Tivaldra órákon át várunk. Szép lassan beesteledik, és Zita visszaér, már egy nagyobb táskával. Nagyon izgatottnak tűnik, és sejtelmes félmondatokban beszél, úgy, mint „eget rengető dolgokra leltem”, vagy épp „nem fogjátok elhinni, Tibor olyasmivé válik, amitől az embernek leesik az álla”, de nincs ideje végigmondani, mert újra kopogtatnak az ajtón. Feltételezem, hogy Tivald ért vissza: Nem tévedek. Ám arca zaklatottnak tűnik, ruhája némiképp megtépázva.
Ijedten kérdezek rá, hogy mi történt, ám először ő sem tudja szavakba foglalni mondandóját, csak miután leöntöttem a torkán két pohárka pálinkát. Mikor végre megered a nyelve, olyasmit közöl velünk, amitől mindannyiunk ereiben megfagy a vér.
- Mennünk kell… - Kezd bele a roma a mondandójába.
- Ezt hogy érted? – Kérdezek vissza, miközben Viktor felpattan.
- Nincs időm megmagyarázni. A hercegnő maradjon itt, viszont rátok, kettőtökre szükségem van.
- Miért?
- Itt az Inkvizíció.
- Miről beszélsz?
- A mágia, amivel védjük az országot. A lényege, hogy minden nagyobb városban a megfelelő helyeken elhelyeztük a megfelelő anyagokat. Ez Budapesten jó néhány csatornanyílást jelent. A csatornák egy mágikus jelet alkotnak így együtt.
- És?
- A városok együttesen pedig egy még nagyobb jelsorozattá válnak, melynek a központja a mi kis fővárosunk.
- De mi köze ehhez az inkvizíciónak?
- Ráleltek valahogy a jelekre. És azt hiszik, hogy az tartja fenn a mágiát. Le akarják rombolni. És ha Budapesten eltörlik a jelet, az egész Kárpát-medence elveszíti a védettségét.
- Te most hülyéskedsz?
- Nem. Tizenhárom elem van összesen. Négyet már leromboltak. A negyediknél ott voltam én, és a többi Kurako. Öten voltunk összesen. Ketten maradtunk, a másik pedig súlyos sebeket kapott, feltehetőleg haldoklik.
Nem kérdezünk többet. Gyors búcsú Zitától, és két perc múlva már komoran sietünk le az utcára. Viktor terepjárója ott áll nem messze. Beugrunk a Fiatba, és Tivald beletapos a gázba.
- Az egésznek nem szabadott volna megtörténnie. Elvileg nem is tudhatnának a jelről, nem tudom, mi történhetett. Olyan zavaros minden. – Szabadkozik.
- Ezt hogy érted? – Kérdezi Viktor.
- Az inkvizíció túl sokat tud a Kurakoról. Ráadásul ma egyetlen démont sem láttunk, ami igencsak meglepő. Mintha tudták volna, hogy mi történik.
- Azt akarod mondani, hogy ők rendezték így az egészet?
- Meglehet.
- De miért állna ez érdekükben?
- Valamit még nem mondtam el nektek.
- Jobb később, mint soha. – Vetem oda. Lélekben már a legrosszabbra készülök.
- Van egy rend, ami nemzetközi méreteket ölt. A Sanctum Draconis. Olyan férfiak és nők, fiatalok és idősek szervezete, akik ereiben sárkányvér csörgedezik. Egy ősi sárkánycsalád leszármazottai. A vérük ahhoz már túl híg, hogy sárkánnyá változzanak, ám az erejük még elég ahhoz, hogy őrzőként tevékenykedjenek. Az ő segítségükkel rendeztünk el mindent.
- És?
- Nos, ha a Sanctum tagjai azzal foglalkoznak, hogy a hirtelen kitörő pánik és zűrzavar ellen harcoljanak, akkor nem tudnak figyelni az úgy nevezett Határvidékekre.
- A mikre?
- A határvidékek választják el a Földet, a Mennyet és a Poklot. Így ha ők azokat nem tudják őrizni…
- A démonok megkezdhetik az igazi inváziót. Hát ez csodálatos. – Morgom egyre idegesebben. – Most komolyan nekünk kell megmentenünk a világot?
- Fogalmazhatunk így is.
Nem örülök a fejleményeknek. Nagyon nem. Tivald áthajt a Lágymányosi hídon, és délnek fordul, Budafok felé.
- Hol kezdődik a jel? – Kérdi Viktor.
- Az első négyet már bedarálták. Csepel és dél Tétény már elveszett. Most Budatétény, Városháza tér a következő a sorban.
- Tök jó. Ott van egy jó virágbolt.
- Kicsit dekoncentráltnak tűnsz, barátom. – Mosolyodom el halványan.
- Nem lehet mindig arra gondolni, hogy valószínűleg hamarosan meghalunk.
- Ebben igazad van. – Mondja Tivald. – Te figyelj… A Hercegnő… Van pasija?
- Nincs. De egyelőre még ismerkedjetek. Vigyázok rá, és nem szeretném, ha elhamarkodott döntéseket hoznátok.
- Igenis apu.
- Nem is vagyok apáskodó! Viktor, kapcsold be a biztonsági öved!
- Igenis apu… - Hallom ezúttal szakállas barátom felől, majd mindhárman nevetésben törünk ki.
Hamarosan megérkezünk a Városháza térre. Tivald keresztbe fordítja az úton a terepjárót, kiszáll, és felmászik a platóra. Az emberek úgy néznek rá, mint egy hülyére.
- Most mi lesz? – kérdem, miközben kiszállok a kocsiból. A roma rám kacsint, majd felemeli a kezeit, és összecsapja. A következő pillanatban egy lila sárkány tör elő ujjai közül, az égnek repül, majd lecsap a tömeg közé. Senkinek nem esik baja, de mindenki pánikszerűen menekül. Szép húzás volt. Vér nélkül kiüríteni egy egész teret.
- És mi? – Kérdem idegeskedve.
- Nos, álljatok be a kocsi elé. Én távolról vagyok jó, ti közelről.
- Mondhatnál pár dolgot, hogy mihez kezdjek! – Morogja Viktor.
- Nos, a dolog elég egyszerű. Idézd fel magadban a vadságot, az ősi ösztönöket, a dühöt, a haragot, a szabadságot.
- Virágot ne szedjek hozzá?
- Nem, az ráér.
A Campona irányából egy kisbusz közeledik, és lassan megáll. Kiszáll belőle hat ballonkabátos figura. Hármójuk gépfegyverekkel felfegyverkezve, hármuknál pedig kardok vannak. Igazi kardok. Kérdőn nézek a romára, aki csak vállat von.
- Szeretik a régi tradíciókat. – Böki oda.
- Te Tivald… Hol is van az a csodálatos csatornafedő?
- Nos, pont a kocsink alatt.
- És hogy pusztítják el az alapanyagokat?
- Gránáttal.
- Most hülyéskedsz? – Fordulok teljes testtel felé.
- Most rájuk koncentrálj.
Visszapillantok az inkvizítorok felé. Mindegyik jó nagy darab állat, kopasz fejjel, bajusszal, szakállal. Látszólag ez náluk az egyezményes megjelenés. Az egyik kardos, a legidősebbnek tűnő kicsit előrébb áll.
- Mit akartok ti itt? – Kérdi halkan.
- Megvédjük azt, ami megvédi a földünket! – Kiáltja vissza Tivald. Már nyoma sincs jókedvnek a hangjában.
- Az Úr nevében mondom, álljatok félre!
- Inkább ti takarodjatok innen! – Majd, hogy válaszát nyomatékosítsa, Tivald felemeli kezeit. Ujjai körül lilás színű energia kezd örvényleni.
- Tehát ti is a démont szolgáljátok! – Válaszra már nincs időnk. A kardosok félre állnak, a gépfegyverek pedig felugatnak. Viktorral épphogy csak el tudunk ugrani a golyók elől. Tivald látszólag valamiféle energiamezőt hoz létre maga körül, így róla lepattognak a lövések.
- Támadjatok! – Kiált ránk a roma, és mi mindketten teljes erőnkből futni kezdünk. Én sprintelés közben próbálom elképzelni, ahogy tenyereim között jeges pokol materializálódik, és magam mellett összeérintem az ujjaim hegyét, a tenyereimet távol tartva egymástól, amennyire csak így lehet. Érzem, ahogy az energia keresztüláramlik a testemen, és fókuszálódik a kezeimből létrehozott kalitkában.
Viktor eközben kénytelen megtorpanni, mert két kardforgató egyből megindul felé, hogy őt vágják le először. Valószínűleg a könnyebbnek tűnő ellenfelet veszik előre. Közöttünk lila fénysugarak csapnak előre, és ahogy elérik az inkvizítorokat, szó szerint berobbannak.
Eközben én eleresztem az ujjaim között tartott energiát, hogy minél nagyobb pusztítást idézzek elő, ha már a lila fény legalább megzavarja őket. Aszfalt és betondarabok repülnek mindenfelé, por lepi el a környéket, és nem látunk tőle semmit. Feszülten várakozunk, ám ahogy a por alább hagy, látjuk, hogy az inkvizítoroknak semmi bajuk nem történt. Egyikük kardját a feje fölé emelte, és különös, halványan derengő aura öleli őket körbe. Tivald káromkodik egyet.
- Nem csak ti fogjátok itt végezni, de a szeretteiteket is megtaláljuk, és ha ők is a démonokat szolgálják, nem lesz kegyelem… - Morogja az egyik Inkvizítor. Nem pont ezt várnád egy vallásos embertől, de feltételezhetően a középkori eszméket tartották inkább meg.
Viktor újra elkezd teljes erejéből rohanni, és ahogy odaér az egyikhez, lesújt amúgy méretes öklével, ám úgy pattan vissza az auráról, mintha gumifalba ütne. Az inkvizítor ekkor előrerúg, a földre taszítja cimborámat, és a mellkasára áll fél lábbal, ám nem tudok rajta segíteni, mivel a többiek egyből nekem támadnak. Golyók elől ugrálok el, kardcsapásokat kerülök ki, és próbálok ütni, de felettébb sikertelenül. Tivald eközben újra energiát kezd gyűjteni.
- Van barátnőd? Látom az arckifejezéseden, hogy van. – Szónokol a Viktor mellkasán álló templomos. – Képzeld… Ha épp lesz egy kis időm, esküszöm, hogy addig kínzom majd, míg nem könyörög a halálért. És még tovább… - Borostás arcú barátom egyre elkeseredettebben próbálja lelökni magáról a súlyos bakancsot, egyelőre sikertelenül.
Az egyik inkvizítort sikerül meglepnem, és egy lángra lobbantom kabátját. A gépfegyvereket már eldobták, a tár kifogyott, és nincs idejük újat cserélni. A kabátok alól újabb kardok kerülnek elő.
- De ha esetleg testét egy magamfajta lovag szolgálatába állítja… - Folytatná a Viktoron taposó, de nincs lehetősége befejezni a mondatot, mert a vesztett helyzetben lévő férfiból állatias ordítás tör elő, és felnyúl egy kézzel.
Megragadja az invizítor övét, és lerántja maga mellé, majd fölé terpeszkedik, és brutális erejű ütéseket kezd el sorozni ellenfelére. Hallom, ahogy Tivald felkiált.
- Igen, bébi! Oszd le neki a farkasészt!
Az öt másik templomszolga épp úgy dermedten nézi az eseményt, mint én. Ilyet még nem láttunk. Az előbb még teljesen erőtlen és elkeseredett férfi most olyan állatias erővel és elszántsággal csépeli ellenfelét, hogy szép lassan kezd darabokra törni az inkvizítor koponyája. És látszólag minden ütés csak egyre erősebb lesz. Mikor úgy érzi, végzett, lassan feláll. Vértől csöpögő ökleit megrázza. Arca a szokásosnál is borostásabb, szemfogai agyarakká változtak. Ahogy lassan leengedi ujjait, látom, hogy a végükön a körmök karmokká nőttek. Torkából artikulálatlan morgás jön folyamatosan, pupillái pedig őrületesen tágak.
- Tibor, jobb, ha hátrajössz! Ők már bebukták a dolgot! – Visít örömében a roma, és beugrik a kocsi mögé.
Ahogy barátom döngő léptekkel megindul a kardos társaság felé, rájövök, miről is beszélt Tivald. Ha én is ott vagyok, még kapnék egy két pofont az amúgy a mi oldalunkon álló szörnyetegtől, így futásnak eredek. Viktor pedig harcba veti magát.
Öklei úgy záporoznak, mint egy aranyat érő májusi eső. Karmai húst tépnek, épp úgy, mint agyarai. Ellenfelei, ha többen támadnak rá, hamar szétrepülnek, a szó szoros értelemben. A villamosmegálló, ami mellett az egész zajlik, hamarosan egy atomtámadás színterére kezd emlékeztetni, ugyanis a Farkas-szellem gyermeke minden keze ügyébe kerülő tárgyat felhasználva csépeli a rá támadókat, legyen az tábla, sín, korlát, betondarab, a kisbusz lökhárítója, kereke, tengelye, csavar, vagy épp egy másik inkvizítor.
Ám mi túlságosan kezdjük élvezni a helyzetet, és ilyenkor szokott jönni a baj. Meg is történik. Az egyik kardos, pont a vezető, a terepjáró mellett ér földet, és mire megnéznénk, hogy mi történt vele, már nincs ott. Egy pillanatra értetlenül nézünk össze, majd ijedten ugrunk le a gépkocsi platójáról. Ahogy bepillantunk a jármű alá, már csak a lovag diadalittas mosolyát látjuk, a kezében pedig egy biztosítószeget. Teljes erőnkkel futni kezdünk. A robbanás kifejezetten nagynak tűnik. Az inkvizítorok futásnak erednek, ám Viktor még fog egyet közülük, mielőtt visszaváltozik normál emberré. A kocsi tropára ment. Ez már a második a Változás óta. A terepjáró darabjai mindenütt. Pont alatta robbant a gránát. Épphogy túléltük.
Szakállas cimborám odavonszolja a vért köhögő túlélőt, és levágja a betonra. Tivald leguggol mellé, és megfogja a gallérját.
- Kár volt a gránát. Jöttök nekünk egy kocsival.
- Már nincs esélyetek… - Köhögi a fickó.
- Hogy érted? Megállítottunk titeket.
- Több csapat is elindult. Mire odaértek a következőhöz, már vége lesz mindennek. Sőt… A sötét mágiátoktól megszabadul a világ.
Komoran összenézünk.
- Te Tivald… - Kezdek bele egy mondatba. – Miről lehet tudni, hogy megszűnik a védelem?
- Egy aprócska…
És ebben a pillanatban egy legalább négyes erősségű földrengés rázza meg a város. Sebes iramban káromkodom, miközben belekapaszkodom Viktor vállába. Itt a világ vége. Minden elveszett. Rohamtempóban indulunk el, hogy hazaérjünk. Nem törődünk a romokkal, sem a félholt, vérző inkvizítorral. Két kanyarral később találunk a Auchan mellett egy elhagyott kocsit. Valaki elmenekült, futva. Beülünk. Egy zsiguli. Érthető, hogy itt hagyták. A hátsó ülésről erőteljes hányásszag terjeng, de most nincs időnk foglalkozni vele. Rámarkolok a kormányra, elfordítom a kulcsot és beletaposok a gázba, ám nem jutunk messze. A Budafoki úton káosz és zűrzavar fogad minket. Valami elől menekülnek az emberek. Ismét csak magamat tudom ismételni: Itt a világ vége. Tegnap esett, ma földrengés. Égszakadás, földindulás. Mint minden átkozott mesében…
Ijedten kérdezek rá, hogy mi történt, ám először ő sem tudja szavakba foglalni mondandóját, csak miután leöntöttem a torkán két pohárka pálinkát. Mikor végre megered a nyelve, olyasmit közöl velünk, amitől mindannyiunk ereiben megfagy a vér.
- Mennünk kell… - Kezd bele a roma a mondandójába.
- Ezt hogy érted? – Kérdezek vissza, miközben Viktor felpattan.
- Nincs időm megmagyarázni. A hercegnő maradjon itt, viszont rátok, kettőtökre szükségem van.
- Miért?
- Itt az Inkvizíció.
- Miről beszélsz?
- A mágia, amivel védjük az országot. A lényege, hogy minden nagyobb városban a megfelelő helyeken elhelyeztük a megfelelő anyagokat. Ez Budapesten jó néhány csatornanyílást jelent. A csatornák egy mágikus jelet alkotnak így együtt.
- És?
- A városok együttesen pedig egy még nagyobb jelsorozattá válnak, melynek a központja a mi kis fővárosunk.
- De mi köze ehhez az inkvizíciónak?
- Ráleltek valahogy a jelekre. És azt hiszik, hogy az tartja fenn a mágiát. Le akarják rombolni. És ha Budapesten eltörlik a jelet, az egész Kárpát-medence elveszíti a védettségét.
- Te most hülyéskedsz?
- Nem. Tizenhárom elem van összesen. Négyet már leromboltak. A negyediknél ott voltam én, és a többi Kurako. Öten voltunk összesen. Ketten maradtunk, a másik pedig súlyos sebeket kapott, feltehetőleg haldoklik.
Nem kérdezünk többet. Gyors búcsú Zitától, és két perc múlva már komoran sietünk le az utcára. Viktor terepjárója ott áll nem messze. Beugrunk a Fiatba, és Tivald beletapos a gázba.
- Az egésznek nem szabadott volna megtörténnie. Elvileg nem is tudhatnának a jelről, nem tudom, mi történhetett. Olyan zavaros minden. – Szabadkozik.
- Ezt hogy érted? – Kérdezi Viktor.
- Az inkvizíció túl sokat tud a Kurakoról. Ráadásul ma egyetlen démont sem láttunk, ami igencsak meglepő. Mintha tudták volna, hogy mi történik.
- Azt akarod mondani, hogy ők rendezték így az egészet?
- Meglehet.
- De miért állna ez érdekükben?
- Valamit még nem mondtam el nektek.
- Jobb később, mint soha. – Vetem oda. Lélekben már a legrosszabbra készülök.
- Van egy rend, ami nemzetközi méreteket ölt. A Sanctum Draconis. Olyan férfiak és nők, fiatalok és idősek szervezete, akik ereiben sárkányvér csörgedezik. Egy ősi sárkánycsalád leszármazottai. A vérük ahhoz már túl híg, hogy sárkánnyá változzanak, ám az erejük még elég ahhoz, hogy őrzőként tevékenykedjenek. Az ő segítségükkel rendeztünk el mindent.
- És?
- Nos, ha a Sanctum tagjai azzal foglalkoznak, hogy a hirtelen kitörő pánik és zűrzavar ellen harcoljanak, akkor nem tudnak figyelni az úgy nevezett Határvidékekre.
- A mikre?
- A határvidékek választják el a Földet, a Mennyet és a Poklot. Így ha ők azokat nem tudják őrizni…
- A démonok megkezdhetik az igazi inváziót. Hát ez csodálatos. – Morgom egyre idegesebben. – Most komolyan nekünk kell megmentenünk a világot?
- Fogalmazhatunk így is.
Nem örülök a fejleményeknek. Nagyon nem. Tivald áthajt a Lágymányosi hídon, és délnek fordul, Budafok felé.
- Hol kezdődik a jel? – Kérdi Viktor.
- Az első négyet már bedarálták. Csepel és dél Tétény már elveszett. Most Budatétény, Városháza tér a következő a sorban.
- Tök jó. Ott van egy jó virágbolt.
- Kicsit dekoncentráltnak tűnsz, barátom. – Mosolyodom el halványan.
- Nem lehet mindig arra gondolni, hogy valószínűleg hamarosan meghalunk.
- Ebben igazad van. – Mondja Tivald. – Te figyelj… A Hercegnő… Van pasija?
- Nincs. De egyelőre még ismerkedjetek. Vigyázok rá, és nem szeretném, ha elhamarkodott döntéseket hoznátok.
- Igenis apu.
- Nem is vagyok apáskodó! Viktor, kapcsold be a biztonsági öved!
- Igenis apu… - Hallom ezúttal szakállas barátom felől, majd mindhárman nevetésben törünk ki.
Hamarosan megérkezünk a Városháza térre. Tivald keresztbe fordítja az úton a terepjárót, kiszáll, és felmászik a platóra. Az emberek úgy néznek rá, mint egy hülyére.
- Most mi lesz? – kérdem, miközben kiszállok a kocsiból. A roma rám kacsint, majd felemeli a kezeit, és összecsapja. A következő pillanatban egy lila sárkány tör elő ujjai közül, az égnek repül, majd lecsap a tömeg közé. Senkinek nem esik baja, de mindenki pánikszerűen menekül. Szép húzás volt. Vér nélkül kiüríteni egy egész teret.
- És mi? – Kérdem idegeskedve.
- Nos, álljatok be a kocsi elé. Én távolról vagyok jó, ti közelről.
- Mondhatnál pár dolgot, hogy mihez kezdjek! – Morogja Viktor.
- Nos, a dolog elég egyszerű. Idézd fel magadban a vadságot, az ősi ösztönöket, a dühöt, a haragot, a szabadságot.
- Virágot ne szedjek hozzá?
- Nem, az ráér.
A Campona irányából egy kisbusz közeledik, és lassan megáll. Kiszáll belőle hat ballonkabátos figura. Hármójuk gépfegyverekkel felfegyverkezve, hármuknál pedig kardok vannak. Igazi kardok. Kérdőn nézek a romára, aki csak vállat von.
- Szeretik a régi tradíciókat. – Böki oda.
- Te Tivald… Hol is van az a csodálatos csatornafedő?
- Nos, pont a kocsink alatt.
- És hogy pusztítják el az alapanyagokat?
- Gránáttal.
- Most hülyéskedsz? – Fordulok teljes testtel felé.
- Most rájuk koncentrálj.
Visszapillantok az inkvizítorok felé. Mindegyik jó nagy darab állat, kopasz fejjel, bajusszal, szakállal. Látszólag ez náluk az egyezményes megjelenés. Az egyik kardos, a legidősebbnek tűnő kicsit előrébb áll.
- Mit akartok ti itt? – Kérdi halkan.
- Megvédjük azt, ami megvédi a földünket! – Kiáltja vissza Tivald. Már nyoma sincs jókedvnek a hangjában.
- Az Úr nevében mondom, álljatok félre!
- Inkább ti takarodjatok innen! – Majd, hogy válaszát nyomatékosítsa, Tivald felemeli kezeit. Ujjai körül lilás színű energia kezd örvényleni.
- Tehát ti is a démont szolgáljátok! – Válaszra már nincs időnk. A kardosok félre állnak, a gépfegyverek pedig felugatnak. Viktorral épphogy csak el tudunk ugrani a golyók elől. Tivald látszólag valamiféle energiamezőt hoz létre maga körül, így róla lepattognak a lövések.
- Támadjatok! – Kiált ránk a roma, és mi mindketten teljes erőnkből futni kezdünk. Én sprintelés közben próbálom elképzelni, ahogy tenyereim között jeges pokol materializálódik, és magam mellett összeérintem az ujjaim hegyét, a tenyereimet távol tartva egymástól, amennyire csak így lehet. Érzem, ahogy az energia keresztüláramlik a testemen, és fókuszálódik a kezeimből létrehozott kalitkában.
Viktor eközben kénytelen megtorpanni, mert két kardforgató egyből megindul felé, hogy őt vágják le először. Valószínűleg a könnyebbnek tűnő ellenfelet veszik előre. Közöttünk lila fénysugarak csapnak előre, és ahogy elérik az inkvizítorokat, szó szerint berobbannak.
Eközben én eleresztem az ujjaim között tartott energiát, hogy minél nagyobb pusztítást idézzek elő, ha már a lila fény legalább megzavarja őket. Aszfalt és betondarabok repülnek mindenfelé, por lepi el a környéket, és nem látunk tőle semmit. Feszülten várakozunk, ám ahogy a por alább hagy, látjuk, hogy az inkvizítoroknak semmi bajuk nem történt. Egyikük kardját a feje fölé emelte, és különös, halványan derengő aura öleli őket körbe. Tivald káromkodik egyet.
- Nem csak ti fogjátok itt végezni, de a szeretteiteket is megtaláljuk, és ha ők is a démonokat szolgálják, nem lesz kegyelem… - Morogja az egyik Inkvizítor. Nem pont ezt várnád egy vallásos embertől, de feltételezhetően a középkori eszméket tartották inkább meg.
Viktor újra elkezd teljes erejéből rohanni, és ahogy odaér az egyikhez, lesújt amúgy méretes öklével, ám úgy pattan vissza az auráról, mintha gumifalba ütne. Az inkvizítor ekkor előrerúg, a földre taszítja cimborámat, és a mellkasára áll fél lábbal, ám nem tudok rajta segíteni, mivel a többiek egyből nekem támadnak. Golyók elől ugrálok el, kardcsapásokat kerülök ki, és próbálok ütni, de felettébb sikertelenül. Tivald eközben újra energiát kezd gyűjteni.
- Van barátnőd? Látom az arckifejezéseden, hogy van. – Szónokol a Viktor mellkasán álló templomos. – Képzeld… Ha épp lesz egy kis időm, esküszöm, hogy addig kínzom majd, míg nem könyörög a halálért. És még tovább… - Borostás arcú barátom egyre elkeseredettebben próbálja lelökni magáról a súlyos bakancsot, egyelőre sikertelenül.
Az egyik inkvizítort sikerül meglepnem, és egy lángra lobbantom kabátját. A gépfegyvereket már eldobták, a tár kifogyott, és nincs idejük újat cserélni. A kabátok alól újabb kardok kerülnek elő.
- De ha esetleg testét egy magamfajta lovag szolgálatába állítja… - Folytatná a Viktoron taposó, de nincs lehetősége befejezni a mondatot, mert a vesztett helyzetben lévő férfiból állatias ordítás tör elő, és felnyúl egy kézzel.
Megragadja az invizítor övét, és lerántja maga mellé, majd fölé terpeszkedik, és brutális erejű ütéseket kezd el sorozni ellenfelére. Hallom, ahogy Tivald felkiált.
- Igen, bébi! Oszd le neki a farkasészt!
Az öt másik templomszolga épp úgy dermedten nézi az eseményt, mint én. Ilyet még nem láttunk. Az előbb még teljesen erőtlen és elkeseredett férfi most olyan állatias erővel és elszántsággal csépeli ellenfelét, hogy szép lassan kezd darabokra törni az inkvizítor koponyája. És látszólag minden ütés csak egyre erősebb lesz. Mikor úgy érzi, végzett, lassan feláll. Vértől csöpögő ökleit megrázza. Arca a szokásosnál is borostásabb, szemfogai agyarakká változtak. Ahogy lassan leengedi ujjait, látom, hogy a végükön a körmök karmokká nőttek. Torkából artikulálatlan morgás jön folyamatosan, pupillái pedig őrületesen tágak.
- Tibor, jobb, ha hátrajössz! Ők már bebukták a dolgot! – Visít örömében a roma, és beugrik a kocsi mögé.
Ahogy barátom döngő léptekkel megindul a kardos társaság felé, rájövök, miről is beszélt Tivald. Ha én is ott vagyok, még kapnék egy két pofont az amúgy a mi oldalunkon álló szörnyetegtől, így futásnak eredek. Viktor pedig harcba veti magát.
Öklei úgy záporoznak, mint egy aranyat érő májusi eső. Karmai húst tépnek, épp úgy, mint agyarai. Ellenfelei, ha többen támadnak rá, hamar szétrepülnek, a szó szoros értelemben. A villamosmegálló, ami mellett az egész zajlik, hamarosan egy atomtámadás színterére kezd emlékeztetni, ugyanis a Farkas-szellem gyermeke minden keze ügyébe kerülő tárgyat felhasználva csépeli a rá támadókat, legyen az tábla, sín, korlát, betondarab, a kisbusz lökhárítója, kereke, tengelye, csavar, vagy épp egy másik inkvizítor.
Ám mi túlságosan kezdjük élvezni a helyzetet, és ilyenkor szokott jönni a baj. Meg is történik. Az egyik kardos, pont a vezető, a terepjáró mellett ér földet, és mire megnéznénk, hogy mi történt vele, már nincs ott. Egy pillanatra értetlenül nézünk össze, majd ijedten ugrunk le a gépkocsi platójáról. Ahogy bepillantunk a jármű alá, már csak a lovag diadalittas mosolyát látjuk, a kezében pedig egy biztosítószeget. Teljes erőnkkel futni kezdünk. A robbanás kifejezetten nagynak tűnik. Az inkvizítorok futásnak erednek, ám Viktor még fog egyet közülük, mielőtt visszaváltozik normál emberré. A kocsi tropára ment. Ez már a második a Változás óta. A terepjáró darabjai mindenütt. Pont alatta robbant a gránát. Épphogy túléltük.
Szakállas cimborám odavonszolja a vért köhögő túlélőt, és levágja a betonra. Tivald leguggol mellé, és megfogja a gallérját.
- Kár volt a gránát. Jöttök nekünk egy kocsival.
- Már nincs esélyetek… - Köhögi a fickó.
- Hogy érted? Megállítottunk titeket.
- Több csapat is elindult. Mire odaértek a következőhöz, már vége lesz mindennek. Sőt… A sötét mágiátoktól megszabadul a világ.
Komoran összenézünk.
- Te Tivald… - Kezdek bele egy mondatba. – Miről lehet tudni, hogy megszűnik a védelem?
- Egy aprócska…
És ebben a pillanatban egy legalább négyes erősségű földrengés rázza meg a város. Sebes iramban káromkodom, miközben belekapaszkodom Viktor vállába. Itt a világ vége. Minden elveszett. Rohamtempóban indulunk el, hogy hazaérjünk. Nem törődünk a romokkal, sem a félholt, vérző inkvizítorral. Két kanyarral később találunk a Auchan mellett egy elhagyott kocsit. Valaki elmenekült, futva. Beülünk. Egy zsiguli. Érthető, hogy itt hagyták. A hátsó ülésről erőteljes hányásszag terjeng, de most nincs időnk foglalkozni vele. Rámarkolok a kormányra, elfordítom a kulcsot és beletaposok a gázba, ám nem jutunk messze. A Budafoki úton káosz és zűrzavar fogad minket. Valami elől menekülnek az emberek. Ismét csak magamat tudom ismételni: Itt a világ vége. Tegnap esett, ma földrengés. Égszakadás, földindulás. Mint minden átkozott mesében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése