi halandóé, így láthatom, hogy szembogara tűzvörös. Szőke haját rövidre, szinte fiúsra vágta.
- Mi a szar? – Suttogom.
- Ne beszélj, mert ha bárki meghallja, oda az… - Kezdene bele Gábor, de én futni kezdek.
- ANGÉLA! – Üvöltöm.
Az ezüstös szálak úgy robbannak le rólam, mintha apró robbanó töltetek lennének. Nem fáj, nem éget meg, de egyből észreveszem, hogy az őrök megindulnak felém, Angi teste megfeszül, mintha ugrani szeretne, Mephisto pedig kajánul elvigyorodik.
Egy másodperccel később már vagy hat szatír tol a nyakamhoz tőrt. A kéjenc démonnagyúr lassan feláll aranytrónusából, és elindul lefelé.
- No lám, no lám… A hősies bátyó jött megmenteni az ő szegény és törékeny hugicáját. Ám azok az idők, már elmúltak, igaz, Angelica?
- Ki az az Angelica? – Kérdem.
- Elnézést az udvariatlanságomért. Ez a húgod új neve. Angelica, Mephisto arája.
- Na mész te a francba…
- Hátt illik sértegetni az új sógorodat?
- Sógora vagy te a sírásónak!
- Na szép… De az esküvőre itt maradsz azért, vagy visszaküldjelek a Földre?
- Nem ölsz meg?
- Angelica nem gyűlöl téged, és nem tudna megölni. Én pedig nem akarok a menyasszonyomnak fájdalmat okozni. Majd megtanulja, hogy te egy patkány vagy, és ő is a véredet akarja. De addig is, élhetsz. Legalábbis az én uradalmamban nem halsz meg.
- És hogy sikerült négy nap alatt ennek a kurafinak a szerelmévé válnod? – Kérdem a húgomtól.
- Sokat beszélgettünk. Sok mindent megkaptam tőle. Hercegnőként bánt velem. Itt uralkodhatok.
- Mikor lettél ennyire éhes a hatalomra?
- Ó, ő mindig is az volt… - Válaszol a húgom helyett.
Segítségért néznék Gábor felé, de nem látom sehol. A boszorkánymester lelépett. Pedig ha most itt lenne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése