Hetedik fejezet: A harcosok leánya (1. rész)

Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki hirtelen a mellkasomra ugrik. Ijedtemben hatalmasat lökök támadómon, és felpattanok. Angi úgy zuhan rá a legalább négy méterre lévő kanapéra, hogy az ülőalkalmatosság vele, és a rajta ébredező Tivalddal együtt felborul.
- Normális vagy?
- Igen… - Kel fel a húgom vigyorogva. – Hallod! El akarok menni Pécsre!
- Minek? – Kérdem halkan.
- Mert ott van egy Sárkány. – Hallom Szárnyas hangját, aki még mindig kifelé bámul az ablakon.
- Első kérdés: Ez ok? Második: Te egész éjjel ott álltál?
- Első válasz: Igen, ez egy nagyon jó ok. Fél órán át beszélgettem Angéla kisasszonnyal, és szerintem is nagyon jó ötlet. Akár egy erős szövetségest is találhatunk benne. Második válasz: Zavar?
- Nem, nem zavar. De milyen szövetségest lelhetünk mi egy vadállatban?
- A sárkány nem vadállat… - Mondja Tivald, miközben feltápászkodik. – Értelmes lény. Lehet, hogy még lovast is fog választani.
- Mi van?
- Nem hallottál soha Sárkánylovasokról?
- Egy elhibázott fantasy klisével jössz nekem?
- Nem. Egy komoly fegyverténnyel.
- Milyen fegyvertény lehet egy túlméretezett pikkelyes öngyújtó?
- Hé, több tiszteletet! – Vágja oda Lucifer.
- Jó. És miért pont ma?
- Azért, mert ma biztosan ébren lesz.
- Miért?
- Mert ma van a Sárkányok nagy ünnepe.
- Ezeknek ünnepe is van?
- Igen. – Válaszol Tivald. – A Nemzés Ünnepe előtti hetedik nap a Sárkányok azon napja, mikor a legerősebb bennük a mágia.
Hamarosan Viktor és Zita is kiveszi a részét a vitából, és végül megegyezünk, hogy látogatást teszek a sárkánynál. A húgomat viszem magammal, a többiek addig megpróbálnak utána járni, hogy tartózkodik-e démoni tábornok Budapesten. De nem kocsival megyünk. Ránézek az órára: Fél nyolc. Ha nagyon belehúzunk, dél körül le is érhetünk. Hamarosan már felöltözve állunk az ajtó előtt. Lucifer odalép elém, és megfogja a vállam.
- Most nagyon figyelj rám, Tibor. – Kezdi olyan fura hangsúllyal, hogy elfog a komorság. – A sárkányok büszke lények. Tisztelettel kell beszélnetek vele. Ne menjetek be a városba. Egy megállóval Pécs előtt szálljatok le.
- Rendben. – Nem kötök bele semmibe, ő jobban tudja, hogy kell kezelni egy ilyen helyzetet.
- És még valami… - Ezzel benyúl a ballonkabátja alá, és elővesz valamit. – Ezt vidd magaddal.
Ha nem lenne ennyire komikus a helyzet, őszintén meglepődnék, de így csak elmosolyodni tudok. Szárnyas ugyanis egy hosszú, fekete kardot húz elő a kabát alól. Nem tudom, hogy fért be oda, mivel a penge legalább egy méter hosszú, a markolat vagy harminc centit rárak a bökőre. A keresztvas két sárkányfejben végződik, a markolat pedig egy hüllőszerű kezet mintáz, amely egy fekete, csillogó követ fog.
- Ez mi?
- Ez itt az Draconis Veneratio, azaz a Sárkányok Becsülete. Az első sárkány adta még egykor egy embernek. Amíg ez nálad van, nem eshet bajod.
- És nem fognak belekötni a rendőrök?
- Nem. A kardot csak te látod, amíg elő nem húzod.
