Hirtelen különös fájdalom járta át testem. Összeszorítottam fogaimat, hogy ne üvöltsek, ám mikor körbepillantottam, láttam, hogy lila energiamező vesz minket körbe, ami Tivald tenyereiből indul, ám mintha belőlünk is valamiféle füst szivárogna a kupolába. A Kurako lassan rám néz fájdalomtól eltorzult arccal, és megszólal.
- Bocsássatok meg… De ezt csak így tudtam ilyen gyorsan kivédeni. A mi életerőnkből, és nem a mágiából táplálom a pajzsot.
- Megbocsájtva… - Vigyorodok el fájdalmasan.
- Részemről is… - Hallom Viktor elkínzott hangját.
A kaszás meglepetten bámul minket, és vörös fénylemezeken lépkedve odasétál hozzánk, majd jó párszor rácsap hatalmas csontkaszájával a lila burokra. Minden ütésnél a roma fájdalmasan felüvölt, de megerőlteti magát, és tartja a védelmet. Tivald most hatalmasat nő a szememben. Látom, hogy fájdalmai szinte elviselhetetlenek az emberi elme számára, de bír, kitart, küzd, harcol, legyűri a szenvedést. Rám néz, és szemében iszonyatot látok, de megszólal.
- Nehéz… - Nyögi fáradtan.
- Tarts ki! Segíthetek valamivel?
- Nem. Azt akarom, hogy maradjon erőtök kitörni, ha én elhullanék.
- Ne beszélj hülyeségeket!
- Nem adom fel. Te vagy a fontos. Te vagy a reménye nem csak a Kurako törzsnek, nem csak Budapestnek, nem csak Magyarországnak, de egész Európának. Élned kell, még ha ezért én meg is halok.
Lassan felállok. Ökölbe szorítom mindkét kezem, és minden dühöm egyetlen szóba összpontosul. Pusztítani. Érzem, ahogy testem egyre inkább átjárja valami különös, sötét energia. Lassan felemelem pillantásom, és a kaszás szemébe nézek.
- Tivald. Engedj ki.
- Nem.
- Tivald! MOST!
- Nem.
A kaszás elfordítja fejét, és a lépcső felé néz, majd rám vigyorog, és kámforrá válik. A következő másodpercben sikolyt hallok. A lépcső felé kapom a fejem, és látom, hogy Angi ott áll, a démon előtte. Megragadja a húgom kezét, és rángatni kezdi felénk.
- TIVALD! ENGEDD LE!
- NEM!
- A HÚGOM!
- TE FONTOSABB VAGY!
Mindkét öklömmel teljes erőmből belevágok az erőtérbe. A roma szinte felsikolt. A kaszás felemeli félelmetes fegyverét. A húgom megdermed a félelemtől, és csak nézi a halálos csontpengét. Újra felemelem ökleimet, és beleütök a pajzsba. Tivald pokoli, velőt rázó üvöltést hallat, és a földre rogy. Elájul. Viktor elkapja, és elképedten néz rám. Nem foglalkozom vele. A vér szava hív.
- Takarodj tőle te patkány! – Üvöltöm teli torokból.
- Csak nem egy hozzátartozó? – Vigyorog a szörnyeteg.
- Engedd el.
- Rendben… Vagy várj! Nem! Előbb lenyisszantom a csinos kis fejecskéjét.
Ekkor a sötét gyűlölet előtör belőlem. Egész testem lángba borul, és sprintelni kezdek. A közel húsz méteres távolságot a másodperc törtrésze alatt szelem át, magam mögött széles lángtengert hagyva. Ahogy odaérek, felugrok, és két kezem összekulcsolva a kaszás arcára sújtok.
- Mi a… - Ennyit van csak ideje mondani a becsapódás előtt, majd felszántja a lépcsősorig a talajt.
- Még nem végeztem veled… - Mondom, de hangom mintha a túlvilágról érkezne.
Újra nekilendülök, teljes erőmből rohanok, és mire feltápászkodik, már lendül az arca felé a lábam. Felrúgom a fogadószintre. Angi halálra váltan nézi, ahogy lassan felsétálok. Odalépek Malakiáshoz, és megragadom a bágyadt démon nyakát.
- Ne… Érj… A… Testvéremhez! – Ordítom sakál módra, miközben minden szót egy pusztító erejű ökölcsapással nyomatékosítok. – ÉRTVE?
Az utolsó szónál akkorát súlytok a homlokára, hogy koponyája összezúzza maga alatt a járólapot. Arcából több helyen is vér szivárog. Fekete, ocsmány, félig alvadt vér. Megfogom az alsó állkapcsát, és annál fogva hajítom át a termen.