Csak bólintok. Kihúzom a fegyvert a fekete kardhüvelyből, majd megnézem. A penge szintén ébenfekete, rajta ezüst jelekkel. A kardot felkötöm az oldalamra, és kilépek. Mögöttem Angi jön, szinte szökellve. Ahogy lefelé sétálunk, fura mód nem szól semmit. A Népligetbe megyünk, és felszállunk a pontosan kilenckor induló buszra. Négy óra utazás áll előttünk. Nem tudunk egymás mellé ülni, így egy fiatalember mellé kell beférkőznöm a székbe. A srác nem lehet több húsz évesnél. Erős, pézsmaszerű, fekete haja és kecskeszakálla van, szemei szintén sötétek. Egy System of a Down –os pulóvert visel, fekete farmerral és bakanccsal. Ahogy leveszem a kardot, és magam elé támasztom, látom, hogy egy pillanatra elkerekednek a szemei.
- Valami probléma van?
- Szép a bökőd.
- Te látod?
- Ó, én december huszonegy óta sok dolgot látok. Olyan dolgokat, amiktől kettéállna a füled.
- Például miket?
- Például impeket.
- Azok mik?
- Egy imp, az ilyen. – Mondja, majd széthúzza hátizsákja cipzárját. Egy öklömnyinél kicsit nagyobb, szürke fej bukkan elő belőle. Fülei, szája, orra látszólag nincs, két hatalmas, borvörös szeme pedig nem mutatja, merre néz. A kis lény rám mered, majd a fiatalemberre, aki valamit mondd neki ismeretlen nyelven, mire a kis lény biccent, és visszabújik a táskába.
- Ki vagy te? – Kérdem halkan.
- A nevem Gábor. És magamat szeretem… Fogalmazzunk úgy, boszorkánymesternek nevezni.
- Nem vagy te egy kicsit túl közlékeny?
- Aki elfogadja, elfogadja. Aki nem, az meg meneküljön sikítva. Leszarom.
- Szép hozzáállás. És merre tartasz?
- Pécsre.
- Mi célból?
- Van ott egy könyv, amit meg kell szereznem.
- És mi a címe?
- Pontosan nem tudom értelmezni, valami latin baromság. De lefordítva valahogy úgy hangzik, hogy „Az Éjszaka kézikönyve: Útmutató a Holtakhoz és a Lelkekhez”.
- Szép. Gondolom nincs barátnőd.
- De van, és hetero vagyok. Bár te helyes srác vagy, ez tény, de sajnos nincs nálam esélyed.
- Hülye. Csak gondoltam egy megrögzött sátánista nem sok barátnőt tart fenn.
- Nem vagyok sátánista. De minden hatalom kétélű fegyver.
- Ezt hogy érted?
- Vegyünk egy pisztolyt. Lehet vele embert ölni, igaz?
- Igaz.
- Nem mindegy, hogy egy sorozatos erőszaktevőt ölsz meg vele, aki miatt a nők már ki sem mernek menni az utcára, vagy egy köztiszteletben álló rendőrtisztet, aki védte a civileket.
- Mindkettőért börtönbe jutsz.
- Ez lényegtelen. A lényeg, hogy a lelked miként fogja érezni magát utána.
- Tiszta sor. Tehát a sötétség ereje kell a jó ügy érdekében?
- Igen.
- Te budapesti vagy?
- Igen. Miért?
- Ha visszajövünk, lehet, hogy el kellene beszélgetnünk pár dologról.
- Mégis mi lenne a közös témánk?
- Pár dolog. – Ezzel a mutatóujjam hegyére teremtettem egy apró lángot, majd eloltottam.
Az út további részében nem beszéltem a fiatalemberrel, aki látszólag belefeledkezett egy Ray Bradbury regénybe, a Holdkórosok temetőjébe. Furcsa egy srác, annyi szent.
Szekszárdnál végre leszáll Angi mellől az öregúr, én pedig át tudok ülni mellé. Kedélyesen beszélgetünk, mintha nem is sárkányra mennénk „vadászni”. Pécsváradon szállunk le, majd taxit hívunk. A leglogikusabb ötlet, hogy a bányában kell megtalálnunk a szárnyas szörnyeteget.
Mikor odaérünk, kiszállunk, és kifizetjük a sofőrt, és az elhajt, jelentőségteljes pillantást váltunk. Átmászunk egy drótkerítésen, mely a túlontúl bátrakat zárta eddig ki. A gödör legalább kilencven méter mély, aljában még most is víz áll. A lefelé vezető úton mindenütt eldobált szerszámokat látunk. Ásók, csákányok, kalapácsok, vonalzók, tollak, mérőeszközök hevernek mindenütt. Itt látták először, és utoljára a mi kedves hüllőnket. És azóta se mer senki lejönni ide. Ahogy leérünk a legaljára, körbepillantunk.
- És most mi lesz? – Kérdi Angi idegesen.
- Összeütöd kétszer a sarkad, és hazarepülsz, Dorothy. – Próbálok humorizálni, nem sok sikerrel.
- Látsz valahol barlangot?
- Nem.
- Akkor?
- Honnan tudjam? Mi vagyok én, Sárkányológus?
- Nem, de te vagy a Kiválasztott.
- Ettől még nem kell mindent tudnom. – Válaszolom, majd beugrik.
- Néztél erről a helyről neten képeket?
- Igen. Miért?
- Ilyen magas volt a víz eddig is?
- Hát… Azok csak képek voltak, de talán nem. Miért?
- Nézd meg a falakat alul. Olyan, mintha korábban a víz legalább négy-öt méterrel magasabban lett volna.
- Azt akarod mondani, hogy… - Nem fejezi be a mondatot.
- A Sárkányunk vizes lélek.
Ezzel ledobom kabátom a földre, majd cipőmet és zoknimat is. Leveszem pólómat, és a kupac mellé rakom. A kard szíját átvetem a vállamon, majd Angélára nézek. Intek neki, hogy kövessen, és mikor ő is nekivetkőzött egy szál farmerre és melltartóra, belevetjük magunkat a vízbe.
Rohadt hideg takonyba zuhanunk. Szinte remélem, hogy egyből betörjük a fejünket valamiben, és így nem kell egy húsz méteres ragadozó konyhaasztalára feküdnünk önszántunkból. De nem történt baj. Ahogy beértünk, körbepillanthattunk. A víz felszínén áttörtek a nap sugarai, és bevilágították az enyhén zavaros látképet. Igazam volt korábban. A tó alján egy hatalmas, majd nyolc méter átmérőjű gödör indul. Erős karcsapásokkal indulunk meg arra, reménykedve abban, hogy a levegőnk kitart. Közel tíz másodperc alatt odaérünk, és megvizsgáljuk. A barlang elfordul, és halad tovább. Visszaúszunk a felszínre, és újból mély levegőt veszünk.
Magamban átkozom Hollywood –ot, amiért minden átkozott filmszereplője képes tíz percet merülni egy levegővel. Újra alábukunk, és most kicsit nyugodtabb, lassabb, ám nagyobb mozdulatokkal úszunk, hogy ne égessük el az összes oxigént tüdőnkből. Szerencsénk van. Nem sokkal később a barlang újból fordul, ezúttal felfelé, és kiér a vízszint alól. Ahogy felbukkanunk, iszonyatos bűz csapja meg az orrunkat. Pár másodpercbe beletelik, hogy felfogjam, ez bizony kénszag. Kimászunk a vízből, és didergünk. Látom, hogy Angi nagyon nem bírja az alig nulla fokos levegőt. Létrehozok egy tűzgömböt, és a mellett melegszünk meg.
Pár perc múlva elindulunk befelé a barlangban, és közben leveszem a kardot a vállamról, majd Angi felé nyújtom.
- Tessék, vedd fel. Szárnyas szerint ez meg fog védeni, ha baj van.
- Ez végig nálad volt? – Néz rám elhűlve.
- Ehhez szokj hozzá, és üdv Csodaországban.
Elveszi a kardot, és a vállára akasztja. Tovább haladunk befelé, a sötétbe. Kinyitom egyik tenyerem, kicsit magam elé tartom, és megidézek benne egy lángot. Annak fénykörében folytatjuk utunkat. Pár méter után meghalljuk azt a furcsa, különös, mély, ütemes búgást, mely leginkább egy ősi kürt hangjára emlékeztet. Egyelőre halk, de ahogy tovább haladunk, fokozódik ereje.
És hamarosan meg is pillantjuk a hang forrását. A lény teste hatalmas, majdnem huszonöt-harminc méter az orra hegyétől a farka végéig. Sötétzöld testén barna csíkok látszanak. Négy hatalmas lábát most maga alá húzza. Hátán két hatalmas, szinte már ormótlanul nagynak tűnő szárny látható, melyek félig összehúzva pihennek. A fej… A fej tipikus fantasy ábrázolásokra emlékeztet. Álláról végig mindenhol kis pikkelynyúlványok lógnak le, mintha szakálla lenne. Szemei hatalmasak, sárgák, közepükön egy-egy fekete vonallal. Feje tetején két hatalmas szarv, mely nyaka fölé emelkedik. Vagy egy percen át csak megilletődve bámuljuk mind a ketten. Tudtuk, hova jövünk, de most, hogy itt állunk előtte, lebilincsel a gigászi, büszke lény. Ami ebben a pillanatban észrevesz minket, és ijesztő gyorsasággal ugrik négy lábra. A testtartása leginkább a támadni készülő farkasra emlékeztet, ahogy méreget minket, majd a fejünkben megszólal egy mély bariton hang…
- Kik vagytok, és mit akartok tőlem?
- Beszélgetni jöttünk! – Kiáltja vissza Angi. Ahogy rá nézek, eltátom a szám. Teljesen nyugodt, és mosolyog.
- És miről akartok beszélgetni?
- Igazából szeretnénk a segítséged kérni a démonok elleni harcban!
- Nem szállhatok háborúba, ez az emberek dolga.
- És semmivel nem győzhetnénk meg?
- Egy mód lenne csak rá: Ha lenne valaki, aki hajlandó lenne a lovasommá válni.
- Fantasy klisé… - Morgom az orrom alá, de nem merek beleszólni a dialógusba, nehogy megbántsam a hüllőt.
- És mi kellene ehhez? – Kérdi a húgom.
- Büszkeség, bátorság, becsület, tiszta lélek, és az, hogy felvállald, hogy soha többé nem szakadhatsz el tőlem.
- Milyen értelemben nem szakadhatok el?
- Ha a lovas a sárkánytól messzebbre kerül kétszáz méternél, fogyni kezd az ereje, és negyvennyolc órán belül meghal.
- Én vállalnám ezt a kockázatot!
Először fel sem fogom amit hallottam, ám mikor végre hatalmasat koppan az agyam hátsó rétegeiben, elkapom Angéla karját, és magam felé fordítom egy rántással.
- Te teljesen meg vagy hibbanva? Mit képzelsz te?
- Szükségünk van rá.
- Nekem meg rád. És mi a franc? Még nem is ismer minket, de máris lovasává akar választani téged? Te nem érzed a dologban a kamuszagot?
- Jobban ismerlek titeket, mint hinnéd, Bakonyi Tibor, Bakonyi Miklós és Fehér Judit fia! – Hallom a fejemben már megint a Sárkány hangját.
- Mióta megtörtént a váltás, egyre többen ismernek úgy, hogy én még nem hallottam róluk. – Vetem oda. – Hagyd békén a húgomat! Semmi közöd nem lesz hozzá, amíg csak élek!
- Bátor vagy, és a szíved büszke, de lelked nem tiszta. Ne szólj bele ebbe. Ez Angéla döntése.
- Ne pofázz, te túlméretes gyík! A húgomat nem engedem a közeledbe!
A sárkány dühödt üvöltése megtölti a barlangot, pofájából pedig hatalmas lángcsóva tör ki, egyenesen felém, miközben elvigyorodom, és fagyból építek magam elé pajzsot. Angi felsikolt, és elkapja a karom, de nem bír kibillenteni az egyensúlyomból.
- Hagyd békén! – Sikítja nekem. Nekem? Miért én hagyjam békén?
Észre sem vettem eddig, hogy mi történt. Nem csak pajzsot hoztam létre, de abból fagydárdák indultak el, és bebörtönözték a hüllőt.
- Kiválasztott! Engedj el! – Hallom a fejemben újra.
- Hagyd békén a húgomat.
- És ha én ezt akarom? – Üvölti Angi könnyes szemmel. – És ha nekem ez kell?
- Akkor éretlen és gyerekes vagy.
- És? Nem lehetek az? Szörnyetegek, démonok, a bátyám a pokol szökevénye, és nem lehetek gyerekes? – A végét szinte sikoltja, majd könnyezve kirohan a barlangból.
- Marad, ül! – Üvöltöm rá a sárkányra, miközben leolvasztom fagybörtönét, és Angéla után rohanok.