Viktor Tivaldot támogatva felsétál a lépcsőn, Angi mögöttük ballag, mint egy eszét vesztett, sokkos szerencsétlen.
A kaszás beszakítja egy, az aluljáróban álló kisbolt ablakát. Felemelem mindkét tenyerem, hogy porrá égessem a Halál hű szolgáját, ám tenyereimből nem lángok csapnak elő. A semmiből olvadt, szinte fehéren izzó láva robban elő, és tölti meg a boltot, lassan szétégetve, leolvasztva a gránit járólapokat, az üveget, és mindent.
A többiek elsétálnak mögöttem, egyenesen felfelé. Angéla végre elkapja Tivald karját, és támogatja felfelé. A kaszás még nem pusztult el. Lassan elkezd előmászni a folyékony pokolból, de látszik, hogy már nem a legyőzésem a célja: Az életéért küzd. Nem adom meg neki a legapróbb győzelmet sem.
- Nézzük, te mit szólsz ehhez!
Kezem közé fagyos energiát gyűjtök, szabad öklömmel a torkára fogok, és felemelem, majd ütök. Ám a fagy nem egyszerűen kavarog kezem körül, hanem egy hatalmas, szuronyszerű valamivé változik. Átdöföm vele a lény szívét, már ha van olyanja. A láva egy pillanat alatt fagy meg a gyilkos hideg alatt, ami a jégdárda hegyéből árad. Malakiás felüvölt, majd megragadja a kezemből kinőtt dárdát, de nem tudja kihúzni. Nincs elég ereje. Ám beszélni még tud.
- Lesznek még mások is… Sokkal többen… Erősebbek. Nincs esélyed elbújni, sem elmenekülni…
- Nem fogok menekülni. Nem fogok elbújni. Levadászom a legnagyobb szemétládát, Lucifert is, és elpusztítom. – A szavakat szinte üvöltöm, hála az adrenalinnak, ám ő csak felröhög.
- Lucifer? Ő már rég nem a legnagyobb szemétláda. Belzebub kipaterolta… - Fekete vért köhög elő. – Az a patkány még el is menekült, de ereje már alig lehet. Valahol a Földön van, és remeg, fél.
- Ezt azért kikérem magamnak… - Szól kicsit furcsa magyarsággal egy hang. Lassan hátranézek.
Pocakos, szemüveges alak áll ott. Szemei hihetetlenül zöldek, haja barna, állán kecskeszakáll. Tornacipőt, fekete nadrágot, fehér pólót, és ballonkabátot visel.
- Nos. Te lennél Bakonyi Tibor? A nevem Lucifer. Szeretnék eltársalogni veled.
- Bocsássatok meg… De ezt csak így tudtam ilyen gyorsan kivédeni. A mi életerőnkből, és nem a mágiából táplálom a pajzsot.
- Megbocsájtva… - Vigyorodok el fájdalmasan.
- Részemről is… - Hallom Viktor elkínzott hangját.
A kaszás meglepetten bámul minket, és vörös fénylemezeken lépkedve odasétál hozzánk, majd jó párszor rácsap hatalmas csontkaszájával a lila burokra. Minden ütésnél a roma fájdalmasan felüvölt, de megerőlteti magát, és tartja a védelmet. Tivald most hatalmasat nő a szememben. Látom, hogy fájdalmai szinte elviselhetetlenek az emberi elme számára, de bír, kitart, küzd, harcol, legyűri a szenvedést. Rám néz, és szemében iszonyatot látok, de megszólal.
- Nehéz… - Nyögi fáradtan.
- Tarts ki! Segíthetek valamivel?
- Nem. Azt akarom, hogy maradjon erőtök kitörni, ha én elhullanék.
- Ne beszélj hülyeségeket!
- Nem adom fel. Te vagy a fontos. Te vagy a reménye nem csak a Kurako törzsnek, nem csak Budapestnek, nem csak Magyarországnak, de egész Európának. Élned kell, még ha ezért én meg is halok.
Lassan felállok. Ökölbe szorítom mindkét kezem, és minden dühöm egyetlen szóba összpontosul. Pusztítani. Érzem, ahogy testem egyre inkább átjárja valami különös, sötét energia. Lassan felemelem pillantásom, és a kaszás szemébe nézek.
- Tivald. Engedj ki.
- Nem.
- Tivald! MOST!
- Nem.
A kaszás elfordítja fejét, és a lépcső felé néz, majd rám vigyorog, és kámforrá válik. A következő másodpercben sikolyt hallok. A lépcső felé kapom a fejem, és látom, hogy Angi ott áll, a démon előtte. Megragadja a húgom kezét, és rángatni kezdi felénk.
- TIVALD! ENGEDD LE!
- NEM!
- A HÚGOM!
- TE FONTOSABB VAGY!
Mindkét öklömmel teljes erőmből belevágok az erőtérbe. A roma szinte felsikolt. A kaszás felemeli félelmetes fegyverét. A húgom megdermed a félelemtől, és csak nézi a halálos csontpengét. Újra felemelem ökleimet, és beleütök a pajzsba. Tivald pokoli, velőt rázó üvöltést hallat, és a földre rogy. Elájul. Viktor elkapja, és elképedten néz rám. Nem foglalkozom vele. A vér szava hív.
- Takarodj tőle te patkány! – Üvöltöm teli torokból.
- Csak nem egy hozzátartozó? – Vigyorog a szörnyeteg.
- Engedd el.
- Rendben… Vagy várj! Nem! Előbb lenyisszantom a csinos kis fejecskéjét.
Ekkor a sötét gyűlölet előtör belőlem. Egész testem lángba borul, és sprintelni kezdek. A közel húsz méteres távolságot a másodperc törtrésze alatt szelem át, magam mögött széles lángtengert hagyva. Ahogy odaérek, felugrok, és két kezem összekulcsolva a kaszás arcára sújtok.
- Mi a… - Ennyit van csak ideje mondani a becsapódás előtt, majd felszántja a lépcsősorig a talajt.
- Még nem végeztem veled… - Mondom, de hangom mintha a túlvilágról érkezne.
Újra nekilendülök, teljes erőmből rohanok, és mire feltápászkodik, már lendül az arca felé a lábam. Felrúgom a fogadószintre. Angi halálra váltan nézi, ahogy lassan felsétálok. Odalépek Malakiáshoz, és megragadom a bágyadt démon nyakát.
- Ne… Érj… A… Testvéremhez! – Ordítom sakál módra, miközben minden szót egy pusztító erejű ökölcsapással nyomatékosítok. – ÉRTVE?
Az utolsó szónál akkorát súlytok a homlokára, hogy koponyája összezúzza maga alatt a járólapot. Arcából több helyen is vér szivárog. Fekete, ocsmány, félig alvadt vér. Megfogom az alsó állkapcsát, és annál fogva hajítom át a termen.
Viktor Tivaldot támogatva felsétál a lépcsőn, Angi mögöttük ballag, mint egy eszét vesztett, sokkos szerencsétlen.
A kaszás beszakítja egy, az aluljáróban álló kisbolt ablakát. Felemelem mindkét tenyerem, hogy porrá égessem a Halál hű szolgáját, ám tenyereimből nem lángok csapnak elő. A semmiből olvadt, szinte fehéren izzó láva robban elő, és tölti meg a boltot, lassan szétégetve, leolvasztva a gránit járólapokat, az üveget, és mindent.
A többiek elsétálnak mögöttem, egyenesen felfelé. Angéla végre elkapja Tivald karját, és támogatja felfelé. A kaszás még nem pusztult el. Lassan elkezd előmászni a folyékony pokolból, de látszik, hogy már nem a legyőzésem a célja: Az életéért küzd. Nem adom meg neki a legapróbb győzelmet sem.
- Nézzük, te mit szólsz ehhez!
Kezem közé fagyos energiát gyűjtök, szabad öklömmel a torkára fogok, és felemelem, majd ütök. Ám a fagy nem egyszerűen kavarog kezem körül, hanem egy hatalmas, szuronyszerű valamivé változik. Átdöföm vele a lény szívét, már ha van olyanja. A láva egy pillanat alatt fagy meg a gyilkos hideg alatt, ami a jégdárda hegyéből árad. Malakiás felüvölt, majd megragadja a kezemből kinőtt dárdát, de nem tudja kihúzni. Nincs elég ereje. Ám beszélni még tud.
- Lesznek még mások is… Sokkal többen… Erősebbek. Nincs esélyed elbújni, sem elmenekülni…
- Nem fogok menekülni. Nem fogok elbújni. Levadászom a legnagyobb szemétládát, Lucifert is, és elpusztítom. – A szavakat szinte üvöltöm, hála az adrenalinnak, ám ő csak felröhög.
- Lucifer? Ő már rég nem a legnagyobb szemétláda. Belzebub kipaterolta… - Fekete vért köhög elő. – Az a patkány még el is menekült, de ereje már alig lehet. Valahol a Földön van, és remeg, fél.
- Ezt azért kikérem magamnak… - Szól kicsit furcsa magyarsággal egy hang. Lassan hátranézek.
Pocakos, szemüveges alak áll ott. Szemei hihetetlenül zöldek, haja barna, állán kecskeszakáll. Tornacipőt, fekete nadrágot, fehér pólót, és ballonkabátot visel.
- Nos. Te lennél Bakonyi Tibor? A nevem Lucifer. Szeretnék eltársalogni veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése